A történelmi tragédiák, bár feldolgozhatatlannak tűnnek, kibeszélésük és a róluk való gondolkodás bizonyosan segíthet megértésükben. És talán az tudja őket a legközelebb hozni a befogadóhoz, ha a nagy egész részét képező egy-egy ember személyes sorsán keresztül ismerhetjük meg. Gyöngyösi Levente zeneszerző és Visky András drámaíró, dramaturg arra vállalkoztak, hogy a Lenni vagy nem című oratóriumban elevenítik meg Janovics Jenő, a Kolozsvári Nemzeti Színház egykori igazgatója és a társulat történetét. Bátorság, a haza melletti kiállás, az Istentől, a végzettől vagy a nagyhatalmaktól ránk mért sors minden körülmények közötti vállalása és a helybenmaradás mind-mind visszatükröződik alkotásukban. A különleges ősbemutató a Pannon Filharmonikusok október huszonkettedikei koncertjén, a Kodály Központban lesz.
– Nemrégiben Tompa Andrea fogalmazta meg újonnan megjelent, Haza című regénye kapcsán: „Trianon esetében is végig kellene járnunk a gyász stációit.” Vajon hol tartunk most önök szerint a tagadás-harag-alkudozás-depresszió-elfogadás állomásain?
Visky András: Az a háború, amit Trianon lezárt, mindenestől beköltözött az emberi lelkekbe. Sehol nem tartunk, olyannyira különböző nyelveken beszélünk róla, hogy lehetetlennek látszik előttem a közös jelentések megszületése. Márpedig közös jelentések hiányában, de legalább az erre való törekvés megtagadásával lehetetlen elvégezni a gyászmunkát és valami katarzisra jutni. A Trianon 100-at mégis váratlanul pozitív fejleménynek tartom, olyan kutatási eredmények láttak ugyanis napvilágot, amelyek a józan és empatikus gondolkodást alapozhatják meg. Ablonczy Balázs könyvei például, a Trianon-legendák és az Ismeretlen Trianon itt vannak mellettem a munkaasztalomon: mindkettő arra hívja fel a figyelmet, hogy az értelmes beszédet a történelemről tanulni kell, tanulni meg kifejezetten örömteljes tevékenység.
Gyöngyösi Levente: Egyénenként változó, hogy ki hol tart ebben a folyamatban. Az biztos, hogy nem jön most rosszul nekünk az, hogy Trianon-emlékév van, és ezért foglalkoznunk kell ezzel a témával. Nincs ez rendben még a magyar lélekben. Amikor a Pannon Filharmonikusoktól megkaptuk a felkérést, akkor Visky Andrással az volt a legfontosabb törekvésünk, hogy ne egy általánosan megfogalmazott műről legyen szó, hanem egy egyedi történetről. Meggyőződésem, hogy akkor visz közelebb egy művészeti alkotás a gyászmunkához, ha azt át tudjuk élni, ehhez pedig nagyon személyes történetek kellenek. Látnunk kell ennek az időszaknak a kis és a nagy történeteit is, és gondolkodnunk arról, hogy mi lehetett ennek az egésznek az oka, valamint, hogy nekünk mi dolgunk ezzel. Ezért mi egy nagyon személyes és konkrét történettel álltunk elő.
– Személyes kötődésük is van a békeszerződés aláírásának következtében elcsatolt területekhez, nevezetesen Kolozsvárhoz. Ez a kötődés hogyan befolyásolta a szerzői munkájukat?
Gy. L. : Én Kolozsvárott születtem, és erre nagyon büszke vagyok, mert nem egy mindennapi vidéki város: központi helyzete miatt Erdély fővárosának tekinthető, így keverednek benne a kisvárosi, illetve nagyvárosi, sőt világvárosi elemek. Egyetemi város, rengeteg külföldivel, ezért is nagy a kulturális pezsgés. Én 14 évesen kerültem el onnan, a Ceaușescu-rendszer végnapjaiban, és azóta is nagyon szeretnék minél többször visszamenni és részt venni ennek a különleges helynek a szellemi életében. Mivel sajnos nincs sok alkalom erre, különlegesen nagy öröm, ha Kolozsvárhoz kötődő felkérés érkezik. Azok a darabok sikerülhetnek talán igazán, amelyek az embernek a személyes történetei.
