Sok éve már, hogy beléd szerettem, és napról napra egyre jobban szerettelek. Ez most sincs másképp. Ha rád nézek, mikor még nagyon utállak is, tudd, hogy akkor is szeretlek. Még akkor is, mikor nem viszed ki zoknidat a szennyesbe, vagy akkor, amikor a világ legnagyobb vétségét követed el: megmelegíted a kakaódat.
Az összeköltözés során sokan figyelmeztettek minket: vigyázzatok, mert lakva ismerszik meg az ember igazán! Akkor még nem tudtam, hogy mit is jelent ez valójában, de ahogyan telt s múlt az idő megértettem: az emberek előszeretettel szeretnék saját akaratuknak megfelelően megváltoztatni a másikat. Petőcz András pontosan az ebből fakadó elidegenedés érzetéről beszélt a Vörösmarty téren felállított színpadon az Idegenek trilógia című kötete kapcsán. Mint mondta, ez az egyik legsúlyosabb problémája az emberi kapcsolatoknak. Gyakran esem én is ebbe a hibába. Szeretném, ha a zoknidat nem a földön tárolnád, és annak is nagyon örülnék, ha gyakrabban vennéd észre a lakásban rejlő piszkos foltokat. Ha gyakrabban főznél nekem vacsorát vagy ha néha, tényleg csak néha nem melegítenéd meg a kakaódat. De ha mindezt kérném tőled, ugyan olyan lennék, mint a legtöbb ember, aki azt mondta nekünk évekkel ezelőtt, hogy vigyázzatok, mert lakva ismerszik meg az ember igazán!
Már másképpen szeretlek. Megszoktam a reggeli – ahogyan én nevezem – nagypapa köhögéseidet, amelyek felriasztják a házat. Már megszoktam, hogy meleg kakaót kell csinálnom neked minden vacsorára, és azt is megszoktam, hogy nem szeretsz főzni. Ahogyan te is megszoktad, hogy reggel nem szólsz hozzám, míg meg nem iszom az első kávémat, s hogy hagysz forrongani, amikor éppen olyanom van. Megszoktad, hogy minden este újabb és újabb pohárral a kezemben megyek fel a galériára, egészen addig, míg már az asztalra nem fér több pohár. Úgy gondolom, hogy valóban lakva ismerszik meg az ember. Ez egy folyamat, amely során elsősorban nem a másikat kell kiismernünk, sokkal inkább önmagukat, s önmagunk határain kell alakítanunk, hogy képesek legyünk önzetlenül elfogadni és tisztelni a másikat, így elkerülhető a kapcsolatok egyik legnagyobb útvesztője is: az elidegenedés.
Pedig volt olyan időszak, amikor nem éreztem magam otthon. Nem szerettem a közös szobánkat, nem szerettem a bútorainkat. Ki nem állhattam, hogy hazaérve megtagadtam saját otthonosságérzetemet és idegenként lézengtem a szobák közt. Majd szépen lassan megtanultam elfogadni, és megszeretni a falon lévő repedéseket. A hajóparketta nyikorgását és a földszinti lakás hátrányait. Megtanultam megszeretni, hogy idegenek beszélgetései hallatszódnak be ablakunkon. Megszerettem a szomszédunkkal közös, papírvékony falakat is. Voltaképpen nagyon vagány zenéket hallgatnak ők is.
Ha egy mottót kellene választanom a könyvhét harmadik napjára, mindenképpen az elfogadást mondanám. Az emberek elfogadják a tömeget, elfogadják, hogy gyermekek hangos nevetése töri meg a Vörösmarty tér nyüzsgő zaját. Elfogadják, hogy akár órákon át kell várniuk kedvencük dedikálására, cserébe azonban a szerzők törhetetlen nyugalommal és kedvességgel várják olvasóikat. A könyvhét megtaníthat bennünket arra, hogy muszáj szünetet tartanunk a rohanó világban. A könyvek tökéletes társul szolgálhatnak önmegismerésünk folyamatában, és segíthetnek, hogy idegennek érzett lakásunkba újra beköltözzön az otthon érzete. Petőcz András szavaival zárnám a könyvhét harmadik napját: „Fontos elfogadnunk, hogy a másik a káposztás cvekedlit cukorral szereti és nem borssal. S attól, hogy ő borssal szereti, én meg cukorral, nem kellene, hogy egymásra borítsuk az asztalt. És hogy én mivel szeretem? Jó kérdés, régen cukorral szerettem inkább, most már talán borssal. Változunk és elfogadunk. Ez az élet rendje.”
