A tavaly megjelent, a Margó-díjra esélyes legjobb három könyv közé is bekerült Puncs című első regényéről, irodalmi példaképeiről, a kiadói törődésről, az irodalmi kategóriákról és kategorizálásról is beszélt a litera.hu-nak Mucha Dorka író.
– A Puncs nem igazán illik bele a sztenderd »kortárs magyar irodalmi« trendbe, sokkal inkább az amerikai irodalom klasszikusaira (például A nagy Gatsbyre) emlékeztet az a világ, ahova elkalauzolod az olvasót. Totth Benedek, aki a mentorod volt, ír hasonló könyveket. Ő terelt ebbe az irányba?
– Totth Benedek nem kalauzolt arra, már régen az amerikai irodalom szerelmese voltam. Még meg kell említenem Richter Tamást is, vele ketten voltunk Bence padavanjai. Minket a közös olvasmányélmények, a közös hősök hoztak össze, és persze valahogy az is, hogy nem tudtunk, talán nem is akartunk a magyar hagyományokhoz kötődni. Szerintem nincs ezzel baj, mindenki olyan könyvet szeretne írni, amilyet szeret olvasni is, nem? Az én nagy hőseim Virginia Woolf, Toni Morrison, Bret Easton Ellis, Michael Chabon, Donna Tartt és mindenki előtt az első helyen J. D. Salinger, de reggelig tudnám sorolni. Nyilván olvasok magyarokat is, Szabó Magda nagy kedvencem lesz mindig, vagy éppen Krasznahorkai, de valahogy nem érzem magaménak a magyar klasszikusokat, valahogy máshogy szocializálódtam, mást érzek kényelmesnek.
– A regényed főszereplője, bár hiteles és emberi, nem feltétlenül szimpatikus az olvasónak. Hogy látod, írói szempontból jó döntés volt egy ilyen lányt választani főszereplő-elbeszélőnek?
– Herótom van a szimpatikus főszereplőktől. Komolyan, nem jártak le már a Büszkeség és balítéletnél? A viccet félretéve, kit érdekel ma az, hogy egy jó emberrel történnek rossz dolgok? Vagy éppen egy jó emberrel történnek közepesen rossz dolgok, vagy ahogy én látom: semmilyen dolgok? Rengeteg olyan szöveggel találkozom, főleg a fiatal kortárs szcénában, ahol a karakterek jönnek-mennek, rohadtul nem történik velük semmi, csak úgy regisztrálják, hogy mi van körülöttük, talán azt, hogy kivel milyen kapcsolatuk volt, esetleg azt, hogy a nagyszüleik mit csináltak a rendszerváltáskor. Nem történik velük semmi és nincs véleményük semmiről. Én egy olyan karaktert akartam, aki ugyanígy csak lebeg a világban, sodródik, de legalább véleménye van, legalább próbálkozik, még ha nem is feltétlenül mindig jól, még akkor is, ha a végére kiderül, hogy esélye sem volt változtatni az életén. Hogy írói szempontból jó döntés-e, ötletem sincs. Én ilyen karaktert szerettem volna, és sikerült.
– A könyv időszerkezete is érdekes. Tulajdonképpen a végén kezdődik, az első fejezet már a szakítás utáni állapotot írja le, de az egész történet alatt végig megfigyelhető ez a nem lineáris időszerkesztés. Emellett sokszor csak felvillan egy-egy jelenet, töredékeket, részleteket látunk. Tudatosan döntöttél e mellett az elbeszéléstechnika mellett?
– Csak részben volt tudatos, valahogy így volt kényelmes. Vonnegut mondja, hogy kezdd a történetet a legközelebb a végéhez. Ezt megjegyeztem magamnak. A töredékesség pedig mindig tetszett, kíváncsi voltam, hogy tudom-e használni, követhető maradhat-e a történet. Hatalmas segítségemre volt ebben Totth Benedek az elején, aztán Berta Ádám, a szerkesztőm. Ádám szuper szerkesztő, segített kézben tartani a részleteket, a sorrendet, és persze rengeteget tanultam tőle a közös munka folyamán.
– Több helyen is olvastam/hallottam, hogy „női magazinosnak” és „lektűrnek” titulálják a könyved, ugyanakkor például a Margó-díj top 3-jába is bekerült. Szerinted miből adódik ez a kettős megítélése a könyvednek?
– Mindig van kit utálni, utálgatni. Kezdődött a young adult könyvekkel, slam poetryvel, aztán instaköltészet, a lektűr pedig mindig terítéken volt, a női szerzőkről meg ugye nem is beszélve. Nem is vagyok hajlandó már ezen idegeskedni. Mivel a többi kategóriába nem fértem bele, kapóra jött, hogy éppen hol publikálok, legalább lehet valamit mondani rólam. Én is érzem a zavart az erőben, amikor a Puncsra azt mondják, hogy női magazinos, miközben a részletei az ÉS-ben, a Jelenkorban és a Kalligramban jelentek meg, de azt hiszem, az ilyen típusú beszólásokkal nem kellene foglalkoznom. Igyekszem is ilyenkor másfelé nézni.”
A teljes interjú a litera.hu-n olvasható.
