A titánok a klasszikus görög mitológia vesztesei, akiknek többségét Zeusz – bár az emberiség sokat köszönhetett nekik – örök rabságra ítélte, mert félt erejüktől, eszességüktől és lázadó természetüktől. Bűnösök, áldozatok vagy alvó lehetőségek? – több ezer éve gondolkozik már erről a klasszikus kultúrát ismerő világ. Rubens, Goya és más nagyok festményei történeteikről közismertek. Verebes György már több mint másfél évtizede titánokkal és titaniszokkal álmodik: megjelennek neki valahol; talán a Tisza-parton, az alföldi rónán vagy a bánáti hegyek között, s ő csodálhatja fejüket, testüket, becsukott szemüket és kezüket. Az ébredés után – vallotta be egy interjúban – az álom nem múlik el nyomtalanul. S előbb-utóbb az emlék vászonra kerül. Kemény küzdelem ez az emlékezés korlátaival, a formákkal, a színekkel és a tudat alatti világ megannyi feltörő gondolatával. Ilyenkor a kép szinte maga írja (festi) magát – vallotta többször a művész maga. De miért titánokat és titaniszokat fest, s nem mást? Miért tört rá a különös álomvilág? Valami ősi mitikus erő tört fel benne, ami tehetségére és művészi énjére alapozottan kiválasztottá teszi őt a titánok emlékvilágának megfestésére?
Verebes György a 21. századi magyar festészet egyik meghatározó személyisége, nem csupán veleszületett művészi tehetsége, hanem munkássága eddigi bejárt útja okán is. Ennek méltó elismerése, hogy 2017-ben megkapta Magyarország legfontosabb képzőművészeti elismerését, a Munkácsy Mihály-díjat. 1965-ben született Zentán, 1989-ben szerezte meg grafikusi diplomáját Budapesten a Magyar Képzőművészeti Főiskolán. A titánok 2002 körül jelentek meg álmaiban és munkáiban. Ez korszakhatár eddigi életútjában.
A főiskolát követően szenvedésektől sem mentes kereséssel találta meg azt a képi-érzelmi-tartalmi világot, amely kortárs módon tisztelgés az egyetemes művészet értékei előtt. Távolodni látszott a grafikától, de mint a rézkarc kedvelője nem tudott szabadulni a 18. századi nagy mester, Giovanni Battista Piranesi (1720–1778) minuciózus részletábrázolásaitól, s azt átvezette festészetébe. Titánjai és titaniszai az emberi mélységről, valamint az egyetemes vertikumról szólnak. Az alaposan kidolgozott, néha ködbe vesző, tökéletesen megrajzolt és megfestett testek és testrészek nemcsak azért sejtelmesek, mert a titánok alszanak, hanem azért is, mert jelentésviláguk az örök reményről szól, valamint az azzal járó vágyakról és féltésekről. Örök kérdés, hogy az agyagos-fehér testű titánok mit fognak tenni: alszanak tovább, vagy megrázzák magukat, és gigantikus erejükkel ismét életre kelnek? Kik is valójában az ő titánjai: gondolkodó elmélkedéseinek formái csupán az antikvitásról vagy valamilyen megszemélyesítések? A szemlélőnek kell talán titánná lennie, és átélnie a titáni létet? Vagy az egész titánsorozat az emberiség vagy a magyarság erejének allegorikus ábrázolása? Vagy csupán a klasszikus görögség istenvilágának alvó feszültsége került megragadóan a vászonra, az egyetemesség és a magyar kultúra természetes egységében? Annak egyértelmű bizonyítékaként is, hogy az ókori Szmirna, Athén, az újkori Zenta, Kecskemét és Szolnok, valamint Barbizon, Berkeley, Biarritz és Nagybánya lelkileg és szellemileg szomszédos helyek? Vagy Verebes György alkotásai kiállások amellett, hogy az elmúlt két évszázad nemzetállami el- és bezárkózási törekvései nem tudták széttörni az egyetemesség valódi tartalmait s ennek nemzeti kultúránkat építő és gazdagító magyar olvasatát sem? Homérosz, Hésziodosz éppúgy kortársaink, mint Shakespeare és Dosztojevszkij, s Berzsenyi Dániel, Hamvas Béla és Szabó Lőrinc hozzájuk öregedtek?
