Helyőrség: Interjú Szávai Géza íróval

2020. december 18., 04:39

Szávai Géza író, esszéíró, szerkesztő idén ünnepli 70. születésnapját. Ebből az alkalomból beszélgetett vele Márton Evelin a Helikon folyóirat oldalán.

Szávai Géza író - Fotó forrása: Helikon.ro

– Küsmöd patakától a Duna-partig, Etédtől Budapestig, regénypórázon lépdelve: mi változott benned – ha változott – azóta, hogy 1988-ban, nem a legideálisabb körülmények között elindultál Budapestre, és aztán a dolgok alakulása folytán nem is tértél vissza szülőföldedre? Elcserélnéd-e a sorsod valaki máséval?

– Ilyen „sorscseréken” én csak mérgemben vagy végső elkeseredéseimben fantáziáltam nagyon ritkán, fiatalabb koromban. Mivel amúgy is lehetetlen a sorsomat a másvalakiére cserélni, ezért egy ideje már játékos vagy dühös gondolatkísérletként sem foglalkoztat, mert idő- és energiaveszteség. A saját sorsomat azonban szívesen alakítgatnám – még egy ideig… Még csak hetvenéves fiatalember volnék!

– Megélt és megélhető időkről írsz – az egyvelegről, amelyet életnek, sorsnak nevezünk, és nem tudunk egészében uralni, gátolnak ebben a véletlenek, változatos katasztrófák, váratlan örömök, a számos történelmi pillanat, amelyeket átélni kényszerülünk, vagy emlékük „bélyegez meg”, vagy a geográfiai pont, ahová megszületünk. Műveid összessége regényfolyamnak tekinthető – elejétől fogva így képzelted ezt el, azaz tudatosan építetted ezt a „folyamot”?

– Elismerem, hogy öntörvényű, különc gyerek voltam, makacsságomon felháborodó anyám tehetetlen dühében „vankujt” és „mutujt” kiáltott, de ezzel semmit nem változtatott rajtam. Tizenhárom éves koromban egy életre megérintett az epikus művek (regények) igen kockázatos bűvölete, amit én – bűvölet ide vagy oda – nagyon racionálisan kezeltem. Legutóbbi regényem, a Cérnapóráz elejére (de „művön kívüli”) rövid szöveget illesztettem (Világ-/regény/-térkép), amely majd odakerül minden, még életemben megjelenő regényem elé. Benne ez a nagyon korai, kamaszkori, „epikai racionalitás”, elképzelésem és életre szóló tervem az akkor még majdani (!) regényeimről. Ettől aztán már nem tértem el. Hogyisne ragaszkodtam volna ahhoz, ami logikus, és mint ilyen: érvényes?! Persze „életre szóló” elképzelései csak annak lehetnek, aki eléggé szerencsés ahhoz, hogy – „epikusan” – elégségesen hosszú élete legyen. Én hatvanöt éves koromig nem is beszéltem arról, ami írói életemet végig meghatározta. Ha fiatalon kezdek emlegetni életre szóló tervet, aztán „időközben” meghalok, akkor egy fantaszta emléke marad utánam. De most már látszanak a regények fölötti-közötti szálak keretei és koordinátái. Sajátságos közegükben mutatkoznak ezek a regények… És ha már folyamot emlegettél, joggal, hiszen ha több regény lazán „összeáll”, azt a teória „regényfolyamnak” nevezi. De kérdem én, ha már vízrajzi hasonlatnál vagyunk: ha van folyamregény, miért ne lehetne (ahová minden folyam ömlik!) tenger(elvű)regény?! Nem akarok elméletieskedni, csupán köznapi logikával kérdezni, és emlékeztetni, hogy emberek, jogunk a racionális kérdezés, még ha olykor groteszknek tűnik is. Irodalomelmélethez, az epika filozófiájához nem mindenki ért, na de aki él, az alanyi jogon ért az élethez, az életéhez. Ahhoz hozzászólhat, rákérdezhet, válaszolhat is! Mivel az epika, a regény az életről szól – hát közvetve mindenki esztéta, ne féljünk ezt az átlagemberi, olvasói pozíciónkat nyilvánvalóként rögzíteni. Engem a teóriáknál sokkal jobban foglalkoztat az élet megélésének, úgy is, mint a regények megélésének köznapi gyakorlata.

