Helyőrség: Interjú Ladik Katalinnal

2020. március 29., 13:16
Forrás: http://irodalmijelen.hu

Az Irodalmi Jelen márciusban a Magyarország Babérkoszorúja-díjas költő és performer Ladik Katalint választotta a hónap alkotójának. A lap online kiadásában Varga Melinda beszélgetett vele. 

 

– Nagy reveláció volt számomra néhány éve A víz emlékezete című versesköteted, már a borítón hullámzó éjszakai tengertől megborzongtam. Mintha mindnyájan valamilyen vízre emlékeznénk. A magyarok a tengerre. Több erdélyi költő versében például visszatér a kiszáradt tenger motívuma, Karácsonyi Zsolt azt írja, hogy „Erdélyország egy félsziget”.  Erről mit gondolsz?

– Hát persze, én is Pannon-tengernek nevezem ezt a kiszáradt medencét, többször is megírtam. Ez a régen írt versem részlete is erről szól:

Ciprus, itt a Fagyott tengernél

Hátra ne fordulj, gyönyöröd keresni,
rajtad kívül nem épít senki hajót.

Térben és időben párhuzamosan hullámzik
egy eperfa, fagyott káposztalepkékkel teli.
A Pannon-tengeren csak te építesz hajót.

– Maradjunk kicsit még az első versednél. Honnan számít első versnek egy vers? Hiszen te már gyerekkorodtól írsz. Őrzöd az első próbálkozásokat?

– Igen, megmaradt az első vonalas füzetem, amelyben első verseimet írtam. Sőt, a gyermekújságban megjelent néhány vers is megvan valahol. Ezek nagyon fontosak voltak akkor számomra.

– Az emlékező vízhez köthető az elmúlás motívuma és a téridő. Ez is megtalálható az egész korai versekben már. Nem félsz a haláltól sem, másképp, egyfajta átlényegülésként értelmezed. Mennyiben van köze ennek ahhoz, hogy elveszítetted a nővéredet, és a temetésén édesanyádat azzal nyugtattad, hogy látod őt? Talán valóban érezted és láttad is őt…

– Ez két különböző dolog. A mulandóság gyakran jelen van a verseimben, mondhatnám küzdelemre késztet a magánéletemben is, nem mintha sok értelmét látnám ennek, mégis küzdök. Versírásnál is teljesen kikészülök, szinte belepusztulok, kiadom a lelkem, míg megírok egy verset.

Amikor az ötéves nővérem temetésén voltunk, én hároméves lehettem, és semmit sem értettem, hol vagyunk és miért. Játszadoztam, és ujjammal elmélyülten kaparásztam a friss sírhant földjét. Arra riadtam fel, hogy a felnőttek körém álltak és megkérdezték, hogy látom-e kistestvéremet, Rózsikát a földben. Nem értettem a kérdést, hallgattam. Erre azt mondták, hogy biztosan látom. Ekkor azt hittem, hogy látnom kellene Rózsikát, de nem tudtam felidézni őt. Az elvárásuknak nem tudtam eleget tenni, és ez gondba ejtett. Ez az esemény arra ösztönzött, hogy későbbi életem során mindig megfeleljek az elvárásoknak. Azonban tizennyolc és húszéves koromban megelégeltem ezt, és elkezdtem nemet mondani.

 

A teljes interjú az Irodalmi Jelen oldalán olvasható.