A titánok a klasszikus görög mitológia vesztesei, akiknek többségét Zeusz – bár az emberiség sokat köszönhetett nekik – örök rabságra ítélte, mert félt erejüktől, eszességüktől és lázadó természetüktől. Bűnösök, áldozatok vagy alvó lehetőségek? – több ezer éve gondolkozik már erről a klasszikus kultúrát ismerő világ. Rubens, Goya és más nagyok festményei történeteikről közismertek. Verebes György már több mint másfél évtizede titánokkal és titaniszokkal álmodik: megjelennek neki valahol; talán a Tisza-parton, az alföldi rónán vagy a bánáti hegyek között, s ő csodálhatja fejüket, testüket, becsukott szemüket és kezüket. Az ébredés után – vallotta be egy interjúban – az álom nem múlik el nyomtalanul. S előbb-utóbb az emlék vászonra kerül. Kemény küzdelem ez az emlékezés korlátaival, a formákkal, a színekkel és a tudat alatti világ megannyi feltörő gondolatával. Ilyenkor a kép szinte maga írja (festi) magát – vallotta többször a művész maga. De miért titánokat és titaniszokat fest, s nem mást? Miért tört rá a különös álomvilág? Valami ősi mitikus erő tört fel benne, ami tehetségére és művészi énjére alapozottan kiválasztottá teszi őt a titánok emlékvilágának megfestésére?
Verebes György a 21. századi magyar festészet egyik meghatározó személyisége, nem csupán veleszületett művészi tehetsége, hanem munkássága eddigi bejárt útja okán is. Ennek méltó elismerése, hogy 2017-ben megkapta Magyarország legfontosabb képzőművészeti elismerését, a Munkácsy Mihály-díjat. 1965-ben született Zentán, 1989-ben szerezte meg grafikusi diplomáját Budapesten a Magyar Képzőművészeti Főiskolán. A titánok 2002 körül jelentek meg álmaiban és munkáiban. Ez korszakhatár eddigi életútjában.
A főiskolát követően szenvedésektől sem mentes kereséssel találta meg azt a képi-érzelmi-tartalmi világot, amely kortárs módon tisztelgés az egyetemes művészet értékei előtt. Távolodni látszott a grafikától, de mint a rézkarc kedvelője nem tudott szabadulni a 18. századi nagy mester, Giovanni Battista Piranesi (1720–1778) minuciózus részletábrázolásaitól, s azt átvezette festészetébe. Titánjai és titaniszai az emberi mélységről, valamint az egyetemes vertikumról szólnak. Az alaposan kidolgozott, néha ködbe vesző, tökéletesen megrajzolt és megfestett testek és testrészek nemcsak azért sejtelmesek, mert a titánok alszanak, hanem azért is, mert jelentésviláguk az örök reményről szól, valamint az azzal járó vágyakról és féltésekről. Örök kérdés, hogy az agyagos-fehér testű titánok mit fognak tenni: alszanak tovább, vagy megrázzák magukat, és gigantikus erejükkel ismét életre kelnek? Kik is valójában az ő titánjai: gondolkodó elmélkedéseinek formái csupán az antikvitásról vagy valamilyen megszemélyesítések? A szemlélőnek kell talán titánná lennie, és átélnie a titáni létet? Vagy az egész titánsorozat az emberiség vagy a magyarság erejének allegorikus ábrázolása? Vagy csupán a klasszikus görögség istenvilágának alvó feszültsége került megragadóan a vászonra, az egyetemesség és a magyar kultúra természetes egységében? Annak egyértelmű bizonyítékaként is, hogy az ókori Szmirna, Athén, az újkori Zenta, Kecskemét és Szolnok, valamint Barbizon, Berkeley, Biarritz és Nagybánya lelkileg és szellemileg szomszédos helyek? Vagy Verebes György alkotásai kiállások amellett, hogy az elmúlt két évszázad nemzetállami el- és bezárkózási törekvései nem tudták széttörni az egyetemesség valódi tartalmait s ennek nemzeti kultúránkat építő és gazdagító magyar olvasatát sem? Homérosz, Hésziodosz éppúgy kortársaink, mint Shakespeare és Dosztojevszkij, s Berzsenyi Dániel, Hamvas Béla és Szabó Lőrinc hozzájuk öregedtek?