V. A. : Míg Levente tősgyökeres kolozsvári, én a romániai forradalom után költöztem ide a családommal, nagyon könnyű volt megtalálni tehát azt a közös nevezőt, amire a kantáta épülhetett. Kolozsváron belül viszont, sok egyéb mellett, a színház az, ami összeköt bennünket, és hát persze az opera is, nemcsak a műfajok, hanem a létező intézmények, amelyek egy épületben működnek. Ráadásul, hogy el ne felejtsem, láttam Levente Gólyakalifáját a kolozsvári színpadon. Az impériumváltást a színház nézőpontjából próbáljuk elmondani, tehát mintegy alulról, hiszen nem sokkal az első világháború kitörése előtt avatták fel (1906-ban) a kolozsvári Nemzeti Színház vadonatúj, a legendás Fellner és Helmer építészeti iroda által tervezett épületét, amit aztán 1919 október 1-jén a román hadsereg katonái foglaltak el. Különösen szimbolikus „harci cselekmény” ez, a szellemi kultúra mindenkori veszélyeztetettségét mutatja.
– Gyakran nem is sejtjük, hogy a területek elszakítása mögött milyen egyéni, emberi tragédiák állnak. A Lenni vagy nem Trianont az egyéni sorsok és tényezők tükrében vizsgálja vagy rá tud mutatni a maga komplexitásában is?
V. A.: Leginkább az egyéni sorsok és egy jól meghatározott közösség – a kolozsvári nemzeti színház társulata – nézőpontjából közelítünk Trianonhoz: egy műalkotás nem tehet ennél többet. Ha pedig zeneműről van szó, a fő célkitűzés nem is lehet más, mint hogy ezt a nullaszituációt átélje a kantáta reménybeli közönsége vagy magányos hallgatója. Egyik pillanatról a másikra el lehet veszíteni mindent és a megbecsült-ünnepelt színházi ember helyzetéből a kétségbeesett menekülők közé lehet kerülni. Földönfutó – szép szó, tele vérrel. Kolozsvárt 1918-ban ellepték a kelet felől érkező menekültek, rettenetes sorsok mutatkoztak meg a kolozsvári utcákon, közvetlen közelről. Amikor a pánik hatalmába kerítette a társulatot is, Janovics Jenő, ez a zseniális színigazgató, színész és a kolozsvári némafilmgyártás elindítója, saját kiállásával maradásra bírta a társulat tagjait. Nekem családi hagyományomat tekintve is nagyon fontos ez az ittmaradáséthosz, apám ugyanis pesti feleségével, friss házasként visszaszökött a második világháború után, a még bizonytalan határhelyzetet kihasználva. Janovics Jenő nélkül elképzelhetetlen a kolozsvári színjátszás modern fordulatáról beszélni. Ő tudatában volt annak, hogy a színház nem fordíthat hátat annak a közösségnek, amely fenntartotta őt.
Gy. L.: Egy társulat történetéről van szó, mindamellett, hogy az általános történet nagyon egyszerű, hiszen Magyarország elveszítette a háborút és a győztes hatalmak ezért megbüntették. Egy vesztes háború után a dolgok általában így történnek, az igazságosságnak pedig nem nagyon jut szerep. Annyi bizonyos, hogy rossz oldalon álltunk, és a mozgásterünk kicsi volt, nagyon függtünk a németektől, akikkel ősidők óta össze vagyunk kötve, és ez a mai napig is így van, de ettől még a dolog nagyon fáj és keserű. Ez a fantasztikus társulat, akiről a mi darabunk szól, éppen Hamlet-előadásra készül, amikor kiderül, hogy a románok elveszik a színházat. A kormányzótanács rendelete ezt meg is erősíti, de egy utolsó előadást engedélyeznek még a számukra. Erre van felfűzve az egész történet, Janovics Jenő színházigazgatóval a középpontban, aki tulajdonképpen a teljes vagyonát arra áldozta, hogy az erdélyi magyar színjátszást fenntartsa.
A teljes beszélgetés a Librarius oldalán olvasható.
