Hóvári János: Az álmok titánjai – Gondolatok Verebes György festőművész alkotásairól

A titánok a klasszikus görög mitológia vesztesei, akiknek többségét Zeusz – bár az emberiség sokat köszönhetett nekik – örök rabságra ítélte, mert félt erejüktől, eszességüktől és lázadó természetüktől. Bűnösök, áldozatok vagy alvó lehetőségek? – több ezer éve gondolkozik már erről a klasszikus kultúrát ismerő világ. Rubens, Goya és más nagyok festményei történeteikről közismertek. Verebes György már több mint másfél évtizede titánokkal és titaniszokkal álmodik: megjelennek neki valahol; talán a Tisza-parton, az alföldi rónán vagy a bánáti hegyek között, s ő csodálhatja fejüket, testüket, becsukott szemüket és kezüket. Az ébredés után – vallotta be egy interjúban – az álom nem múlik el nyomtalanul. S előbb-utóbb az emlék vászonra kerül. Kemény küzdelem ez az emlékezés korlátaival, a formákkal, a színekkel és a tudat alatti világ megannyi feltörő gondolatával. Ilyenkor a kép szinte maga írja (festi) magát – vallotta többször a művész maga. De miért titánokat és titaniszokat fest, s nem mást? Miért tört rá a különös álomvilág? Valami ősi mitikus erő tört fel benne, ami tehetségére és művészi énjére alapozottan kiválasztottá teszi őt a titánok emlékvilágának megfestésére?

Verebes György a 21. századi magyar festészet egyik meghatározó személyisége, nem csupán veleszületett művészi tehetsége, hanem munkássága eddigi bejárt útja okán is. Ennek méltó elismerése, hogy 2017-ben megkapta Magyarország legfontosabb képzőművészeti elismerését, a Munkácsy Mihály-díjat. 1965-ben született Zentán, 1989-ben szerezte meg grafikusi diplomáját Budapesten a Magyar Képzőművészeti Főiskolán. A titánok 2002 körül jelentek meg álmaiban és munkáiban. Ez korszakhatár eddigi életútjában.

A főiskolát követően szenvedésektől sem mentes kereséssel találta meg azt a képi-érzelmi-tartalmi világot, amely kortárs módon tisztelgés az egyetemes művészet értékei előtt. Távolodni látszott a grafikától, de mint a rézkarc kedvelője nem tudott szabadulni a 18. századi nagy mester, Giovanni Battista Piranesi (1720–1778) minuciózus részletábrázolásaitól, s azt átvezette festészetébe. Titánjai és titaniszai az emberi mélységről, valamint az egyetemes vertikumról szólnak. Az alaposan kidolgozott, néha ködbe vesző, tökéletesen megrajzolt és megfestett testek és testrészek nemcsak azért sejtelmesek, mert a titánok alszanak, hanem azért is, mert jelentésviláguk az örök reményről szól, valamint az azzal járó vágyakról és féltésekről. Örök kérdés, hogy az agyagos-fehér testű titánok mit fognak tenni: alszanak tovább, vagy megrázzák magukat, és gigantikus erejükkel ismét életre kelnek? Kik is valójában az ő titánjai: gondolkodó elmélkedéseinek formái csupán az antikvitásról vagy valamilyen megszemélyesítések? A szemlélőnek kell talán titánná lennie, és átélnie a titáni létet? Vagy az egész titánsorozat az emberiség vagy a magyarság erejének allegorikus ábrázolása? Vagy csupán a klasszikus görögség istenvilágának alvó feszültsége került megragadóan a vászonra, az egyetemesség és a magyar kultúra természetes egységében? Annak egyértelmű bizonyítékaként is, hogy az ókori Szmirna, Athén, az újkori Zenta, Kecskemét és Szolnok, valamint Barbizon, Berkeley, Biarritz és Nagybánya lelkileg és szellemileg szomszédos helyek? Vagy Verebes György alkotásai kiállások amellett, hogy az elmúlt két évszázad nemzetállami el- és bezárkózási törekvései nem tudták széttörni az egyetemesség valódi tartalmait s ennek nemzeti kultúránkat építő és gazdagító magyar olvasatát sem? Homérosz, Hésziodosz éppúgy kortársaink, mint Shakespeare és Dosztojevszkij, s Berzsenyi Dániel, Hamvas Béla és Szabó Lőrinc hozzájuk öregedtek?