Azt vallja, hogy minden gondolatnak szellemi és tájföldrajzi talaja van. Nem kérdés, hogy ez nála Zenta és vele együtt: a történelmen átfolyó Tisza. A folyó, amely évezredes titkokat őriz, benne a mitikus Attiláét is, miként az alvó titánok is tele vannak titkokkal. Csak a Tiszának – a titánokhoz és a titaniszokhoz hasonlóan – már régóta két arca van. Egyik, amely megregulázottan a Zenta városát védő árvízvédelmi fal köveit nyaldossa, amelyeket az egymásra épülő nemzedékek észszerű védekezésből nagy szorgalommal emeltek. A másik pedig a bánáti túlpart, ahol még többé-kevésbé látjuk a szabad Tiszát, amelynek vadulását Petőfi Sándor egykoron remekül versbe szedte. A képzőművészet is Janus-arcú, mint a Tisza. A mesterek egyszerre nagy tanítók, valamint rend- és formaszabályozók: a tanítványokat, a fiatal művészeket el akarják többnyire helyezni egy új eltervezett világban, egy elképzelt „művészvilágban”, amolyan szépen megszerkesztett veduta ideatában. Verebes Györgynek is kijelölt útja volt a grafikusok között. De a karma őt festőnek szánta, s ezért meg kellett küzdenie. A sors kényszere elől gyakran a zenébe menekült, de egyre jobb képek születtek műtermeiben. Az új út keresése vagy a lázadás, a szabadság megragadása az emberi személyiségből jön, és ez tombolással és árvizekkel jár, majd letisztulással és megnyugvással az új formák között zárul le. A titánok története is ez: a gigantikus harc után Tartaroszban megpihennek, még ha kínokat is kell elszenvedniük. A Tisza is alvó titán, ne adja a Jóisten, hogy igazán megmutassa erejét! Vagy mégis, azért fogja tenni, hogy megmutassa: a világban nem az ember, hanem a természet az úr? Verebes György pedig megállapodott művész lett a titánok árnyékában, aki minden képével gondolkodásra és érzelmek feltörésére késztet bennünket.
A Vajdaság számos remek magyar képzőművészt adott a világnak. Hadd kezdjem a sort az Óbecsén született Than Mórral, aki a 19. századi historikus festészetünk nagy alakja. A Palánkán született Eisenhut Ferenc az orientális kis és nagy képek mestere volt, és bácskai vagánysággal járta be a Kaukázust és Közép-Ázsiát. Élete végén az 1697. évi, világtörténelmi jelentőségű zentai csata remek festője lett. A Magyarkanizsán született Reisinger Ivánt (Dan) a második világháború utáni szelek Izraelbe röpítették, s ott lett örök bácskaiként Izrael legkiválóbb grafikusa, akinek emlékeiben ma is elevenen él a Tisza és a frissen kifogott halból főzött kanizsai halászlé. Kevesen tudják a világban, hogy Moholy-Nagy László, a huszadik század meghatározó művésze, moholi gyermekkora okán szintén vajdasági. Sárgája képein őrzi a bácskai érett búzamezők elfelejthetetlenségét. És sorolhatnám tovább a neveket…
Verebes György a 21. századi Vajdaság festészetének meghatározó alakja. Művészete egyszerre szól az e vidéken megélt múltról és jelenről, de a jövőről is. A magyarság keserű 21. százada neki már keserédes, és sokszor mézédes lett szülei tehetségének, a zentai megmentett polgárvilágszigetnek, jómaga szorgalmának és a zágrábi életet is megismerő nyitottságának köszönhetően. Sohasem szakadt el Zentától, nemcsak szülei miatt, hanem leginkább azért, mert erre képtelen: létezésének tartóoszlopa itt veretett le. Azzal, hogy benne él szülővárosa életében – gépkocsijával szinte mindig úton van –, nem rögzül számára a csökönyös idő valahol az elmúltban, és sohasem lesz nosztalgiázó látogató szülővárosában, hanem annak örökre polgára marad.
Majdnem két évtizedes budapesti élete során 1989-ben kapta kézhez diplomáját, sok mindent végzett, de révbe akkor jutott, amikor 2002-ben a Szolnoki Művésztelepre került, s annak 2003 óta vezetője. „Jó érzés mindennap látni a Tiszát” – mondta gyakran, amikor Szolnokon meglátogattam. „A Tisza a magyarság szimbóluma” – tettem hozzá. Értettem Gyuri barátom megnyugvását a tiszai tájban. De ehhez hozzátartozik más is, a tiszai közösség. Amikor együtt mentünk Zentára, barátai várták: természetesen volt jókedv, de komoly beszélgetés is. Így van ez Szolnokon is a művésztelepen. A kert fái egyben ókori ligetek tölgyei és platánjai is, amelyek között szinte megbúvik a kolónia, a művészi társas élet inspiráló színtere, a maga vertikális és nemzeti értékeivel.
Első titánképe Kecskeméten, az ottani alkotóházban született 2002-ben, a többiek már szolnoki műtermében, ahol nemegyszer félretéve állt egy-egy kép évekig, míg eljött az ideje a befejezésnek vagy az átfestésnek. 2018-ban nagy átfogó felújítás kezdődött a művésztelepen. A művészek ideiglenesen más lakóterekbe kerültek. Reméljük, 2019 ősze már a visszaköltözés ideje lesz. Vajon a bútorokkal, gyermekjátékokkal, festőállványokkal, könyvekkel és poharakkal a titánok is visszatérnek-e a régi-új műterembe, vagy Verebes Györgynek új művészeti korszaka veszi kezdetét? Ha nem, nézzék a melléklet alkotásait aktuális leltárként; ha igen, akkor emlékként a magyar nemzet egyik kiváló művészének remek nagyívű korszakából, amelyek Verebes György gyökerei okán képbe öntött, Kecskeméten és Szolnokon letisztult vajdasági-tiszai-zentai gondolatok.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2019. április 20-i számában.)
