2020. július 02., 08:06
A szülőföld hívószavára írtak esszéket a Kortárs folyóirat szerzői. Öt generáció képviselői közelítettek ehhez a változatosan meghatározható fogalomhoz – akad köztük olyan is, akinek több hazát adott a sors. A Szülőföldem című antológia szerkesztőjével, Pécsi Györgyivel kollégája, Sturm László beszélgetett a KortársOnline-on.
– A Kortárs folyóiratban hagyomány a pályázatok kiírása. Volt kritikapályázat, voltak esszépályázatok. A legnagyobb figyelmet talán a meghívásos költőverseny keltette.
– Igen, én is úgy gondolom, hogy az elmúlt évek pályázatai közül legnagyobb sikere a Kortárs-költőversenynek volt, amit 2011 és 2016 között évente rendeztünk meg. A versenyre olyan költőket hívtunk, akik verseikkel rendszeresen jelen voltak és/vagy vannak a folyóiratban. Klasszikusok egy-két sorát emeltük ki, a pályaműveknek pedig ezeket a sorokat is tartalmazniuk kellett. Az első költőversenyre Petőfi Itt van az ősz című verséből választottunk két sort. Igazából nem versenynek, hanem jókedvű játéknak terveztük – olyannyira, hogy előre eldöntöttük: minden beérkezett pályamunkát első díjban részesítünk. Biztosak voltunk abban, hogy nagyon jó versek érkeznek, a jó versek pedig nem összemérhetők. Harmincöt kiváló költő vett részt a játékban Ágh Istvántól, Gergely Ágnestől Markó Bélán, Zalán Tiboron, Tőzsér Árpádon át a Tarján Tamás–Reményi József Tamás párosig. A hetvenhat pályaművet 2017-ben kötetben is kiadta Kortárs.
– 2016–2018 között harminckét szerzőnket kértük föl, hogy foglalják össze esszében, mit jelent számukra a valóságos, a választott vagy éppen a virtuális szülőföld. Úgy tűnik, ez a téma nemzedékenként újra és újra aktuális.
– Volt már egy hasonló sorozata a Kortársnak Kis Pintér Imre főszerkesztősége idején, Curriculum vitae címmel harminc szerző írta meg az önéletrajzát, azokat a Kortárs 1995-ben jelentette meg kötetben. Utólag látszik, hogy mennyire ihletett, izgalmas, forrásértékű szövegek születtek. Nem biztos, hogy a folyóirat inspirációja nélkül is elkészültek volna.
– Esszét említettünk, de besorolhatók ezek az írások a magyar irodalomban nagy hagyománnyal rendelkező emlékiratok közé is. Tájirodalomról is beszélhetünk, Szabó Zoltán-féle szerelmes földrajzról. De nem a kategorizálás az érdekes, hanem hogy miért izgalmas ez a téma. Hiszen látjuk, folyamatosan kiváló művekre ösztönöz.
– Nem annyira emlékirat-irodalomra vagy tájirodalomra gondoltunk, inkább arra, hogy a szülőföldnek valamiképpen meghatározó szerepe van az identitásban. A politikai változásokat, társadalmi szerkezetváltásokat óriási népmozgások kísérték a 19–20. század fordulójától a mai napig. Nagyon kevesen élnek ott, ahol megszülettek, és még kevesebben vannak azok, akik több generáció óta a szülőföldjükön élnek. Pedig az embernek az egyik legintimebb viszonya éppen a szülőföldhöz fűzi – hiszen a legelső tapasztalatokat, ismereteket ott szerzi meg.
– Nemcsak egy-egy táj képe bontakozik ki az írásokból, hanem a 20. század története is. Érdekes megfigyelni, hogy az egyes nemzedékek mire látnak, mire figyelnek ebből a történelemből.
– Az esszéket 2019-ben könyvben is megjelentettük, a harminckét írást pedig az szerzők születési időrendjébe rendeztük. Az 1934-ben született András Sándorral kezdődik a kötet, és az 1984-es születésű Pion Istvánnal zárul – nagyjából öt generáció életérzése, tapasztalata, szülőföld-értelmezése fogalmazódik meg az írásokban. Túlzás nélkül elmondható, hogy a személyes emlékezet átöröklése révén tulajdonképpen Trianontól a II. világháborún, az ötvenhatos forradalmon, a rendszerváltoztatáson át máig több évtizedes történelmi, társadalomtörténeti, szociológiai folyamatokra láthatunk rá.
A teljes interjú a Kortárs Online oldalán olvasható.
