Helyőrség: Kis népek nagy példája

A közép-európaiság mint regionálisan megvalósítható egyetemes emberi jogi, társadalmi, erkölcsi eszménykomplexum már a reformkori mozgalmakban is felvetődik. Később a huszadik század eleji modernizációs törekvésekben ölt alakot, majd a magyar népi írói mozgalomban bukkan fel hangsúlyosan, ahol elsősorban az együtt élő kis népek lehetségesnek tételezett szolidaritására épít. A közép-európai gondolat a szabadság, az egyenlőség és a testvériség ideálképén alapuló elképzelések olyan együttese, amelynek életképességét Bibó István így szavatolja: „Egyszerre foglalta magában a teljes társadalmi felszabadulás követelményét és a szabadságjogok teljességének és intézményszerű teljességének a követelményét, egy olyan szintézist, amelyet azóta is hiába próbálnak megtalálni a világot szétszabdaló ellentétes világnézetek, amelyek mind a szabadság központ ideológiájából vezetik le magukat anélkül, hogy ezt a kielégítő szintézist létre tudnák hozni.” A közép- és kelet-európai, Duna-völgyi kis népek békés együttélésének tartós kialakítása (vagy egyáltalán ennek az igénynek a konstruktív tudomásul vétele) éppen e vonzó célkitűzések megvalósításán múlhat.

Szabó Dezső gondolata a kelet-európai, balkáni nemzetek szolidáris összefogásáról, Kós Károly transzszilvanizmusa, Németh László Duna-európai „tejtestvériség”-fogalma, Tamási Áron víziója a Duna menti népek egymásra találásáról, Szabó Zoltán Közép-Európa-koncepciója, vagyis a kelet- és közép-európai demokratikus konföderáció eszmevilága voltaképpen mind-mind a több irányból fenyegető nagyhatalmi, birodalmi gyarmatosítással szembehelyezkedő politikai-kulturális stratégia sokárnyalatú szellemi kivetülése. A térségi alávetettség felszámolásának ígéretéhez hozzátartozik a sajátos harmadik utas társadalmi modell kidolgozása. Ennek identitásfilozófiai alapvetése például a népi-archaikus és a modern magasművészeti szférák bartóki szintézise vagy a sajátos közép-európai abszurd dráma közös karakterjegyeinek megbecsülése.

Cs. Szabó László úgy fogalmazott: a kis népek legelső hivatása és egyben kötelessége a fennmaradás; további küldetésük az erkölcsös élet („amely éppen úgy a kis népek dolga a történelemben, mint a szegényeké és megalázottaké a társadalomban”), és „hogy ne lépjék túl az emberi mértéket”, azaz mértékké és példaadássá váljanak a nagy népek előtt is. A példa lehet Svájc, állítja Cs. Szabó, amely „sose adta meg magát” és nincs benne „piszkos falu”. A svájci minta az úgynevezett „Keleti Svájc” erdélyi megvalósulási esélyeinek a képzeteiben nyilvánult meg számos gondolkodónál (Jászi Oszkártól Bajcsy-Zsilinszky Endréig) a kölcsönös kiengesztelődés és az összefogás morális és praktikus lehetőségeként. Az államalkotó nemzetek egyenjogúságát biztosító eszmei-politikai perspektívák a történelmi, etnikai, kulturális identitásszabadság és egyetértés közösen elfogadott feltételeinek a kimunkálását célozzák. Sőt az egymás kultúrája ellen soha nem irányuló többnemzetiségi együttlétezés éppenséggel az összekötő társulásformák stabilitásának a megteremtéséhez is vezethetne. Kós Károly szerint a háborítatlan táji, területi, etnikai önazonosság sokszínűsége egyenesen egyfajta különleges erdélyi szellemet, lelkületet gyökereztetett meg az idők során. Ennek következtében „más nép az erdélyi magyar, mint a magyarországi, más a királyföldi szász, mint a németországi német és más az erdélyi román, mint az ókirályságbeli; fizikumban is más, de mentalitásban éppen az. És ha megmaradt a román románnak, a szász németnek és a magyar és székely magyarnak, de egymástól való különbözőségük mellett jellemzi őket és minden kulturális megnyilatkozásukat az a közösség is, melyet a megmásíthatatlan és örök természeti adottságokon kívül a közös sors, az élettel való közös küzdelmek közös formái determináltak.” S ez a „megnyilvánuló közösség” éppen a „speciális erdélyi psziché”. Szentimrei Jenő pedig arra int, hogy „Erdélyt nem lehet, nem szabad másként felfogni, mint népek és fajok keveredő medencéjének”; „kicsiben egy egész nemzetközi társadalomnak”. Ezekben a koncepciókban és elképzelésekben az erdélyi modell mintegy a virtuális Közép-Európát, egyfajta „páneurópai” gondolat progresszív irányait is jelentheti. A „három erdélyi nép és a három erdélyi kultúra autonóm, egyszersmind egymásra ható fejlődésének” a hiteles bemutatásával a transzszilvanizmus történelemideológiája a mai elemzők számára is nyújthat sorsdöntő fogódzókat.

A jelenkori irodalom- és kultúrtörténész, Pomogáts Béla szerint is, mégpedig elsősorban regionalizmus és európaiság közvetlen összefüggéseinek a megerősítésével. Hiszen az önrendelkezés, a tagolt és sokrétegű önigazgatás, illetve a szélesebb körű, tágasabb közép-európaisággá kiterjesztett integráció bízvást összekapcsolhatók. Az erdélyi gondolat ily módon tehát bizonyos szerves közép-európai együvé tartozás kultúrmorfológiai szinekdochéjának is tekinthető, vagy annak analogonjaként is értelmezhető. A kollektív önállósággal rendelkező, de közben egymást termékenyen kiegészítő regionális struktúrák együttesen még egy vonatkozásban és dimenzióban is összekötődhetnek, mégpedig a keleti vagy nyugati irányból eredő nagyhatalmi szupremáciának ellenálló úgynevezett harmadik út társadalomfilozófiájában.

Jegyzetek és a teljes írás az Irodalmi Jelen oldalán olvasható.