Bonczidai Éva: Ámmer Gergő első önálló tárlatáról

2020. január 17., 15:11

A tárlat címe – Az akarat anatómiája – is rámutat arra a konokságra, amely létrehozza ezeket a műalkotásokat. Ámmer Gergő ugyanis gyakran andezitből dolgozik, és ez a vulkanikus kőzet keménysége okán nem a szobrászok kedvence: ezzel meg kell küzdeni. Ámmer Gergő viszont nemcsak azt látja, hogy mennyivel többet kell bajlódnia, ha ezt az anyagot választja, hanem azt is, hogy az elkészült mű mennyivel maradandóbb, mintha valamely könnyebben megmunkálható kőből faragná.

Fotó: Éberling András
A képre kattintva galéria érhető el.

A Marcaliban született művész, mielőtt jelentkezett volna a Magyar Képzőművészeti Egyetemre, három évig Fáskerti István kőszobrász műhelyében inasként tanulta a kőfaragást. Nagyon céltudatosan indult el ezen a pályán, először a szakmunkarészét sajátította el, és csak azután következtek a művészi ambíciók; Kő Pál és Sallai Géza voltak a mesterei. Mint mondja, nem akart úgy dolgozni, hogy egy kivitelezőnek kelljen adnia a terveit, hogy más faragja ki, mert számára az alkotás része az is, ahogy megküzd az anyaggal, és ennek a folyamatnak a felismerései és tanulságai is meglátszanak az elkészült szobrokon.

 

Fotó: Éberling András

A kőbányai műterembe lépve először kissé morbidnak tűnhet, ahogyan test nélküli fejek sorakoznak egymás mellett. Ezek a szoborportrék a művész pályájának egy fontos stációját mutatják. Első kísérlete, a Szakállas portré egy sumer arcvonású, sapkát viselő férfi andezitszobra, de itt van a vak fiú arcmása is, amelyről először azt hittem, hogy Augustus császár fiatalkori márványszobrának valamely különös tekintetű újragondolása. De mint kiderült, a művész a vakság ábrázolását tekintette kihívásnak, amelyet a szobrászművészetben gyakran a bekötött szem megjelenítésével jelölnek, ezért is kivétel közöttük Homérosz márványportréja a Bri­tish Museumban. A mélyen ülő szemek teszik sejtelmessé az Ámmer Gergő által faragott szobrot is, amelynek modellje a művész egyik régi ismerőse volt. Az alkotó maga is hátborzongató élményként idézi fel a felismerést, amikor évek múlva szembesült azzal, hogy a vak fiú portréja és különleges arckifejezése mennyire hasonlít a római császár szobrára.

Már egyetemistaként, 2014-ben kezdte el a Franz Xaver Messerschmidt inspirálta önportrésorozatot, szintén többségében andezitből. Különös hangulatuk van ezeknek a szobroknak. Elnézve a nyelvöltögető, alvó, felfújt képű vagy épp vicsorgó, ordító fejeket, akár úgy tűnhet, hogy Ámmer Gergő meg akarta úszni az önértelmezés olykor kényelmetlen feladatát, és nem egyetlen önarcképet faragott, azt mutatva, hogy lám, ez vagyok én, hanem egész sorozatot pillanatnyi arckifejezésekből.

 De mivel mindez kemény kőbe faragva néz szembe velünk, jelzi, hogy nem hirtelen ötlet és kósza gondolat hozta létre őket, hanem hosszú hónapok munkája volt, amíg örökkévalóvá vált egy ember sokféle arca. Úgy is hívja őket, hogy alteregók. Nem egyszerű önarcképek: ennyiféle én lakhat egyetlen arc mögött. És mire a látogató megszokja, hogy ezek az életnagyságú szoborportrék nem levágott fejek, bár annak hatnak, Ámmer Gergő újabb ravasz kompozíciót mutat: itt a diplomamunkája, az andezitből készült Dávid-szobor és annak gipszmodellje, amelyen már valóban levágott fejként jelenik meg a portré műfaja.

   

Fotó: Éberling András

A meghökkentő Dávid-ábrázolás diplomamunkaként készült
Dávidot Tunkel Nándor törpe növésű paralimpikonról mintázta a szobrász. Ez annyira megdöbbentő, hogy a néző sokáig emlékszik rá. Nyugtalanítóan sokértelmű ez a szobor, ezért az ember olyan pozitív üzenetet is beleláthat, hogy az idealizált testkép átértelmezését, a mentális gátak leküzdését és az életigenlés diadalát hirdeti, de valahogy minden félelmet (vagy épp megnyugvást) is mozgósíthat a nézőben, hogy bármi megtörténhet, bárki legyőzethet bárki által. És ez a gondolat bármennyire is sajátja Dávid történetének, ebben a szoborban van a legerősebben felmutatva. De csak ezután hőköl igazán hátra a néző, amikor észreveszi, hogy a szobor egyben önarckép is, Góliát levágott feje ugyanis az önportrék egyike.

Fotó: Éberling András

A Dávid-téma továbbgondolása az egyik 1956-os emlékműterv is, ahol Góliát feje a Sztálin-szobor levágott feje, Dávid pedig egy pesti srác vagy fiatal munkás „félbemaradt” szobra.

Kérdésemre, hogy hogyan fogadták a diplomamunkáját, Ámmer Gergő elmondja: kapott hideget-meleget egy­aránt. „De én tudom, hogy ez egy fontos mű. Most még nem számít, de egyszer a nemzetnek fontos lesz, hogy ez elkészült” – teszi hozzá úgy, hogy sem patetikusnak, sem nagyképűnek nem hat, csak egy tisztán látó ember határozott értékítéletét érezzük mögötte.

A beszélgetés során kiderül, hogy a látható céltudatosság mögött sokfajta szakmai és emberi vívódás van, de a művek már markáns döntéseket mutatnak meg.

A gipsz-assemblage kompozí­ciók bibliai és mitológiai történeteket idéznek meg, láttatják azt a kreativitást és szabadságot, amellyel a művészi kísérletezés irányai kirajzolódnak. Ámmer Gergő úgy szabja újra az ikonográfia ismert témáit és ábrázolásait, úgy mutat meg kortárs gesztusokat, hogy a néző mégis folyamatosan érzi az antik mesterek jelenlétét.

(Bonczidai Éva: Az akarat anatómiájáról. In Magyar Idők 2018. január 21.)

Ámmer Gergő 1988-ban született Marcaliban. 2017-ben diplomázott a Magyar Képzőművészeti Egyetem szobrász szakán. Elnyerte a 61. Vásárhelyi Őszi Tárlat minisztériumi különdíját és 2017-ben a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíját, 2018-ban pedig a Vásárhelyi Őszi Tárlat fődíját, a Tornyai plakettet. Tavaly Derkovits-ösztöndíjas lett.