Szóval, én az életem folyamán írt regényeimet nem szívesen nevezném regényfolyamnak. Sem például regénytengernek. A vízrajzi fogalomminták helyett használhatnék másfajta párhuzamokra támaszkodó metaforákat, de itt most csupán a köznapi logika jogállásáról és az átlagos regényolvasó mindig érvényesülő jogairól ejtettem pár szót. És az olvasó TALÁLATI esélyeiről szeretnék még beszélni. Amivel az írónak feltétlenül számolnia kell. Egy regény titokzatosan szerves szerkezet. Több regény egymás mellett még inkább az! Ha az olvasó megmozgatott tudatában az olvasott regények szinte újabb regényeket teremnek, akkor neki a világregény világához való viszonya sokkal termékenyebb. Anélkül, hogy ezt ráerőltetném… Legújabb regényem, a Cérnapóráz dr. Kupper Vilmos „katonai pszichológus” (lásd: katonaorvos) Totya nevű kutyájáról szól. Önmagában kerek történet. A Múlt évezred Marienbadban című regényem a matematikus csodagyerek Vincze Flórián élete köré épül és szervül, akinek barátai – gyermekotthonban nevelkedő kamaszok – úgy megverik az idős pszichológus Kupper Vilmost, hogy belehal. Itt, egy mellékszálon fejeződik be a szereplő „személyes” regénye. Lekerekített, sodró regények virtuális regényeket is görgetnek magukkal, magukban… Ilyen az élet, ilyen a világ. Önmagukon túlmutató regényekben is.

– A világ közepének holléte meglátásod szerint egyéni nézőpont kérdése, a kérdés inkább az – mondod –, hogy rólunk, akik az Erdély nevű középpontjában létezünk a Földnek, mit tud a nagyvilág. Székely Jeruzsálem című köteted – alcíme szerint Esszéregény az identitásról – talán a legismertebb, korántsem csak a mára teljesen kihalt „székely zsidózók” identitástörténete, hanem mindannyiunké. Hogyan kezdődött a Székely Jeruzsálem története számodra – jellemző-e rád úgy általában is az, hogy rendkívül aprólékosan dokumentálódj egy-egy adott témáról?

– Belekapaszkodnék a mindannyiunk szóba. Csupán azért térek vissza mindig „mindannyiunkhoz” és a „köznapihoz”, mert emelt szintű teóriák ide vagy oda, így behatárolt érzékelésvilágunkat „érzéketlenül” (!) nem haladhatja meg az epika, a regény. Vannak a pontosságigényünket nagyon megmozgató, érzékeny témák. Mindent szeretnénk tudni a lángolóan szeretett lényről, mondjuk a menyasszonyunkról és így tovább. Engem gyerekkoromban kisebbségi kiszolgáltatottság miatt méltatlankodó miértjeim sorozatában az Isten népéhez tartozás hihetetlen és mégis logikus története – Székely Jeruzsálem – pontosságra, kimerítő, szenvedélyes dokumentálódásra késztetett. Mindig is pontos tájékozódásra törekedtem, de ez a matematikus csodagyerek Vincze Flóriánról írt regényemben a szinte mániákus pontosság kényszerűségével tér vissza. Mi kinézünk az ablakon az őszi tájra, gyönyörködünk a sárga falevelekben, de ő a választási plakátokat is meglátja, a tévék hírözöne, amire már nem is figyelünk, őt is körülveszi, de őt minden foglalkoztatja, hiszen amit lát-hall, az számára mind „egyenértékűen” létezik. Regényes történetének hátterében (az ablakon túl) így Magyarország 2003–2009 közötti története olyan hitelesen van jelen, hogy azt akár történészek is felhasználhatják… Itt, a Múlt évezred Marienbadban című regényben pontosságra kötelezett az esztétikai hitelesség kényszere, Vincze Flórián alkata, másutt – Székely Jeruzsálem – az írói etika, hogy nem szabad felületesnek lennem.

 

A teljes interjú a Helikon oldalán olvasható.