„A célom végül is mindig a jelen tettenérése, megragadása, és hogy az ember felismerje önmagát, ráébredjen önmagára és sorsa természetére. A lélek valódi történéseit próbálom meg ábrázolni" – vallja Gesztelyi Nagy Zsuzsanna. Ez az örök erőbe oltott valóság válik láthatóvá a Belső balkon képein és a Soha el nem múló múlt darabjain is. „ami történt, valahogy mégse tud véget érni” – érezzük minden megszakadt sorminta, minden megtorpant folytonosság, minden mélyből felderengő arc vagy darabokra bomlott szelídség láttán.
„Nem kell kitaláljam a képeket. Emberek között élünk, és ezek a témák maguktól adódnak. Számomra elég egy tekintet, egy markáns profil másodperctöredéknyi mozdulatlansága, mi képzőművészek ugyanis intenzív vizuális memóriával rendelkezünk, és az, amit láttunk egyszer, két hét múlva ugyanúgy elő tud jönni” – vallja Turcza László.
Fenntarthatóság, hulladékmentesség, ökológiai lábnyom, újrahasznosítás – egyre gyakrabban találkozunk ezekkel a globális kérdéseket érintő fogalmakkal. Antropocén társadalmunk visszafordíthatatlan hatást gyakorol a Föld ökoszisztémájára. A klímaváltozás következményeinek növekedésével az utóbbi évtizedekben számos képzőművész dedikálta munkásságát. Új képzőművészeti mozgalmak jelentek meg, mint például az ökoművészet és a bioművészet (BioArt).
Újházi Adrienn újvidéki művésznő munkáinak fókuszában az ember és a természet kapcsolata áll.
Skrabány Viktor alkotói tehetségének fokmérői: a pontos megfigyelésen alapuló vonalvezetés, a rejtett fényforrások kivonatolt, misztikumba hajló árnyékolástechnikája és a hiperrealista alapú, de a szürnaturalizmusba áthajló színvilág misztikus miniatürizált ága. Festői karaktere: konzervatív. Ecsetkezelése: magabiztos.
Dolán György a szlovákiai kortárs magyar képzőművészet jelentős alakja, multimediális művész, aki mögött immáron, több mint három évtizedes alkotói korszak áll. Még alig indult el festői pályája, 1983-ban – amikor lediplomázott a pozsonyi Képzőművészeti Főiskola monumentális festő szakán –, két év múlva, 1985-ben, élete egyik meghatározó időszaka vette kezdetét; Líbiába költözött, ahol gyermekorvos felesége mellett meglehetősen szabad művészéletet élhetett, öt éven át. Afrika, a Szahara, az őskor, a perzsa kultúra óriási hatással volt a fiatal festőre.
„Nem akarom a színeket alárendelni más szempontnak, nemcsak azért, mert festészeti kultúrámból fakadóan a színkomponálást lényegesnek tartom, hanem mert a szín egy fontos energiahordozó számomra. Egy színösszefüggés élménye a rajongásig tud fokozódni bennem, de egy kép csak akkor áll össze, ha érzékkel van tagolva, rendezve. Ha csak a szenvedély van, akkor az önmagában kevés, a megfékezése, terelése legalább annyira fontos.”
Nem is víziók ezek, nem is álmok, az emlékeink lehetnének, ha mernénk rájuk emlékezni. Hagyták volna megtörténni mindezt? – nyugtalanít a kérdés, de magunk sem merjük megnevezni, ki engedné megesni a történéseket, ki óvna meg, ki dobna oda vagy ki szelídítené körénk az elvaduló valóságot.
Ezek a képek úgy reflektálnak az ikonfestészet hagyományaira, hogy közben egy igen sajátosan kortárs festői világba is invitálnak. A szentek vagy az utolsó vacsora ábrázolásainak sorát különös, érezhetően megszenvedett hitvallásokkal gazdagítják.
Nagyon régi történeteket idéznek Orth István álomszerű képei. Mitológiai látomások, még a vallásokra és felekezetekre forgácsolódás előtti hit lenyomatai, ikonszerű kompozícióban megjelenő alakok sorakoznak előttünk. Ismétlődő történetek szereplői – ez történik az idők végezetéig. Ezek a mozdulatok, ezek az ívek, ez az álomszerű vidék, ezek az építmények, ezek az élők, ezek a változó pusztaságok, buja formák vesznek körül.
Azt hiszem, a festékkéssel, pamacsokkal dolgozó, saját technikákkal kísérletező Áder Orsolyával tökéletesen lehetne illusztrálni, mit jelent a flow-élmény – a teljes odaadást és figyelmet jelentő alkotói folyamatból születő absztrakt képei közvetítik ezt az elképesztő energiát, örömöt és felszabadultságot, amely belőle is árad.