Azt vallja, hogy minden gondolatnak szellemi és tájföldrajzi talaja van. Nem kérdés, hogy ez nála Zenta és vele együtt: a történelmen átfolyó Tisza. A folyó, amely évezredes titkokat őriz, benne a mitikus Attiláét is, miként az alvó titánok is tele vannak titkokkal. Csak a Tiszának – a titánokhoz és a titaniszokhoz hasonlóan – már régóta két arca van. Egyik, amely megregulázottan a Zenta városát védő árvízvédelmi fal köveit nyaldossa, amelyeket az egymásra épülő nemzedékek észszerű védekezésből nagy szorgalommal emeltek. A másik pedig a bánáti túlpart, ahol még többé-kevésbé látjuk a szabad Tiszát, amelynek vadulását Petőfi Sándor egykoron remekül versbe szedte. A képzőművészet is Janus-arcú, mint a Tisza. A mesterek egyszerre nagy tanítók, valamint rend- és formaszabályozók: a tanítványokat, a fiatal művészeket el akarják többnyire helyezni egy új eltervezett világban, egy elképzelt „művészvilágban”, amolyan szépen megszerkesztett veduta ideatában. Verebes Györgynek is kijelölt útja volt a grafikusok között. De a karma őt festőnek szánta, s ezért meg kellett küzdenie. A sors kényszere elől gyakran a zenébe menekült, de egyre jobb képek születtek műtermeiben. Az új út keresése vagy a lázadás, a szabadság megragadása az emberi személyiségből jön, és ez tombolással és árvizekkel jár, majd letisztulással és megnyugvással az új formák között zárul le. A titánok története is ez: a gigantikus harc után Tartaroszban megpihennek, még ha kínokat is kell elszenvedniük. A Tisza is alvó titán, ne adja a Jóisten, hogy igazán megmutassa erejét! Vagy mégis, azért fogja tenni, hogy megmutassa: a világban nem az ember, hanem a természet az úr? Verebes György pedig megállapodott művész lett a titánok árnyékában, aki minden képével gondolkodásra és érzelmek feltörésére késztet bennünket.

 A Vajdaság számos remek magyar képzőművészt adott a világnak. Hadd kezdjem a sort az Óbecsén született Than Mórral, aki a 19. századi historikus festészetünk nagy alakja. A Palánkán született Eisenhut Ferenc az orientális kis és nagy képek mestere volt, és bácskai vagánysággal járta be a Kaukázust és Közép-Ázsiát. Élete végén az 1697. évi, világtörténelmi jelentőségű zentai csata remek festője lett. A Magyarkanizsán született Reisinger Ivánt (Dan) a második világháború utáni szelek Izraelbe röpítették, s ott lett örök bácskaiként Izrael legkiválóbb grafikusa, akinek emlékeiben ma is elevenen él a Tisza és a frissen kifogott halból főzött kanizsai halászlé. Kevesen tudják a világban, hogy Moholy-Nagy László, a huszadik század meghatározó művésze, moholi gyermekkora okán szintén vajdasági. Sárgája képein őrzi a bácskai érett búzamezők elfelejthetetlenségét. És sorolhatnám tovább a neveket…

Verebes György a 21. századi Vajdaság festészetének meghatározó alakja. Művészete egyszerre szól az e vidéken megélt múltról és jelenről, de a jövőről is. A magyarság keserű 21. százada neki már keserédes, és sokszor mézédes lett szülei tehetségének, a zentai megmentett polgárvilágszigetnek, jómaga szorgalmának és a zágrábi életet is megismerő nyitottságának köszönhetően. Sohasem szakadt el Zentától, nemcsak szülei miatt, hanem leginkább azért, mert erre képtelen: létezésének tartóoszlopa itt veretett le. Azzal, hogy benne él szülővárosa életében – gépkocsijával szinte mindig úton van –, nem rögzül számára a csökönyös idő valahol az elmúltban, és sohasem lesz nosztalgiázó látogató szülővárosában, hanem annak örökre polgára marad.

Majdnem két évtizedes budapesti élete során 1989-ben kapta kézhez diplomáját, sok mindent végzett, de révbe akkor jutott, amikor 2002-ben a Szolnoki Művésztelepre került, s annak 2003 óta vezetője. „Jó érzés mindennap látni a Tiszát” – mondta gyakran, amikor Szolnokon meglátogattam. „A Tisza a magyarság szimbóluma” – tettem hozzá. Értettem Gyuri barátom megnyugvását a tiszai tájban. De ehhez hozzátartozik más is, a tiszai közösség. Amikor együtt mentünk Zentára, barátai várták: természetesen volt jókedv, de komoly beszélgetés is. Így van ez Szolnokon is a művésztelepen. A kert fái egyben ókori ligetek tölgyei és platánjai is, amelyek között szinte megbúvik a kolónia, a művészi társas élet inspiráló színtere, a maga vertikális és nemzeti értékeivel.

Első titánképe Kecskeméten, az ottani alkotóházban született 2002-ben, a többiek már szolnoki műtermében, ahol nemegyszer félretéve állt egy-egy kép évekig, míg eljött az ideje a befejezésnek vagy az átfestésnek. 2018-ban nagy átfogó felújítás kezdődött a művésztelepen. A művészek ideiglenesen más lakóterekbe kerültek. Reméljük, 2019 ősze már a visszaköltözés ideje lesz. Vajon a bútorokkal, gyermekjátékokkal, festőállványokkal, könyvekkel és poharakkal a titánok is visszatérnek-e a régi-új műterembe, vagy Verebes Györgynek új művészeti korszaka veszi kezdetét? Ha nem, nézzék a melléklet alkotásait aktuális leltárként; ha igen, akkor emlékként a magyar nemzet egyik kiváló művészének remek nagyívű korszakából, amelyek Verebes György gyökerei okán képbe öntött, Kecskeméten és Szolnokon letisztult vajdasági-tiszai-zentai gondolatok.

 (Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2019. április 20-i számában.)