A Miskolci Akadémiai Bizottság műemléki, építészettörténeti és régészeti munkabizottsága által az Erzsébet téri székházba tervezett kötetbemutatót 2020 tavaszán a rendkívüli járványhelyzet miatt el kellett halasztani. Az előzetes tervek szerint Lovra Évát Kapusi Krisztián várostörténész (Herman Ottó Múzeum) kérdezte volna könyvéről és a közép-európai városról. Online mindez meg is valósult és annak reményében, hogy a tényleges rendezvény mihamarabb sorra kerülhet, kedvcsinálóként közöljük a virtuális beszélgetést – olvashatjuk az interjú bevezetőjében. A 2019-ben megjelent Városok az Osztrák–Magyar Monarchiában című könyv szerzője egyebek mellett városépítészetet, városmorfológiát és építéstörténetet tanít a Debreceni Egyetem Műszaki Karán. Erről a munkájáról, a kötet keletkezéséről és egyéb városépítészeti kérdésekről vall a MŰÚT folyóirat online kiadásában.
Kapusi Krisztián: Év elején előbb Vuhanból, majd Lombardiából és egyre közelibb helyszínekről zúdultak ránk sokkolóan apokaliptikus képsorok. Nem úsztuk meg, bennünket is elért a koronavírus. Ritkán jár egyedül a baj, Zágrábot 2020. március 22-én földrengés rázta meg. Idén sokkal inkább, mint a közelmúlt esztendők bármelyikében, saját bőrünkön kellett megtapasztalnunk a tényt, hogy a mindenható természet jelenségei alól – ráció ide, modernitás oda –, a városok sem mentesítenek. Éva könyve is utal több olyan katasztrófára, mely a dualizmus idején döntően formálta egy-egy város sorsát, arculatát…
Lovra Éva: Az épített környezetet átformáló katasztrófák, a monográfiában említett árvizek, tűz, földrengés mindaddig időben és térben távolinak tűnt, amíg nem kaptam hírt a zágrábi eseményekről. A horvát főváros különösen fontos szerepet játszik a kötetben, személyes és szakmai kapcsolataim által az életemben is. Az első zágrábi földrengés, amely szignifikánsan átformálta a várost és teret adott a „modern” városrendezési törekvéseknek, a 19. század utolsó évtizedében volt. Ekkor még úgy tekintettek a katasztrófára, mint valami új a kezdetére. A lehetőségre, hogy megvalósítsák az Osztrák–Magyar Monarchia reprezentációs álmait, bécsi mintára létrehozzák az U alakú gyűrűt, a parkterek láncolatát és Budapest pesti oldalához hasonlóan a feszes raszterhálójú Alsóvárost. Bár Budapestet és Bécset emlegetem, inkább a városépítészt kellene, Milan Lenucit, aki a kortárs városrendezési elveket figyelembe véve, segítségül hívva Camillo Sitte és Josef Stübben írásait, kialakította a ma ismert Zágráb képét. Ez a kép tárul elénk, amikor megérkezünk a Pfaff által tervezett pályaudvarra és kilépünk a kapuján, megpillantva a parkterek első részletét.
Ezt a Zágrábot és a hozzá kapcsolódó középkori várost rongálta meg a március 22-i földrengés. Folyamatosan követem az eseményeket, hiszen dolgoztam a zágrábi egyetemen, az egyetemi szakmai kapcsolatok kinyúlnak egészen a műemlékvédelmi intézetig. A volt kollégáimon és barátaimon keresztül minden egyes jelentősebb, megrongált épülettel kapcsolatos problémák és lehetőségek feltárulnak, hírt kapok arról, hogy hol tartanak a munkálatok.
Az a katasztrófa, és ez vonatkozik a monográfiában példaként említett esetekre is, amely másfél évszázada még lehetőség volt az újrakezdésre, ma inkább a múlt törmelékeinek eltakarítása és felfoghatatlan erőfeszítés a épített és kulturális emlékeinek megmentésére. Ami ilyenkor egy kis kapaszkodót jelenthet, az a dokumentáció, a zágrábi egyetem kiadásában nemrégiben megjelent egy kötet a város száz kiemelt épületéről. Ezt a fajta dokumentációt jelenthetné akár a Városok az Osztrák–Magyar Monarchiában is, amely az elemzések és tipológia által készít lenyomatot, de a puszta formák mellett a háttérrel és a történettel is foglalkozik.
A jelenlegi időszakban, amikor korlátozottak a lehetőségeink, a határok lezárva, a szakmai és baráti kapcsolatainkat csak virtuálisan tarthatjuk fenn, elgondolkodtam azon, hogy a monográfiát nem tudtam volna megírni, ha csak virtuális térben léteznék. Ehhez a kötethez kellett az, hogy szorosan együttműködve a külföldi, magyarországi és hazai kollégákkal, a városaim helyszínén dolgozzak, kutassak és éljek, ahogy ezt tettem Zágrábban, Pozsonyban, Prágában, Szabadkán a különböző kutató és felsőoktatási intézményekben, de közben keresztül-kasul járva a Habsburg Közép-Európát Graztól Szarajevón keresztül Lvovig.
Most ezekből az élményekből élek, s a katasztrófát is inkább az újrakezdés lehetőségeként szeretném megélni. Ezen is dolgozom.