Azt vallja, hogy minden gondolatnak szellemi és tájföldrajzi talaja van. Nem kérdés, hogy ez nála Zenta és vele együtt: a történelmen átfolyó Tisza. A folyó, amely évezredes titkokat őriz, benne a mitikus Attiláét is, miként az alvó titánok is tele vannak titkokkal. Csak a Tiszának – a titánokhoz és a titaniszokhoz hasonlóan – már régóta két arca van. Egyik, amely megregulázottan a Zenta városát védő árvízvédelmi fal köveit nyaldossa, amelyeket az egymásra épülő nemzedékek észszerű védekezésből nagy szorgalommal emeltek. A másik pedig a bánáti túlpart, ahol még többé-kevésbé látjuk a szabad Tiszát, amelynek vadulását Petőfi Sándor egykoron remekül versbe szedte. A képzőművészet is Janus-arcú, mint a Tisza. A mesterek egyszerre nagy tanítók, valamint rend- és formaszabályozók: a tanítványokat, a fiatal művészeket el akarják többnyire helyezni egy új eltervezett világban, egy elképzelt „művészvilágban”, amolyan szépen megszerkesztett veduta ideatában. Verebes Györgynek is kijelölt útja volt a grafikusok között. De a karma őt festőnek szánta, s ezért meg kellett küzdenie. A sors kényszere elől gyakran a zenébe menekült, de egyre jobb képek születtek műtermeiben. Az új út keresése vagy a lázadás, a szabadság megragadása az emberi személyiségből jön, és ez tombolással és árvizekkel jár, majd letisztulással és megnyugvással az új formák között zárul le. A titánok története is ez: a gigantikus harc után Tartaroszban megpihennek, még ha kínokat is kell elszenvedniük. A Tisza is alvó titán, ne adja a Jóisten, hogy igazán megmutassa erejét! Vagy mégis, azért fogja tenni, hogy megmutassa: a világban nem az ember, hanem a természet az úr? Verebes György pedig megállapodott művész lett a titánok árnyékában, aki minden képével gondolkodásra és érzelmek feltörésére késztet bennünket.
A Vajdaság számos remek magyar képzőművészt adott a világnak. Hadd kezdjem a sort az Óbecsén született Than Mórral, aki a 19. századi historikus festészetünk nagy alakja. A Palánkán született Eisenhut Ferenc az orientális kis és nagy képek mestere volt, és bácskai vagánysággal járta be a Kaukázust és Közép-Ázsiát. Élete végén az 1697. évi, világtörténelmi jelentőségű zentai csata remek festője lett. A Magyarkanizsán született Reisinger Ivánt (Dan) a második világháború utáni szelek Izraelbe röpítették, s ott lett örök bácskaiként Izrael legkiválóbb grafikusa, akinek emlékeiben ma is elevenen él a Tisza és a frissen kifogott halból főzött kanizsai halászlé. Kevesen tudják a világban, hogy Moholy-Nagy László, a huszadik század meghatározó művésze, moholi gyermekkora okán szintén vajdasági. Sárgája képein őrzi a bácskai érett búzamezők elfelejthetetlenségét. És sorolhatnám tovább a neveket…
Verebes György a 21. századi Vajdaság festészetének meghatározó alakja. Művészete egyszerre szól az e vidéken megélt múltról és jelenről, de a jövőről is. A magyarság keserű 21. százada neki már keserédes, és sokszor mézédes lett szülei tehetségének, a zentai megmentett polgárvilágszigetnek, jómaga szorgalmának és a zágrábi életet is megismerő nyitottságának köszönhetően. Sohasem szakadt el Zentától, nemcsak szülei miatt, hanem leginkább azért, mert erre képtelen: létezésének tartóoszlopa itt veretett le. Azzal, hogy benne él szülővárosa életében – gépkocsijával szinte mindig úton van –, nem rögzül számára a csökönyös idő valahol az elmúltban, és sohasem lesz nosztalgiázó látogató szülővárosában, hanem annak örökre polgára marad.
Majdnem két évtizedes budapesti élete során 1989-ben kapta kézhez diplomáját, sok mindent végzett, de révbe akkor jutott, amikor 2002-ben a Szolnoki Művésztelepre került, s annak 2003 óta vezetője. „Jó érzés mindennap látni a Tiszát” – mondta gyakran, amikor Szolnokon meglátogattam. „A Tisza a magyarság szimbóluma” – tettem hozzá. Értettem Gyuri barátom megnyugvását a tiszai tájban. De ehhez hozzátartozik más is, a tiszai közösség. Amikor együtt mentünk Zentára, barátai várták: természetesen volt jókedv, de komoly beszélgetés is. Így van ez Szolnokon is a művésztelepen. A kert fái egyben ókori ligetek tölgyei és platánjai is, amelyek között szinte megbúvik a kolónia, a művészi társas élet inspiráló színtere, a maga vertikális és nemzeti értékeivel.