Heinczinger Mika, akit elsősorban a Misztrál együttes egyik alapítójaként ismerünk, idén negyedik alkalommal szervezett a székelyföldi Énlakán Regejárót. A rendezvénynek – habár egy-két technikai jellemzőjét tekintve távoli rokona lehet nívósabb fesztiváloknak – mégsem közönsége van, hanem inkább egy családja, családi ünnep ez, ahol azok találkoznak egymással, akik e kötelékben az élet közös örömét szeretik együtt megélni évről évre.
A 92. Ünnepi Könyvhét második napján megkezdődtek a dedikálások, az írók és költők a standjuk előtt várták olvasóikat. A dedikálás során egy-egy személyre szóló üzenettel gazdagodhattak az olvasók, míg a Vigadó téren és a Vörösmarty téren felállított színpadokon különböző felolvasásokon, beszélgetéseken vehettek részt.
Százötvennél is több kiadó várja az olvasóközönséget a 92. Ünnepi Könyvhét alkalmából, amelynek idén is a Vörösmarty tér, valamint a Vigadó tér és a Duna-korzó nyújt helyszínt. A négy napig tartó rendezvényen számos programmal s újonnan debütáló kötettel is várják a közönséget.
Ritka pillanat, mikor egy kulturális esemény nem erőltetett katartikus hatást tud adni, hanem valóban képes megmozgatni a résztvevőt. A Petőfi Irodalmi Múzeum új kiállításának megnyitója Két portré. Mészöly-Pilinszky 100 címmel sokat tett azért, hogy újfajta esztétikai élményben és hatásokban legyen részünk.
Miniportré, amely mégis teljességre törekszik, és mintha a Száraz Miklós Györgyre jellemző mozaikosságot választaná fő stílusjegyéül. Sok-sok kis kockából rakosgatja ki az író portréját, és talán Raymond Chandler nyomozóinak munkamódszere sem áll tőle távol, akit Száraz szerint „tök mindegy, hol csapok fel, úgysem értem általában a magyarázatait, viszont elképesztő erős a miliője: (...) a szövete fontosabb, mint az úgynevezett végeredmény”.
A Magyar PEN Club sorozatzáró zenés felolvasóestjén vehetettek részt az érdeklődők 2021. augusztus 30-án a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A negyedik alkalommal megrendezett esemény zenei részekkel egészült ki, szó szerint is, hiszen utolsó dalként a közreműködő Blahalouisiana nevű zenekar olyan szerzeményt játszott, amely a jövőben megjelenő lemezen lesz hallható, témája okán azonban a rendezvényhez közvetlenül is kapcsolódik.
Az idén Magyarországon megrendezett Vadászati és Természeti Világkiállítás sokszínű programjaihoz csatlakozva a Petőfi Kulturális Ügynökség által kiadott Helyőrség című irodalmi portál (helyorseg.ma) irodalmi- és fotópályázatot hirdet.
Nehéz pátosz nélkül beszélni arról, ami tegnap Sepsiszentgyörgyön történt: erre az augusztus huszadikára úgy fogunk emlékezni, mint az erdélyi István, a király megszületésére. A rockopera főszerepeit játszó ifjú művészek többsége még a világon sem volt a mű létrejöttének idején, így a hagyományosnak számító és jól ismert alakítások helyett egészen új, modern és őszintén átélt megformálásokat láthattunk a színpadon.