K. K.: „A nyugat-európaiak úgy tanulták, hogy Európa az ő Európájuk, az atlanti és bizonyos mértékig mediterrán Európa, a jóléti és szabad Európa, Európa, amely majdnem olyan, mint Manhattan és Chicago. […] Hogy Európa nem létezhetne Közép-Európa nélkül, nagyon keveseknek jutott csak eszébe. Párizs, London és Róma Európa volt, de Lviv vagy Chisinau nem volt az, sőt nem volt az Varsó és Bukarest sem. […] Közép-Európa […] ahol egy úr nem adhat át egy hölgynek olyan virágcsokrot, amely páros számú szálból áll. […] Közép-Európa egy életmód. […] A jó modort megtanították. A kézcsóknak még megvan a szerepe. Hanyatlás, fenyegető dekadencia és szertartásosság, polgári életmód és kifinomult udvariasság mind összeolvad valami édes vágyakozásban egy kor után, amelynek letűntét sajnálja ugyan az ember, de visszatértét senki vagy alig valaki kívánja. […] Havel, Konrád, Michnik és más briliáns elmék egy olyan közép-európai hagyományban éltek és élnek, amelynek irányítója az értelmiség, ez a Dániában ismeretlen faj, amely hagyományosan különös felelősséggel viseltetik a haza sorsa iránt”. (Per Nyholm: Európaiak. Utazás Európa emlékezetébe. Ford.: Simoncsics Péter, M-Érték kiadó, 2013. 30–34.)
Amennyiben a „közép-európaiság” valóban beazonosítható habitusokkal és mentalitással, akkor ennek mintájára, vagy éppen ezzel összefüggésben elmondható-e, hogy a közép-európai város alaktana, arculata karakteresen megkülönböztethető a skandináv, atlanti vagy éppen a mediterrán városétól?
L. É.: Ha röviden kellene válaszolnom, akkor igen és igen. Bár a közép-európaiság már egyre kevésbé szignifikáns tulajdonság, ha a habitusokról és a mentalitásról van szó, hiszen a határok teljes nyitásával kozmopolitábbá váltunk. Gondolok itt az 1920 utáni új határokra, azok átrendeződésére, 1989-re vagy 2000-re a Vajdaság kontextusában. 1920 előtt a kulturális sokszínűség alakította ki a közép-európaiság eszméjét, ami földrajzi fogalomként is szerepel. Gyakran használom a Habsburg Közép-Európa lehatárolást, hiszen ma már nem arról a területről beszélünk Közép-Európa kapcsán, mint 150 éve. Beazonosítható-e így, vagyis alkalmazható-e jelzőként a közép-európai? Mindenképpen. A monográfia, illetve a kutatást elindító gondolat is abból adódik, hogy van valami ismerős minden volt osztrák–magyar városban, a terek, épületek, utcák egységében, építészetükben és városépítészetükben, amelyik csak egymás kölcsönhatásában létezik. Gyakran idézem Moravánszky Ákost (Versengő látomások, 1998), aki azt írja, hogy „A közép-európai városok átalakulását vizsgálva a 19. század derekától a 20. század elejéig Bécsben, Budapesten, Prágában, Zágrábban és Ljubljanában hasonló vonásokat és lényeges különbségeket egyaránt felfedezhetünk. A hasonlóságok szembeötlőek. A modernizáció hátterében azonos fejlődésmenet, azonos politikai és gazdasági struktúra állt” (Moravánszky 1998, 54.). A Közép-Európa-eszme két történésztől ered: Hanák Péter (Közép-Európa két koncepciója, 1990) és Szűcs Jenő (Vázlat Európa három történeti régiójáról, 1983) fogalmazta meg azokat a tényezőket, amelyek Európát három részre (kelet, közép, nyugat) osztják, s ezek között a megkülönböztető hasonlóságok között szerepel többek között az urbanizáció és modernizáció is. Az Osztrák–Magyar Monarchia összetettsége révén Közép-Európaként is beazonosítható, ahogy utaltam a Habsburg jelzőre, így a vizsgált városok már nemcsak az 1867 és 1918 közötti rendszer, hanem egy teljes régió képviselőivé válnak. A közép-európai város alaktana, városmorfológiájának, illetve városi szövetének egyedi volta és összehasonlíthatósága pontosan ezekben a nagyon gyorsan lezajló modernizációs törekvésekben rejlik. A hasonló vonások alapját az egységes várostervezési elvek alkalmazása, a funkcionalitás mellett a reprezentációra való törekvés és nem utolsósorban azok az alkotók képezik, akik a monarchia több városában dolgoztak, a rájuk jellemző stílust és gondolkodásmódot vitték városról városra. Az arculat, azaz a városkép is hasonló, ugyanazokat a városszövettípusokat is beazonosíthatjuk a vizsgált 70+10 városban. A hasonlóságban benne vannak a meghatározó különbségek. Míg a 19. század második felében egy radikálisabb, a terület morfológiáját figyelmen kívül hagyó tervezés zajlott, lassan alakult a szabályozás is, addig az 1890-es évektől már tudatosan figyeltek a földrajzi viszonyokra (Sitte-hatás). Zágráb, Szeged, Budapest, Temesvár, Lvov, Szarajevó (a sor folytatható) egy-egy területe esetében rendelkezésre állt olyan sík terület, ahol megvalósíthatóvá vált a szabályos tömbszerkezet. A lankásabb városok utcahálózatánál viszont már Sitte azon elve érvényesült, amely szerint a festői látványra kell helyezni a hangsúlyt és a terephez idomuló utcákat létrehozni. Fontos momentum a városkép kontextusában, hogy ezek a városok néhány évtized alatt nyerték el az osztrák-magyar vagy k.u.k. karakterüket a szabályozások, új beépítések révén. Ezzel jól megfért a középkori városszövet és a beépítések is, amik erősítették ezt a karaktert.
A közép-európaiság benne van az emberi gesztusainkban még akkor is, ha életünk nagyobb részét máshol töltöttük, ahogy a városaink szövetében és épített környezetében is még akkor is, ha azok mára már patchwork-szerűvé váltak és az építészetük egyre inkább igazodik a globális trendekhez.
A beszélgetés teljes változata a MŰÚT oldalán olvasható.
