Szalai Klaudia: Kapolcstól Vigántpetendig, Csáth Gézától Beck Zoltánig 

2021. július 29., 04:52

Harmadik nap.
Ha a bőröm mesélni tudna, biztosan hallanánk a nemrégiben vásárolt cipőmről vagy éppen az éjjelig tartó táncról, amelyek megértek pár sérülést. Még csak az égbolt alja világosodik. Utolsó napomon – gondoltam – felkelek korábban, s megcsodálom Badacsony napfelkeltéjét. Ahogyan az első napsugarak elérik arcomat, úgy ébred meg velem együtt a város: elsőként az autók robogása, majd egy hangos dudaszó jelzi a reggel jöttét. Később aztán gyermekzsivaj hallatszik, rohanó apró talpak sora, amelyek a vízpart irányában egyre csak halkulnak. Én magam is összeszedem gondolataimat, s elindulok – az idei évben utoljára – Kapolcs felé.
A Petőfi-udvar számtalan érdekes programmal várja a látogatókat az első naptól egészen az utolsóig. A Csáth Géza családi fotói és történetei című előadásra érkezem, amelyet Sidó Anna, a Petőfi Irodalmi Múzeum muzeológusa, a Csáth Géza-kiállítás kurátora tart egy hatalmas diófa árnyékában. Az udvaron babzsákfotelek tucatjai várják az érdeklődőket, amelyek az eredetileg is kötetlen beszélgetéshez teremtenek meg egy kötetlen, felszabadult atmoszférát. Lágyan ringatózik a szellő, így, valamint a diófa adta árnyéknak köszönhetően ki lehet bírni a forróságot. Sidó Anna rendkívüli részletességgel mutatja be, hogy milyen szerepet tölthetett be Csáth Géza életében a fényképészet mint művészeti ágazat, s ez miképpen jelenik meg irodalmának különböző szegmenseiben.
Csáth Géza – eredeti nevén Brenner József – 1887. február 17-én született Brenner József és Decsy Etelka gyermekeként Szabadkán. Édesanyja korán meghalt, főügyész apja későbbi feleségével együtt nevelte. Szenvedélyesen zenélő apja hegedűművészt akart nevelni belőle, de ő festő akart lenni. Alkotásvágya miatt nem volt türelme gyakorolni, festményeit pedig a rajztanára kinevette és csak elégségesnek ítélte. Írásait viszont környezete már korán értékelte.
Az alapvetően vizuális közegben nevelkedő Csáth Géza édesapja 1898 tavaszán vette meg első fényképezőgépét, egy nagyobb Kodak típusú eszközt, amelyről Csáth a saját naplójában is említést tett. Az édesapa a műtermek zárt, strukturális világából kilépve elkezdte megörökíteni a család intim szférájából kiragadott eseményeket, majd később a családtagokat is. Az ekkor készült fényképek betekintést engednek a család magánterébe is, számos családi emlék is felbukkan a fotók között. Az alapvetően a család vizuális percepciójában megörökített fényképekről maga az író, Csáth Géza is sokszor emlékszik meg naplójában. Gyakran tesz említést egy-egy fénykép elkészítésének körülményeiről, mint például arról, hogy hol, mikor s kiváltképp milyen apropóból készült egy adott fénykép, amelyek most a családi hagyaték részét képzik.
A fényképészet a mindennapok részévé válik a családban. Ezt tükrözik Csáth Géza gyermekkori naplóbejegyzései is, amelyek az idő elteltével már csak említés szintjén foglalkoznak a képek készültéről: „Ma levette apuska Ilonkát Etelkával és anyikát is […]” – olvasható naplóbejegyzésében, amely fénykép később sértetlenül került elő a család hagyatékai közt, s az Ilonka Etelkával címet viseli.

