Látni egy gép szemével. Látni a saját szememmel. Nézni valahonnan, ahol eddig sosem álltam meg nézelődni. Lenézni valahova, ahonnan sokszor nem láttam ki. Körülnézni a világban úgy, hogy a látás a legfőbb célom – ehhez hasonló gesztusokra ösztönöz Haris László sajátos művészete. A fotó lehet dokumentum.
A fotó lehet műalkotás. A fotó lehet kísérlet. A fotó lehet tett vagy valamely éppen legyőzött tehetetlenség: ha mást nem tehetek, legalább látok és megmutatom mindezt másoknak is. A fotó lehet önkifejezés és bizonyságtétel.
Haris László hamarabb tudott fényképezni, filmet előhívni és kontaktolni, mint írni és olvasni. Talán a látás sokféleségét is tanulta, miközben egyre nagyobb tapasztalatra tett szert a különböző masinák képességeit, illetve különböző fényképezési eljárások sajátosságait illetően. Gyerekfejjel fotózta végig 1956. november 2-án a szabadságharc helyszíneit, fél évszázad múlva ezekből a képekből kiállítás nyílt a Műcsarnokban, majd Bécsben, Washingtonban és sok más helyen.
Egy évig fotólaboránsként dolgozott a Szerszám- és Gépelemgyár fémvizsgálati laboratóriumában – a mikrofotózás lehetőségei újabb teret nyitottak a látás örömére fogékony alkotó előtt. A világ végtelenségének élményét tudatosították benne a mikroszkopikus öntvényfelvételek, majd a parányi részletekben rejlő végtelen rendjét, erejét, mozgásának dinamikáját festmények felnagyított részleteivel is megmutatta. Érzékelhetővé válik a harmónia az így feltárulkozó arányokban, szerkezetekben. Létezik valamely mindent átható erő, mely rendet teremt – erről bizonyosodhatunk meg akkor is, ha a százszorosra nagyított részleteket látjuk, akkor is, ha a horizontot átfogó panorámaképeket.
Jel és Árnyék – játék, a megragadás lehetőségének makacs kutatása, a megbékélés valószerűsége hagy nyomot ezen a furcsa képsorozaton. 1975. május 25-én a Mátyás-hegyi nagy kőfejtőben egy 1,2×4,8 méteres, alumíniumkeretre feszített fekete vásznat helyeztek el a magasban – ez volt a Jel. A vászon árnyéka a nap járásának megfelelően különböző formájú árnyékot vetett a sziklafal különböző helyére – erről Haris László reggel fél hat és délután öt között készített képeket. Évekig foglalkoztatta ez a jelenség, a látványban is megragadható változás és a változatlan örök sajátos viszonya. Haris László a fotósorozathoz egy tanításszerű magyarázatot is fűzött, mely egyszerre ars poetica és létfilozófia:
Jel és Árnyék
Fölötted lebeg a Jel, mely mozdulatlan.
Árnyéka a Földön helyről helyre, időről időre mindig változik.
Ha az Árnyékot figyeled, megtudsz valamit a Jelről,
de ezt a tudásodat folyton módosítani kell.
Ha a Jelet figyeled, megtudsz mindent.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. április 18-i számában.)
A somorjai származású Méry Beáta grafikus és festő a budapesti Magyar Képzőművészeti Egyetemen végezte tanulmányait, de több neves képzőművészeti intézményben is tanult. Nagy hatással volt a művészetére, amikor is Spanyolországban és Indonéziában töltött tanulmányi időt, ahol másfajta kulturális hatások érték.
Nem vagyok művész, de a művészet minden ágának tisztelője, csodálója vagyok. Amit én csinálok a fotóimmal, az csak játék. Játék a színekkel, fényekkel, formákkal. A fotózás szeretetét, annak titkait még édesapám oltotta belém. Ő is fényképezett, s engem is belevont a rejtelmekbe. A hagyományos fényképezés módszereit, a film és a fénykép sok türelmet igénylő sötétkamrás előhívását ő általa sajátítottam el.
A csíkrákosi-göröcsfalvi római katolikus erődtemplom a bástyaszerű tornyán lévő rejtélyes ábrázolásokról vált híressé. A négyzetes kockákba osztott, figurákkal díszített festménysorozaton állatok, emberek, égitestek, különféle jelek tűnnek fel, amelyek értelme mindmáig megfejtetlen. A toronyhoz kapcsolódik egy friss botrány is: a 2001–2004 között végzett szakszerűtlen restaurálás következményeit csak most sikerült nagyjából felszámolni.
Noha a művészetek mindig vonzották, mégsem volt annyira magától értetődő, hogy éppen a fényképezőgépre essen a választása: vargabetűk nyomán jutott odáig. A tehenészetbe sem született bele, mégis ennek a két világnak a találkozása mindmáig kiapadhatatlan ihletforrása, egyik nélkül sem tudná elképzelni az életét.
A kortárs grafikai törekvések megismertetése és a régió bekapcsolása a nemzetközi áramlásba – ezzel a céllal indították útjára 2010-ben a Székelyföldi Grafikai Biennálét, amely mára globális szintűvé nőtte ki magát, és átfogó képet nyújt a sokszorosító képalkotás jelenkori trendjeiről és fejlődéséről. A hetedik seregszemle megnyitóját, díjátadó ünnepségét és kísérőrendezvényeit október elején tartották Sepsiszentgyörgyön és Csíkszeredában.
A kopjafákat, fejfákat szigorú, leegyszerűsített formarendszerből álló szobrászati plasztikai művekként is fel lehet fogni – állítja Berze Imre, akinek művészetét a lokális formai hagyaték univerzális jegyei jellemzik. Szereti a tradicionális architektúrákat és a népi ácstechnikákat, műveinek nyelvezete puritán és lényegre törő.
„Szenvedős, kínlódós, melós ez a dolog, ráadásul oly régóta vagyok benne, hogy nem is én csinálom a művészetet, inkább a művészet csinál engem. Ha megszűnne az alkotás, én is megszűnnék, elválaszthatatlan tőlem” – vallja Kis Endre, akinek a művészetéhez a délvidéki lét, a háború, a szarkazmus adta az alapot, amelyre a pécsi, profi festészeti nyelvezet épült, hogy ennek a kettősségnek a keverékét művelhesse Székelyföldön.
Koreň András pelsőci származású fotóművész. Mint mondja, első fényképezőgépét tízéves korában kapta szüleitől, a fotózás tudományát pedig többnyire a helyi könyvtár könyveiből sajátította el, mivel abban az időben nem akadt senki a környezetében, akitől megtanulhatta, elleshette volna ennek a művészeti ágnak a titkait.
„Festményekre ma nagyobb szükség van, mint bármikor: most vált igazán fontossá minden, ami az ember lelkét a víz felszínén tartja” – vallja Todor Tamás, aki minden művét egy kis láncszemnek tartja az önmagát működtető és előrébb vivő nagy gépezetben.