Skuta Miklós Szlovákia meghatározó zeneszerzője és zongoristája, akinek munkássága jazzgitárosként is számottevő. Évtizedek óta ír, de csak tavaly jelent meg első regénye, a Julien könyve, amelyben az emberi sors szeszélyes törvényszerűségeivel foglalkozik. Az alkotók magányáról is mesélt a KO-nak.
– Zenészként hogyan merült fel a könyvírás gondolata?
– Körülbelül tizennyolc-húsz éves korom óta lejegyzem a gondolataimat. 2003-tól elég rendszeresen és egyre mélyebbre menően. Mindig érdekelt az emberi viselkedés, foglalkoztattak az emberi sorsok és az a kérdés, hogy mennyire függ az életünk a saját akaratunktól vagy egy bizonyos fajta predesztináltságtól, Istentől, evolúciótól, akaratunktól független törvényektől… Mindegy, minek nevezzük, és hányszor „hitetik” el velünk ezek a törvények, hogy a saját akaratunk szerint cselekszünk. A sokéves jegyzetelés megtanított arra, hogyan tudjam megfogalmazni legpontosabban a gondolataimat, kérdéseimet. Azt hiszem, amikor belefogtam a Julien könyvébe, több szempontból is egy olyan pontra jutottam el az életemben, hogy az írás logikus következménye lett mindannak, ami velem történt.
– Nem meglepő hát, hogy a regény is felveti a válaszába foglalt kérdéseket. Kötetével mintha állást is foglalna ez ügyben: az elcsábulás a fiatal nő felé mint előre megírt sorsfordulat, elkerülhetetlen esemény lesz értelmezhető. Érvényt adhat ez a felfogás például a hűtlenségnek?
– Szerintem a „hűtlenség” egy európai kultúrához köthető konvenció. „Szép dolog a hűség”, de konvenció. Ezt már csak azért is merem kimondani, mert vannak emberek, akiknek egy lelki odaadás még nem megcsalás, csak a testi, de el tudom képzelni fordítva is, hogy például valaki számára megcsalás egy lelki kapcsolat, abszolút testi viszony nélkül is. Ez így, ugye, már magában elég zavaros, nem?
És ha mindehhez hozzáadjuk az élet, a sors kiszámíthatatlanságát, a helyzeteket, amikor magunk sem értjük, miért és hogyan viselkedünk, reagálunk szituációkra… Akkor már tényleg kérdéses, hogy egy abszurd, véletlenszerű helyzet következményéért elítélni valakit, ráütni egy pecsétet, csak azért, hogy a saját korlátjainknak hitelességet adjunk… Nos, nem biztos, hogy ezzel én egyetértek.
Ahhoz, hogy egy házasságon kívüli kapcsolatról ítéletet mondjunk, mindenképpen nagyon meg kell vizsgálni az okokat is. Emberek vagyunk, gyarlók, akik szeretni akarunk, szeretetre vágyunk. Én nem tudom megmondani, mi az egyetlen, helyes módja ennek. Főleg akkor nem, ha körülnézek, hogyan is tud élni, együtt élni ezekkel a kérdésekkel, kihívásokkal a ma embere.
– Talán ebből fakad a regény többszörösen közvetett elbeszélésmódja is. Arra gondolok, hogy a kerettörténet narrátorának barátja, Julien ír egy könyvet, amelynek a – szintén író – főszereplője az, aki félrelép. A regény a regényben szerkezet ily módon akár azt a viselkedésformát is leképezheti, ahogy az olyan kényesebb témáktól, mint például a megcsalás, vagy az ezekről való véleményalkotástól magunkat is igyekszünk távol tartani.
– Elsősorban a félrelépés kifejezést én másképp fogalmaznám meg ebben az esetben. Számomra az, aki félrelép, egy tudatos dolgot követ el. A könyv pont ezt szeretné megkérdőjelezni. Sebastientől, Julien könyvének főszereplőjétől a tudatos, eltervezett lépés távol állt. Ami a kérdést illeti, hogy két szereplőn keresztül történik meg elméletileg egy történet, az nekem nem arról szól, hogy önmagunkat távol szeretnénk tartani olyan dolgoktól, ami velünk megtörtént, de a társadalom azt nem fogadja el. Hogy Julien éveken keresztül nem beszélt a történtekről a barátjának, az inkább a barátságuk minőségéről és a történet összetettségéről szól. Azt hiszem, mindannyiunk életében vannak olyan események, amelyeket meghagyunk magunknak. Hogy ezek kényes témák-e vagy sem, az mindenkinek a saját fejében dől el. Ebben az esetben ez számomra inkább egy formai megoldás volt, amivel egy látszólag nyugodt környezetbe akartam belehelyezni egy tragikus történetet – remélve, hogy ez még jobban kiemeli annak a súlyát.
– A regény egy pontján izgalmasan ér össze irodalom és zene. A Julien által írt könyv író főszereplője, Sebastian új könyve főszereplőjének egy zenészt választ, aki egy nő elcsábítása érdekében zongorázni kezd. A figyelme azonban elterelődik, és a zongorázás közben átélt alkotás katarzisa válik fontossá. Példa ez arra az élethelyzetre, „hipnotikus állapotra”, ahol „olyan törvények uralják a gondolkodásunkat, tetteinket, amiket egyáltalán nem ismerünk”. A később tematizált megcsalás és a zene már ezen a ponton egymásra illeszthető. Az itt leírt zene okozta magány zenészként gyakorta átélt tapasztalat? A zene imádata valóban átértékelhet egyes emberi kapcsolatokat?
– A zene okozta magány valós. Főleg, ha az ember legtöbbször egyedül áll ki a pódiumra. De ugyanúgy a zeneszerzés is egy abszolút magányos állapot. Amit az ember egy koncerten átél, vagy egy zenemű alkotása közben, azt senki mással nem fogja tudni megértetni. Ebből kifolyólag egy alkotóművész kapcsolataira mindenképpen hatással lesz a hivatása. Másképpen: egy alkotóművész hivatása biztos, hogy hatással lesz a kapcsolataira.
– És mi a helyzet az írással ezen a téren? Mennyiben más ezt az alkotási folyamatot megélni?
– A „magányosságban” talán hasonló, ha azt az alkotás szemszögéből nézzük. Egyszer Nádas György is rákérdezett erre egy interjúban. Én úgy vagyok képes írni, hogy beleélem magam a szereplők személyiségébe.
A teljes interjú a Kortarsonline.hu-n olvasható