Brenner Ilona, Csáth Géza húga

A fényképészet tehát szerves részévé válik a család mindennapjainak, amelyet Csáth írásos formában is közöl naplójában. Megdöbbentő nyíltsággal vall kishúga, Ilona betegségéről és haláltusájáról is, amelyet édesapjuk fénykép formájában meg is örökített. A fotón egy kisgyermek alszik az ágyában – amely, mint utólag tudjuk, Ilona halálos ágya lesz nem sokkal később a fotó elkészülte után. Csáth figyelmesen követi végig naplójában, hogy családja miként ápolja és nézi végig húgának betegségét és végül halálát is.
1903. március 17: „Szomorú ezt nézni, egy gyermek halálkínjai. Kicsiny, erős, egészséges, de gyönge, és gyermeki emberlénynek küzdelme az agyhártyagyulladással. Reggel apuska lefotózta, miközben aludt. Kétszer.” Megrázó, egyben intim felvétel ez – az édesapa rögzíti még utolsó lélegzetvételeit kapkodó kislányát. A fényképezés ezután is intenzíven jelen volt a család életében, így nem meglepő, hogy Csáth Géza életében meghatározó szerepet kapott a vizualitás.
Édesapja, idősebb Brenner József az 1927–30-as évek táján egybegyűjtötte az addig elkészült családi fényképeket, s különféle folyamatok elvégzése után felragasztotta őket az úgynevezett sztereókartonra, amelynek köszönhetően a sztereónéző segítségével mintegy filmszerű diavetítés vehette kezdetét a család nappalijában. Sidó Anna az előadás során elárulta, hogy ők maguk is megtekinthették sztereónéző segítségével a fényképeket, azonban a várva várt 3D hatás elmaradt. Feltehetőleg a nem megfelelő fényképészeti technika miatt – tette hozzá a muzeológus. A sztereókartonra ragasztott fényképek számozása 100-ig tart, innen lehet tudni, hogy néhány fénykép elveszett a hagyatékból, s hogy egy fényképet – a korábban már említett tragikus fotót, amely Ilona haláltusáját örökíti meg – nem számozta meg az édesapa. Ezen fotó több szempontból is kiemelkedik a hagyatéki fényképek közül, hiszen mindamellett, hogy egy rendkívül intim jelenetet láttat, ezen fénykép lehet az, amelyből később Kosztolányi Dezső ihletet merít az Édes Anna regénye írásakor.
Sidó Anna elárulta, hogy a regényben van egy, szinte észrevehetetlen jelenet, amely során Vízyné gyakran megáll egy falra függesztett fotó előtt. Mint ahogyan az a regény szövegéből kiderül, a fénykép halott kislányát láttatja az olvasóval, amelynek jellemvonásai kísértetiesen hasonlítanak az imént már említett Brenner Ilonát ábrázoló fotóra. Szemmel látható tehát, hogy a fényképészet nem csak a Csáth–Kosztolányi család életébe, hanem műveik szövegkörnyezetébe is rendkívül aprólékosan beszűrődik.
Sidó Anna az előadás végén kiemelte, hogy Csáth Géza édesapjának fotóit elemezve az egyik legnagyobb áttörést talán az jelentette, amikor az édesapa feljegyzései alapján egyértelművé vált, hogy a sztereónézőbe készült fotómontázs voltaképpen volt feleségének, Csáth Géza mostohaanyjának, Budanovits Ilonának állít emléket. Ezen gyászmunka rendkívül szép befejezése volt Brenner József amatőr fotós munkájának.
Csak a hűvösebb szellő szakít ki Csáth Gézát övező rejtelmek árnyékából. Utam egyenesen Vigántpetendre, a Poket-udvarra vezet, ahol Beck Zoltán és Vecsei H. Miklós improvizációs, zenés, interaktív előadása fogad. Barátom, aki voltál. Beck Zoltán gitárjátékára érkezem, Vecsei H. Miklós énekel vele. A közönség a földön ül, szinte centiméterekre a színpadtól. Előadásuk a vártnál is megegyezik a leírásban ígértekkel: improvizációs, zenés, interaktív. Zoli kártyákat kever, amelyen csak egy-egy szó található. Céljuk, hogy a kártyákon rejlő szavakról elsőként eszükbe jutó történetet meséljék el nekünk.

Szarvas

A szarvasról nekem az jut eszembe hirtelen – kezdi történetét Beck Zoltán –, hogy az életünk egyik első koncertjét Szarvason játszottuk. A 30Y zenekarral még az első demóink sem készültek el. 2001-ben elmentünk Szarvasra koncertezni. A szarvasiaknak van humora, ugyanis az ottani klubnak a neve: Zebra. Szóval a szarvasi Zebra klubban játszottunk. Odafelé megbüntettek minket gyorshajtásért – ami dicsőségnek számít egy Wartburggal –, kaptunk egy tízezer forintos büntetést. Így érkeztünk meg Szarvasra. Játszottunk egy koncertet, ahol hét fizető vendég volt, abból öten nem tudták, hogy koncert lesz, ezért ők a legtávolabbi asztalnál foglaltak helyet, mondván, hogy ők beszélgetni jöttek. Így maradt két nézőnk, akiknek eljátszottuk a zenéinket, mintha életünk koncertjét adtuk volna elő. Hét jegyből ötnek az árát kaptuk meg – ez alig érte el a hatezer forintot. A pénzből hazafelé vacsorát vettünk Kecskeméten, s hazaértünkkor úgy gondoltuk, ez egy eredményes nap volt. A zenekar ismét lépett egyet előre, hiszen már Szarvason is ismernek minket.
Így, a nevetéstől könnyek közepette hallgattam meg egy előadást a barátságról, az őszinteségről és nem utolsósorban a Szarvashoz köthető élményekről. S ha valaki megkérdezné, vajon visszamegyek-e jövőre is a Művészetek Völgyébe, remélem, hogy élménybeszámolóim egyértelműválasszal szolgálnak...