Kortárs Online: Péter, mi volt meg először a regényhez? A szereplők? A helyszín?
Zsembery Péter: Először csupán néhány jelenet, valamint a főszereplő karaktere, Ábelé, aki egyes szám első személyben meséli el a történetet. A szöveg egyharmada már évekkel ezelőtt kész volt, aztán egyszer fizetés nélküli szabadságot vettem ki, másfél-két hónapot, amit gyakorlatilag végigírtam.
KO: Bori, milyen hatással volt rád Péter kézirata?
Györe Bori: Rögtön nagyon szerettem. Megfogott a természetessége, a szókimondása, a nyers stílusa, az iróniája. Azt az érzetet keltette olvasás közben, hogy ez a szöveg „nem akar irodalom lenni”, miközben nagyon is irodalom volt: látszott, hogy a nyelve, a stílusa, a töredékes szerkezete tudatos döntések eredménye. Tudtam, hogy a kamasz főszereplő, Ábel történetéhez és gondolataihoz számos olvasó tud majd kapcsolódni, hiszen mindenki volt egyszer tizenéves. Szerencsére a szerkesztőtársaim és a kiadó vezetője is ugyanígy vélekedett.
KO: Milyen változtatásokat végeztetek a szövegen?
GY. B.: Az utolsó néhány fejezetnél megcseréltük a sorrendet, és húztunk, több fejezet pedig teljesen kimaradt. Csiszoltuk a mondatokat, egyszerűsítettünk, ahol szükséges volt, és sokszor javasoltam, hogy húzzuk ki azokat a szövegrészeket, ahol az elbeszélő reflektál a saját helyzetére.
Ezt azért tartottam fontosnak, mert szerintem a szöveg attól is ilyen erős, hogy az elbeszélő láttat, nem pedig analizál. Péterrel egyébként nagyon könnyű és kellemes volt a közös munka, ugyanis minden javaslatommal egyetértett, sosem volt köztünk vita.
ZS. P.: Mert száz százalékig megbíztam Boriban. Megnyugtató volt, hogy van egy szuper értékes hozzáértő, aki hasznos észrevételekkel segíti a mű alakulását. És igen, valóban sokat húztunk a szövegből, mert nagyon letisztult, száraz szövegvilágra volt szükség ahhoz, hogy visszaadja a keménységet és a brutalitást.
KO: Bevallom, először nem tudtam eldönteni, hogy novelláskötet vagy regény a Vigyázz, kész, hiszen a cselekmény filmszerűen pereg, rövid történetekből rajzolódik ki egy kamasz fiú nem túl idilli élete, és e rövid történetek akár önmagukban is megállnák a helyüket.
GY. B.: Nálunk is dilemma volt, hogy miként aposztrofáljuk a kötetet, végül én javasoltam, hogy legyen regény. Az egyes fejezetek etűdszerűek, de van több olyan is, ami csak akkor érthető, csak akkor telik meg jelentéssel, ha a teljes szöveget ismerjük. Ilyen például, amikor kiderül, hogy az az ember, akit Ábel az édesapjának hisz, valójában nem a biológiai apja. Engem egyébként ez a rész nagyon mélyen megérintett. Abszurd, hogy egy gyereknek nem mondják el, ki az édesapja – mégis sok ilyen történetet hallani, a családok tele vannak titkokkal, tabukkal.
ZS. P.: Mindent pontosan, a legkevesebb szóval kellett elmesélnem. Szándékosan kerültem a melléknevek alkalmazását, szándékosan van benne kihagyás, szilánkosítás. A kamaszok világa és Ábel karaktere is így hiteles, életszerű. Azt akartam éreztetni, hogy ami egy adott pillanatban tragédiának tűnik, az csak egy epizód, mégis ez a sok kis epizód alkot egy kerek egészet. És ha már Bori említette a számára megrázó részt a regényből, akkor elárulom, hogy nekem az Ábel–Emese szerelem volt az a rész, amely írás közben elképesztő mennyiségű érzelmet hozott fel belőlem. A fiú rájön, hogy muszáj elengednie élete első szerelmét. Ez az első igazán felnőtt cselekedete.
KO: Ábel próbálna kommunikálni, ha őszinte érdeklődéssel fordulnának felé, de mivel nem alakul ki bizalmi kapcsolat a szüleivel, magába fojt mindent. A túlélésre játszik egy alkoholizmustól és egyéb gondoktól sújtott család romjai között.
ZS. P.: A magány, a szorongás és az elfojtás alapmotívumok, amelyek egyébként is jellemzik a tinédzsereket. Az ő gondolkodásmódjukat, dilemmáikat szerettem volna megjeleníteni. Ábel izoláltságát nem csak a szülők elhanyagolása okozza. Neki, mint minden tininek, egész egyszerűen muszáj inkubálódnia az egyedüllétben pár évet. Amikor elkezdtem írni a regényt, a fiam még csak tizennégy éves volt. Ő is szerepet játszik abban, hogy erről a korszakról írtam.
KO: Róla mintáztad a főszereplőt?
ZS. P.: A regény karikírozva ábrázol egy tragikus családi helyzetet, de a szereplőkkel ellentétben a fiam és köztem szerencsére nincsenek tabuk, nincs elhallgatás, képesek vagyunk nyitni, beszélgetni. Pontosabban ha ő épp nem akar beszélni, akkor az édesanyja és én megpróbálunk neki elmondani dolgokat, és bízunk abban, hogy be tudja őket fogadni. Neki is megvannak a maga sérülései, amikkel szembe kell néznie, mi csak próbálunk neki segíteni. A kamaszkort túl kell élni valahogy. Fontos, hogy tudja: nem kell tökéletesnek lenni, viszont fel kell vállalni a tökéletlenségeit, vagy legalábbis együtt kell tudni élnie velük.
KO: Van olyan motívum, amelyet a saját életedből vittél a regénybe?
ZS. P.: Azokat a hangulatokat próbáltam visszaidézni, amik gyerekkoromban értek. Én is Szentendréhez közel, a Duna-parton, egy csillaghegyi házban nőttem fel kutyák és könyvek között, sokat HÉV-eztem, sportoltam, és nekem is van egy öcsém. Nálunk is voltak titkok a családban. A történet többi része fikció. Lényeges különbség Ábel és köztem, hogy az én szüleim nem voltak alkoholisták és mentálisan labilisak. Átlagos, normális családban éltem, de a traumáim mértékét pont olyan súlyosnak éltem meg kamaszként, mint a regény főszereplője.
A teljes interjú a Kortárs Online oldalán.
