Pál-Lukács Zsófia: Az arany ember mint medializált Jókai bestseller

2020. december 05., 09:47
Az 1962-es filmváltozat - Forrás: Mokép / Örökmozgó

A balatonfüredi Jókai-konferencia Adaptációk és Az arany ember című tegnap délutáni szekcióján Szalisznyó Lilla, Szajbély Mihály és T. Szabó Levente tartott előadást. Az előadók szövegközpontú elemzések helyett két médium, a színház és a hangjáték révén közelítettek Jókai leghíresebb regényéhez. Három szempont, három mediális transzformáció épült egymásra: a regény korabeli színházi adaptációnak az áttekintése (Szanyiszló Lilla), a kultuszformálás alakulástörténetének vizsgálata (T. Szabó Levente) és a regény alaján készült hangjáték elemzése (Szajbély Mihály), amely szintén meghatározó, de az előbbiekhez képest viszonylag kései adaptációja a műnek. Talán Jókai Mór személye és írói márkaneve adja a legjelentősebb kapcsolódást ezek között; az előadások rámutatattak arra, hogyan vált kultikus ikonná, hogyan működött az újrakeretezés ökonómiája, a szerializáció és a bestselleresedés (T. Szabó Levente). Ezek igencsak árnyalják a Jókai irodalmi és írói munkásságáról illetve szerepvállalásáról kialakított romantikus képzeteinket (de nem vitatják el tőle), ha egyáltalán voltak ilyenek. Aki követi például a konferencián előadó irodalomtörténészek munkásságát és érdeklődését, az könnyebb helyzetben van, miként Az arany ember színházi feldolgozásának nézői is könnyebben hozzáférhettek az előadás kódjaihoz, ha ismerték, olvasták a regényt. Ezek alapján valamint az irodalomtörténeti/-elméleti ismereteink alapján jól tudjuk, hogyan alakította a kanonizációs folyamat egy-egy alkotó életművét vagy fordítva. Mégis meglepődhetünk, mikor Szanyiszló Lilla „Színdarabot is írtam belőle”: Jókai Mór regényadaptációi: Az arany ember példája című előadásában feltárja, minek köszönhette Az arany ember páratlan színházi sikerét (amit csak Az ember tragédiája előadás-száma előzött meg), hogy miként vállalt ebben részt maga Jókai is és használta fel a színház által adatott lehetőségeket, s végül hogyan került ki a regény a Nemzeti Színház repertoárjából. Úgy is mondhatjuk, az írófejedelem szerepét betölteni próbáló Jókai önmaga managere volt, aki még műveinek színházi előadásain is ragaszkodott a szerzői szándék érvényesítéséhez. Az arany ember rendezőpéldányán jól látható, hogyan igyekezett átfordítani műveit a színházi életbe, miként dolgozott a szöveggel és iktatott ki részeket belőle. A nézők részéről pedig szándékos interakcióra törekedett, s egy sajátos befogadói aktust hívott életre azzal, hogy az előadásokon alapozott a néző előzetes, szövegközpontú tudására.

 

Ezek az eljárások természetesen nem voltak példa nélküliek az irodalomban. T. Szabó Levente Jókai Jókait dolgoz át: Jókai regényátiratainak néhány tanulsága című előadásában mutatott rá arra, milyen neves világirodalmi példái vannak a kultuszformálásnak (lásd Zola, Balzac, Stendhal vagy Dickens regényeinek adaptációját, vagy éppen a megfordított viszonyrendszert, amikor a színpadi változat megelőzte a regény közlését). Ez a kitekintés jelzi azt is, hogyan működik az adaptáció logikája: adott esetben teszteli, helyzetbe hozza az eredeti szöveget, az adaptációnak jól láthatóan súlya és piaci értéke van. Ilyenek a Dickens adaptációk. De ugyanezek a szempontok jelen vannak a Jókai kultuszformálásban is. Példa rá a Schnitzer Ignáccal folytatott levelezése, ami egyértelművé teszi, hogy Jókai nemzetközi színházi szerzőként is szerette volna megmutatni magát, a dráma-átiratokban látta a kiugrási lehetőséget. Az 1878-ban az első nemzetközi társulatnak először tiszteletbeli tagja majd alelnöke lesz, s ennek előnyeivel is élt, a hazai írói és kulturális státuszának megerősítésére használta. A világítás új formáinak megjelenítésével a színpadélményt emelte ki, a dráma tehát nem egyszerű átiratként viselkedett. De nem nélkülözték a teatralitást Jókai megnyilvánulásai sem. Folyamatosan beágyazza magát, személyes jelenlétével megerősíti a színházi előadást, gyakran elutazik vidékre, az előadáson többször megtapsolják, az előadás után pedig megajándékozza és reggelire hívja a színészeket, majd sajtóeseményt kreál belőle. Rendkívüli módon gondozza a pécsi és prágai előadást; dedikált fényképeket osztogat, prágai díszlakomán vesz részt, minden felvonás után kihívják a színpadra. T. Szabó Levente ezek alapján vonja le a konklúziót, hogy az átirat nem egyirányú kapcsolatot eredményez, hanem saját logikája, saját élete van. Az arany ember színpadi adaptációja mellett akusztikai feldolgozást is életre hívott. Szajbély Mihály a Csajági János rendezte, 1985-ben elhangzott hangjátékot elemezte részletesen (elemzése közben a hang definíciójára is figyelt, három szempont alapján), ezzel egy többszörösen medializált közegbe helyezte Az arany embert. Nyilvánvalóan nem lehet rangsorolni ezeket az adaptációs formákat, hiszen, amint arra Szajbély Mihály rámutatott, minden művészeti ághoz speciális médium tartozik, mindegyik rendelkezik valamivel, ami csak az övé és le kell mondania valamiről, ami nem a sajátja. Talán a legfőbb különbség a fenti adaptációk és a hangjáték között abból adódik, hogy a hangjátékok esetében nem a rendező, hanem az író a márkanév. E helyen azonban kétségtelenül találkoznak is az adaptációk egymással, hiszen mindkettő esetében maga Jókai volt a fő mozgató. 

Helyőrség | Jókai-konferencia Balatonfüreden
Jókai és a színház kapcsolata tematikában online konferenciát szervez a Tempevölgy folyóirat. December 4-5. között kétnapos programon vehetnek részt az érdeklődők, több mint egy tucat izgalmas előadást és vitát követhetnek végig.