Bonczidai Éva: „A nőket is szerettem – nagyon”

2020. május 06., 11:12

„1928-ban Magyarországon megszületni az körülbelül azt jelentette, hogy alkonykor kibújni a tojásból. De én ezt honnan tudhattam volna?” – veti fel Sárközy Pál Egy teljes élet címmel magyarul is megjelent önéletrajzi könyvében. A kilencvenéves festőművésszel a budapesti Abigail Galériában január 30-ig látható, értékesítéssel egybekötött tárlatának megnyitója előtt beszélgethettem, miközben gyerekei és unokái kaján mosollyal fotóztak minket.

Sárközy Pál a budapesti Marriott Hotelben – Fotó: Éberling András
 A képre kattintva galéria érhető el.

– Ilyen ritkán van, hogy az összes gyerekem egy helyen legyen, de most az egész családom eljött Budapestre, hogy megnézzék a kiállításomat. 1948. december 18-án mezítláb érkeztem Párizsba, most meg szinte harmincan jöttünk haza a világból, és az egyik Sárközy, a fiam volt a francia elnök – kezdett mesélni. Mint felidézte, nehéz esztendő volt a család életében 1948. Édesapja abban az évben halt meg, ő pedig, a legkisebb fiú, az édesanyja kérésére húszéves korában elhagyta Magyarországot, mert megtudták, hogy be kell vonulnia katonának, és a Szovjetunióba vitték volna, hogy a néhány éves szolgálatot munkatáborban töltse le. Megegyeztek, hogy az édesanyja és a bátyjai is kivándorolnak, és pár hét múlva Párizsban találkoznak újra.

De a sors kacifántosabb útvonalat tervezett. Egy embercsempész segítségével szerencsésen átjutott ugyan a határon, de a baden-badeni francia konzulátuson elutasították a vízumkérelmét. Amikor ezt egy kocsmai telefonról elmesélte az édesanyjának, meghallotta egy magyar férfi, aki azt tanácsolta, lépjen be az idegenlégióba. – Elég, ha belépsz, mondta, és máris majdnem francia vagy. Aláírod a belépési nyilatkozatot, kapsz egy szép summát, és elmész Strasbourgba, ott pedig kiszállsz az egészből – idézte fel évtizedek múlva Sárközy Pál.

Marseille környékén jártak, amikor szembesült azzal, hogy a toborzó átverte, öt évre írta alá az idegenlégiós szolgálatot, és minden szökési kísérletet halállal büntetnek. Ráadásul nyolc nap múlva indulniuk kell Indokínába. – Teljesen paff voltam. De az én csodálatos édesanyámnak köszönhetően, aki mintha mindig is sejtette volna, hogy világgá kell mennem, négy nyelven beszéltem, ezért tolmácskodtam a légióban az indulás előtti utolsó meghallgatásokon. Így tudtam cigarettát venni – vezette fel a történet újabb fordulatát. A hajóra szállás előtti napon az utolsó vizsgálatot – újabb véletlen – egy magyar orvos végezte, aki ráadásul Sárközy Pál édesapjának katonatársa volt az első világháborúban. Elmesélte neki, miért hagyta el Magyarországot, és hogy Párizsban kell találkoznia az édesanyjával, de nem volt oka azt remélni, hogy ez a szolgálat vége előtt megtörténhet.

Koffere sem volt, a ruháit, ingét, kabátját, cipőjét mind eladta, hiszen úgy tudta, nem lesz rájuk szüksége, mert öt évig egyenruhát fog hordani.  – A ruháim árát elkurváztam. Édesem, húszéves voltam, és másnap el akartak vinni Indokínába. De reggel a névsorolvasáskor szólított a parancsnok: „Alkalmatlan, szívbetegség. Demobilizálva egy laissez-passer-val Párizsig. Ma délután indulsz 16 órakor egy tehervonattal. Kapsz egy kenyeret, egy babkonzervet és egy takarót. A bejáratnál add le az egyenruhát, és vidd a személyes dolgaidat.” Jaj, örültem, hogyne örültem volna. Leadtam az egyenruhát és ottmaradtam alsónadrágban. Nem volt mit felvennem – emlékezett nevetve. Negyven cigarettáért szerzett néhány használt holmit, egy rövidnadrágot, egy nejloninget és egy szűk Wehrmacht-zubbonyt, a lábára pedig cipő helyett egy rongyot kötözött fel madzaggal, hogy ne fázzon annyira a november végi időben. Így érkezett Párizsba, ahol nem találta édesanyját a megbeszélt helyen, és a metró szellőzőjénél melegedve töltötte az éjszakát. Egy másik hajléktalan is mellé feküdt, és hangosan káromkodott. Magyarul. Ő kalauzolta el másnap a hontalan menekültek irodájába, hogy tájékozódhasson az esetlegesen Párizsban tartózkodó rokonairól, így bukkant rá a nagyanyja nővérére, akit felkeresett. Náluk tudta meg, hogy az édesanyja nem hagyhatta el Magyarországot, mert a határőrök elkobozták az útlevelét.

