Helyőrség: Interjú Vörös Istvánnal

2020. szeptember 23., 13:29

Az idei Hajdúböszörményi Írótábor (HÍR) egyik oktatója volt Vörös István író-költő. A műfordítóként és kreatív íráskurzusok vezetőjeként ismert szerzővel nemrég megjelent kötetéről és az irodalmi tehetséggondozásról beszélgetett Nagy Zsófia a Kulter oldalán.

Vörös István költő – Fotó: Wikimédia

– Az idei HÍR legelső íróiskola-óráján határozottan kijelentetted: mindenki tehetséges. Mitől függ szerinted az, hogy az ember képes-e megtalálni a benne rejlő tehetséget?

– Alapvetően mindenki tehetséges, de az nem szükségszerű, hogy épp az írásban is az legyen. Nagyon tehetséges faj az ember. A nyelv (az anyanyelv) tökéletes ismerete révén gazdag technikai arzenál is a rendelkezésére áll. Itt kezdődik az, hogy tudja-e ezeket az eszközöket mozgósítani. A tehetség kibontakoztatása hosszú építkezés, meg kell tanulnunk, hogyan tárgyiasítsuk az irodalomban.

– Vagyis mindenkiben adott az írásra való hajlam?

– Tulajdonképpen igen. Hiszen például a zene- és a festőművészettel ellentétben, melyekhez nem mindenkinek van veleszületett tehetsége, mindenkinek van nyelvi készsége, ami által a nyelvet plasztikusan használni tudja. Bár sokan felnőttként már nem mutatnak effajta nyelvi készséget, mert hagyták elkopni azt. Mindenkiben benne van a tehetség, de ez egy veszendő dolog, még akkor is, mikor már kimunkált tehetségről van szó. A legbrutálisabb tehetségpusztulás Arthur Rimbaud esete, aki 18 évesen zseniális költő, aztán 30 évesen csak közepes levélíró.

– Ennek a fordított esetére is találhatunk példát? Lehetséges az, hogy valaki idősebb korára kezdjen el komolyabban foglalkozni az írással?

– Igen. Most, hogy a világban rengeteg helyen van kreatív írás, sokan nyugdíjas korukban kezdenek el ezekre az órákra járni. Én magam is találkoztam már olyan hetvenéves emberrel, aki a szerkesztői tanácsok hatására elkezdett jobban írni, elindult egyfajta fejlődés, amelyet kívülről kellett és lehetett segíteni. A világirodalomban is vannak rá nagy példák: Theodor Fontane jelentős német író igazából ötvenéves kora fölött kezdte a nagyregényeit megírni. Nem mondom, hogy nulláról indult, de óriási formátuma idős korára bontakozott ki.

– Amiről eddig beszéltünk, az leginkább a belső fejleszthetőség volt, de arra is kíváncsi lennék, hogy mik azok a külső tényezők, amelyek elősegíthetik vagy épp hátráltatják a tehetség kibontakozását.

– Az oktatás eszközeivel lehet elsősorban segíteni.

– És mit gondolsz, segítenek?

– Többnyire nem. A magyar oktatással komoly problémák vannak. Annál sokkal súlyosabbak is, mint hogy nem elég jó íróképző az iskola. Egyre elavultabbak a tantervek, és ez a kiugró tehetségeket is érinti. A jó olvasók képzése is lehetetlenné válik – akik nélkül viszont nincs elsöprő erejű író –, ha nem szerettetjük meg általános iskolában az olvasást, és nem tesszük nyilvánvalóvá, hogy mire való: hogy ez öröm, élvezet, szórakozás, nem pedig valami kínos és keserves teher. Egy mai felső tagozatosnak Jókai regényét kell elolvasnia; egyszerűen semmit nem mond neki, nem ért belőle semmit. Jelentékeny íróról van szó, de már alkalmatlan arra, hogy bevezessen az olvasás szeretetébe. Ennek ellenére kötelező olvasmány, amiből az irodalom garantált megutáltatása következik. Azt kell megértetni a diákokkal először, hogy miért lehet fontos az irodalom bármelyikünknek. Ha unatkozik, szórakoztathatja. Ha bajban van, a bölcsességével segítheti. Ha egyedül van, társaságot jelent.

 

A teljes interjú a Kulter oldalán olvasható.