Szalai Klaudia: „Szeretettel és barátsággal, Dávid” – az ünnepi könyvhét második napjának emlékére

Ha valaki megkérdezné tőlem, hogy mi volt a legmeghatározóbb pillanat a könyvhéten, valószínűleg azt válaszolnám, hogy a Csornyij Dáviddal való találkozás. Egy hétköznapi bemutatkozás után bő fél órámba telt, hogy realizáljam: teljes terjedelmével áll előttem a költő, aki éjjeleken át tartó érzelmi hullámvasúttal áldott meg. Amikor először fogtam A jelzőlámpák diktatúrája című kötetét a kezemben, pontosan emlékszem, hogy az első gondolatom az volt „Vajon miért éppen a mitologikus Héra alakja van feltüntetve a borítón a sárgán izzó jelzőlámpa felett, s mégis miért épp sárgán izzik az a bizonyos lámpa?” Majd belelapoztam a kötetbe, és három – az érzelmeimmel játszó, időtlen végtelenségbe nyúló – nap után letettem a könyvespolcom tetejére, Pilinszky János Beszélgetések és Kosztolányi Dezső Édes Anna című kötete mellé. Könyvespolcom szabályrendszere igen egyszerű: a legfelső szintre általában azok az alkotások kerülnek, amelyekről tudom, hogy a második olvasat után már nem lennének igaziak. A második polcra azok a kötetek kerülnek, amelyeket fontosnak tartok a tanuláshoz – ezen esetben lehetnek átjárások a polc szintjei közt –, a harmadik és a többi polcra pedig azokat a könyveket sorolom, amelyek még elolvasásra, besorolásra vagy egy újabb olvasásra várnak.

Az ünnepi könyvhéten tehát találkoztam a költővel, aki meghatározó részévé vált demotivált énem mindennapjainak. Aki segített abban, hogy feldolgozzam és kisimítsam régen nem látott érzelmeim kusza világát, és szembenézzek azzal, amitől a legjobban félek: az elmúlással. Átbeszéltük a napot. Szó esett narcisztikus személyekről, irodalmi hajókázásról, arról, hogy miért vagyok ilyen optimista és motivált, és arról is, hogy vajon le tudunk-e szokni a dohányzásról.

Azt hiszem, pontosan erre jó a könyvhét. Mindamellett, hogy könyvek ezreihez férhetünk hozzá egy helyen és olcsón, találkozhatunk rég nem látott vagy még soha nem látott írókkal és költőkkel, akik megváltoztatták mindennapjainkat. Akik soraikkal támogattak bennünket a nehéz időkben, s akiknek a szavaiba kapaszkodva vészelhettük át a karanténidőszak csendes, sötét, magányos éjjeleit. A dedikálók közül számos írót és költőt láttam, és olvasóikat, akik izgatottan várták, hogy találkozhassanak. Varga Melinda több ízben is dedikált. Elsőként a KMTG standja előtt várta olvasóit, ahol meglepetésére olyanokkal is találkozott, akik, bár régóta követik a munkásságát, még soha nem találkozhattak élőben a vele. A késő délutáni órákban az Irodalmi Jelen standja előtt várta a közönséget, ahol szabad perceiben nekem is szánt néhány kedves, személyre szóló sort A Pacsirta és a Sas utca sarkán című, legújabb kötetébe.

A KMTG, valamint az Orpheusz Kiadó standjai előtt többek közt Döme Barbara, Kis Petronella, valamint Csornyij Dávid várta az érdeklődőket.
Az Irodalmi Jelen standjánál Bene Zoltán író mellett Demeter Szilárd író, a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója, valamint Böszörményi Zoltán Magyarország Babérkoszorúja és József Attila-díjas költő, író, az Irodalmi Jelen főszerkesztője várta az olvasókat. A dedikálás során akadtak olyanok, akik rég nem látott kötetekkel érkeztek. Olyanokkal, amelyeket talán maguk az írók s költők is már a feledés útjára engedtek. Voltak, akik friss olvasói élményeik felidézésével köszönték meg az alkotók munkásságát, és akadtak olyan olvasók is, akik a könyvhéten ismerték meg a legfrissebb kiadványokban rejlő titkokat. Egy dolog azonban közös volt bennük: mindannyiuk egy-egy személyre szóló, kedves üzenettel távozott.

Ha majd idős leszek, s könyvtárakban visszaköszönnek e kiadványok, csak remélni tudom, hogy néhány dedikált példánnyal is összefutok majd, és eszembe jutnak Varga Melinda kedves szavai, Csornyij Dávid önzetlensége és a könyvhét adta felejthetetlen hangulat. Talán Dáviddal való találkozásomnak is megvolt a maga ideje és szerepe, hiszen nem ismerek még egy olyan személyt, akinek – hasonlóan hozzám – egy napon van a születés- és névnapja. Ki tudja, talán mindkettőnk édesanyja és édesapja humorosabb, mint gondolnánk, de egy biztos: ezt a keresztet csak azok érthetik, akik ugyanebben a cipőben járnak. Ezt az írásomat nekik ajánlom.