Első titánképe Kecskeméten, az ottani alkotóházban született 2002-ben, a többiek már szolnoki műtermében, ahol nemegyszer félretéve állt egy-egy kép évekig, míg eljött az ideje a befejezésnek vagy az átfestésnek. 2018-ban nagy átfogó felújítás kezdődött a művésztelepen. A művészek ideiglenesen más lakóterekbe kerültek. Reméljük, 2019 ősze már a visszaköltözés ideje lesz. Vajon a bútorokkal, gyermekjátékokkal, festőállványokkal, könyvekkel és poharakkal a titánok is visszatérnek-e a régi-új műterembe, vagy Verebes Györgynek új művészeti korszaka veszi kezdetét? Ha nem, nézzék a melléklet alkotásait aktuális leltárként; ha igen, akkor emlékként a magyar nemzet egyik kiváló művészének remek nagyívű korszakából, amelyek Verebes György gyökerei okán képbe öntött, Kecskeméten és Szolnokon letisztult vajdasági-tiszai-zentai gondolatok.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2019. április 20-i számában.)
A somorjai származású Méry Beáta grafikus és festő a budapesti Magyar Képzőművészeti Egyetemen végezte tanulmányait, de több neves képzőművészeti intézményben is tanult. Nagy hatással volt a művészetére, amikor is Spanyolországban és Indonéziában töltött tanulmányi időt, ahol másfajta kulturális hatások érték.
Nem vagyok művész, de a művészet minden ágának tisztelője, csodálója vagyok. Amit én csinálok a fotóimmal, az csak játék. Játék a színekkel, fényekkel, formákkal. A fotózás szeretetét, annak titkait még édesapám oltotta belém. Ő is fényképezett, s engem is belevont a rejtelmekbe. A hagyományos fényképezés módszereit, a film és a fénykép sok türelmet igénylő sötétkamrás előhívását ő általa sajátítottam el.
A csíkrákosi-göröcsfalvi római katolikus erődtemplom a bástyaszerű tornyán lévő rejtélyes ábrázolásokról vált híressé. A négyzetes kockákba osztott, figurákkal díszített festménysorozaton állatok, emberek, égitestek, különféle jelek tűnnek fel, amelyek értelme mindmáig megfejtetlen. A toronyhoz kapcsolódik egy friss botrány is: a 2001–2004 között végzett szakszerűtlen restaurálás következményeit csak most sikerült nagyjából felszámolni.
Noha a művészetek mindig vonzották, mégsem volt annyira magától értetődő, hogy éppen a fényképezőgépre essen a választása: vargabetűk nyomán jutott odáig. A tehenészetbe sem született bele, mégis ennek a két világnak a találkozása mindmáig kiapadhatatlan ihletforrása, egyik nélkül sem tudná elképzelni az életét.
A kortárs grafikai törekvések megismertetése és a régió bekapcsolása a nemzetközi áramlásba – ezzel a céllal indították útjára 2010-ben a Székelyföldi Grafikai Biennálét, amely mára globális szintűvé nőtte ki magát, és átfogó képet nyújt a sokszorosító képalkotás jelenkori trendjeiről és fejlődéséről. A hetedik seregszemle megnyitóját, díjátadó ünnepségét és kísérőrendezvényeit október elején tartották Sepsiszentgyörgyön és Csíkszeredában.
A kopjafákat, fejfákat szigorú, leegyszerűsített formarendszerből álló szobrászati plasztikai művekként is fel lehet fogni – állítja Berze Imre, akinek művészetét a lokális formai hagyaték univerzális jegyei jellemzik. Szereti a tradicionális architektúrákat és a népi ácstechnikákat, műveinek nyelvezete puritán és lényegre törő.
„Szenvedős, kínlódós, melós ez a dolog, ráadásul oly régóta vagyok benne, hogy nem is én csinálom a művészetet, inkább a művészet csinál engem. Ha megszűnne az alkotás, én is megszűnnék, elválaszthatatlan tőlem” – vallja Kis Endre, akinek a művészetéhez a délvidéki lét, a háború, a szarkazmus adta az alapot, amelyre a pécsi, profi festészeti nyelvezet épült, hogy ennek a kettősségnek a keverékét művelhesse Székelyföldön.
Koreň András pelsőci származású fotóművész. Mint mondja, első fényképezőgépét tízéves korában kapta szüleitől, a fotózás tudományát pedig többnyire a helyi könyvtár könyveiből sajátította el, mivel abban az időben nem akadt senki a környezetében, akitől megtanulhatta, elleshette volna ennek a művészeti ágnak a titkait.
„Festményekre ma nagyobb szükség van, mint bármikor: most vált igazán fontossá minden, ami az ember lelkét a víz felszínén tartja” – vallja Todor Tamás, aki minden művét egy kis láncszemnek tartja az önmagát működtető és előrébb vivő nagy gépezetben.