Szalai Klaudia: Elfogadás – Könyvhét, 3. nap

Sok éve már, hogy beléd szerettem, és napról napra egyre jobban szerettelek. Ez most sincs másképp. Ha rád nézek, mikor még nagyon utállak is, tudd, hogy akkor is szeretlek. Még akkor is, mikor nem viszed ki zoknidat a szennyesbe, vagy akkor, amikor a világ legnagyobb vétségét követed el: megmelegíted a kakaódat.
Az összeköltözés során sokan figyelmeztettek minket: vigyázzatok, mert lakva ismerszik meg az ember igazán! Akkor még nem tudtam, hogy mit is jelent ez valójában, de ahogyan telt s múlt az idő megértettem: az emberek előszeretettel szeretnék saját akaratuknak megfelelően megváltoztatni a másikat. Petőcz András pontosan az ebből fakadó elidegenedés érzetéről beszélt a Vörösmarty téren felállított színpadon az Idegenek trilógia című kötete kapcsán. Mint mondta, ez az egyik legsúlyosabb problémája az emberi kapcsolatoknak. Gyakran esem én is ebbe a hibába. Szeretném, ha a zoknidat nem a földön tárolnád, és annak is nagyon örülnék, ha gyakrabban vennéd észre a lakásban rejlő piszkos foltokat. Ha gyakrabban főznél nekem vacsorát vagy ha néha, tényleg csak néha nem melegítenéd meg a kakaódat. De ha mindezt kérném tőled, ugyan olyan lennék, mint a legtöbb ember, aki azt mondta nekünk évekkel ezelőtt, hogy vigyázzatok, mert lakva ismerszik meg az ember igazán!
Már másképpen szeretlek. Megszoktam a reggeli – ahogyan én nevezem – nagypapa köhögéseidet, amelyek felriasztják a házat. Már megszoktam, hogy meleg kakaót kell csinálnom neked minden vacsorára, és azt is megszoktam, hogy nem szeretsz főzni. Ahogyan te is megszoktad, hogy reggel nem szólsz hozzám, míg meg nem iszom az első kávémat, s hogy hagysz forrongani, amikor éppen olyanom van. Megszoktad, hogy minden este újabb és újabb pohárral a kezemben megyek fel a galériára, egészen addig, míg már az asztalra nem fér több pohár. Úgy gondolom, hogy valóban lakva ismerszik meg az ember. Ez egy folyamat, amely során elsősorban nem a másikat kell kiismernünk, sokkal inkább önmagukat, s önmagunk határain kell alakítanunk, hogy képesek legyünk önzetlenül elfogadni és tisztelni a másikat, így elkerülhető a kapcsolatok egyik legnagyobb útvesztője is: az elidegenedés.
Pedig volt olyan időszak, amikor nem éreztem magam otthon. Nem szerettem a közös szobánkat, nem szerettem a bútorainkat. Ki nem állhattam, hogy hazaérve megtagadtam saját otthonosságérzetemet és idegenként lézengtem a szobák közt. Majd szépen lassan megtanultam elfogadni, és megszeretni a falon lévő repedéseket. A hajóparketta nyikorgását és a földszinti lakás hátrányait. Megtanultam megszeretni, hogy idegenek beszélgetései hallatszódnak be ablakunkon. Megszerettem a szomszédunkkal közös, papírvékony falakat is. Voltaképpen nagyon vagány zenéket hallgatnak ők is.
Ha egy mottót kellene választanom a könyvhét harmadik napjára, mindenképpen az elfogadást mondanám. Az emberek elfogadják a tömeget, elfogadják, hogy gyermekek hangos nevetése töri meg a Vörösmarty tér nyüzsgő zaját. Elfogadják, hogy akár órákon át kell várniuk kedvencük dedikálására, cserébe azonban a szerzők törhetetlen nyugalommal és kedvességgel várják olvasóikat. A könyvhét megtaníthat bennünket arra, hogy muszáj szünetet tartanunk a rohanó világban. A könyvek tökéletes társul szolgálhatnak önmegismerésünk folyamatában, és segíthetnek, hogy idegennek érzett lakásunkba újra beköltözzön az otthon érzete. Petőcz András szavaival zárnám a könyvhét harmadik napját: „Fontos elfogadnunk, hogy a másik a káposztás cvekedlit cukorral szereti és nem borssal. S attól, hogy ő borssal szereti, én meg cukorral, nem kellene, hogy egymásra borítsuk az asztalt. És hogy én mivel szeretem? Jó kérdés, régen cukorral szerettem inkább, most már talán borssal. Változunk és elfogadunk. Ez az élet rendje.”