A rokonok a párizsi magyar kapcsolataikat mozgósítva segítettek neki rendesebb öltözéket és munkát keríteni. Egy filmpolírozó cégnél kezdett futárként, ő szállította a filmtekercseket a kuncsaftoknak. Beleszeretett a főnök titkárnője, és amikor egy családi ebédnél elmesélte, hogy tud rajzolni, a lány építész bátyjához irányították, aki munkát adott neki. Le kellett mérni a párizsi lakásokat és elkészíteni az alaprajzukat. Bár a szerelem hamar véget ért – „Édesem, húszéves voltam” –, a munka maradt. Így járt méricskélni Sidonie-Gabrielle Colette és Jean Cocteau lakásában is.

Sokféle munkát végzett, a portréfestéstől a bridzsig és a bokszolásig több mindent kipróbált, hogy pénzhez jusson.

Az első apósa egyik szomszédja ismert egy magyar reklámkészítőt, Fircsa Lászlót. Ő lett a mestere, és bár próbálta őt lebeszélni és inkább a jóval szeszélyesebb művészpálya felé irányítani, neki köszönhetően lett a reklámszakma egyik elismert alakja. – Én nem tanultam ezt a szakmát, nem ismertem a bevett módszereket, ezért teljesen újszerű és különleges ötleteim voltak, ez volt a sikerem alapja – összegezte.

Közben három fia is született. Guillaume érkezéséről jegyzi meg a könyvében, hogy „Az én oldalamról ez volt az első alkalom 1628 óta, hogy egy születendő gyermek más nemzetiségű lesz, mint az ősei.” Öt gyermeke közül egy sem beszél magyarul, bár ő maga egész életében büszke volt a magyarságára, de nem remélte, hogy valaha hazatérhet. Manapság viszont zavarba ejtő örömmel és békével mesél arról, hogy itt fog meghalni, és Szolnokon, a nagybócsai Sárközy család sírboltjában, édesapja mellett szeretne örök nyugalmat találni.

Sárközy Pál párizsi élete egyszerű, már-már sekélyes sikertörténet lehetne felfele ívelő karrierrel, gyarapodó, boldog családdal, de felesége, Andrée Mallah, megelégelve a csapodárságát, elvált tőle. A munkahelyi sikerek mellett kisebb-nagyobb szerelmek töltötték ki az életét. Összesen négyszer nősült.  – Amikor az még nem volt divat, sűrűn elváltam. Most, hogy mindenki válik, én negyvennyolc éve ugyanazzal a nővel, Inèsszel élek házasságban – mondta, amikor bemutatott a feleségének.

1960-ban saját reklámcéget hozott létre Párizsban Studio Sarkozy néven, olyan vállalatokkal dolgozott együtt, mint például a Biotherm,  a Vichy, a L’Oreal, a C&A, a La Roche, a Gilette vagy az Ambre Solaire. Az ő ötlete volt a Beauty Fleurs, a bőrre ragasztható matrica, de 1968-ban ez nem hozott hatalmas áttörést, nem úgy, mint a másik megvalósítása, a kétféle testápoló termék hatékonyságát ötvöző ránc elleni napozókrém.

Hatvannégy évesen vonult vissza, és egyre több időt szentelhetett régi szenvedélyének, a festésnek. Több műfajban alkot, az absztrakt és figurális festészeti ábrázolás mellett szobrokkal is kísérletezik. Egyik sajátos képsorozatát 2004-ben kezdte, Werner Hornung infografikussal közösen egy sajátos műfajt teremtett. Önéletírásában munkamódszerüket így összegzi:  „Mindig azonos módon dolgozunk. Megvan az alapötlet, amelyet megvitatunk Wernerrel. Saját inspirációm szerint ceruzával vagy faszénnel rajzolok, majd utána Werner grafikai palettájával kiszínezi. A retusálást ecsettel végzem, közvetlenül a vásznon. A munka kettőnk között úgy szerveződik meg, mint egy napi pingpong. Ha a labda leesik, akkor dobjuk a témát, legalábbis átmenetileg. Mint két zongorista, ugyanazt a melódiát szerezzük és játsszuk négy kézzel. Műveinket a »digitális szépművészet« címszó alatt gyűjtöttük össze. A szürrealizmus és szimbolizmus között vásznaink gazdagok és barokk stílusúak. Az általunk megválasztott témák vagy társadalmi jellegűek: televízió, labdarúgás, miszticizmus, divat, szexualitás, vagy jóval álomszerűbb témák, mint a győzedelmeskedő nő allegóriája vagy a féltékenység mérge.”

Lapszámunkat Sárközy Pál munkáival illusztráltuk. A képeket az Abigail Galéria kiadásában megjelent, impozáns életműalbum anyagából válogattuk. Ennek bevezetőjében így vall a festő: „Életem megannyi kalanddal, eseménnyel, fordulattal volt teli. A nőket is szerettem – nagyon. És a gyermekeimet, különösen, hogy láttam őket felnőni, megtaníthattam nekik dolgokat, és miközben őket figyeltem, magam is tanultam tőlük. Ma már nem veszem az életet olyan komolyan, mint egykor, de mindig boldogan és bölcsességgel viszonyulok hozzá, és nincsenek illúzióim sem másokkal, sem magammal szemben. Kilencvenévesen tudom, hogy a függöny bármikor legördülhet. Sok örömet lelek a festésben…”

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. december 29-i számában)