Senki sem tudta, hol tűnt fel először.
Egyesek szerint valahol az M5-ös bevezetője fölött jelenhetett meg, ahogy ráérősen szállva szemlélte az alant lévőket, mások a Soroksári út fölött vélték látni. Megint mások később úgy emlékeztek, a Duna fölött érte el délről a várost.
A fázós reggelen a hideg szélben a városlakók borúsan húzták magukon össze a kabátot, nem sokan törődtek a magasan fölöttük repkedő vidám kis lénnyel. Egy ferencvárosi társasház erkélyén épp, mikor fölé ért, egy idős asszony lemondóan jegyezte meg, a virágokat még mindig nem lehet kint hagyni éjszakára.
Abban egyetértés volt, hogy kilenc óra körül a kis lény már a Népliget pályaudvar tetejéről lógatta a lábát a városra. Kandin nézte a Hungária körút forgatagát, a villamosra várókat, ahogy a telefonjukat nyomkodva várják a járművet, vagy a szemben lévő irodaház előtt fázósan topogva dohányzókat.
A változást apránként lehetett csak érzékelni, egy idő után melegebb szelek kezdtek fújni dél felől, és a felhők is oszlani kezdtek. A lény mosolyogva szállt tovább, most már az Üllői úton haladt befelé.
Amerre járt, az utcák napsütéssel teltek meg, és egyre hangosabb lett a zsongás az iskolaudvarokon. A járókelők eleinte csak óvatos lelkesedéssel tekingettek az ég felé, és gombolták ki magukon a kabátjaikat.
Délre már egészen megéhezett a teremtmény, egy belvárosi társasház tetején a háztetőket és a város látképét nézegetve azon lamentált, hogy vajon most mit enne szívesen. Végül úgy döntött, elég lesz egy gyros, amit kézben is elvihet és eleszegethet.
„Hagyma, csípős, mehet minden?” – ébresztette fel az álmodozásából az eladó a körúton, mert sorbanállás közben gondolatai elkalandoztak. „Itt fogyasztja vagy elviszi?” – kapta a következő kérdést a válasz után, majd az étellel a kirakatokat nézegetve a Károlyi-kert felé vette az irányt.
Egy padra letelepedve hosszasan nézte a fokozatosan melegedő kellemes időben az unokáikra vigyázó időseket, az ágyásokban jókedvűen nyíló virágokat, a laptopjaikkal üldögélő egyetemistákat, közben hallgatta a fákon csivitelő madarak hangját.
Hirtelen nyilallt belé a gondolat, hogy neki még dolga van, nem időzhet hosszasan a parkban. Ezért a házak közötti tűzfalak mentén újra a magasba emelkedett, és kis idő múlva már az Olimpia park fölött szállt, lenn a kosárlabdázók pólóra vetkőzve pattogtatták a labdát.
Innen a Váci út felé repült, és látta, ahogy az építkezéseken dolgozó munkások a délutáni napsütésben erősen törölgetik homlokukat. Az irodákból a munkaidő végeztével hazafelé igyekvők karjukon vitték a reggel még felvett kabátjaikat, és késő délután megteltek a belvárosi kocsmák teraszai is nyüzsgéssel.
Ő ekkor már Zugló fölött szállt, ahol egy a lépcsőházból rövid szoknyában kilépő lánynak hosszasan utánanéztek a mellette elbiciklizők. Ennek persze kis híján rossz vége lett, mert nem sok hiányzott, hogy egy nagyobb baráti társaságot elsodorjanak, akik a napsugarakat élvezve ráérősen sétáltak az utcán.
A teremtmény később Budán is feltűnt. Legalábbis a BAH-csomópontnál az egyik araszoló autóban ülő kisgyerek később azt mesélte az édesanyjának, hogy őt látta az égen szállni.
Később pedig egy a kutyáját sétáltató idős úr megesküdött volna arra, hogy a Szilágyi Erzsébet fasoron vette észre a városból kifele repülni.
Az bizonyos, hogy a melengető szellők ekkor már a budaiakat is elérték.
A lény végül valahol a Bécsi út fölött hagyhatta el kora este Budapestet, és tűnt el a városiak szeme elől.
Épp ezek voltak azok a percek, amikor valaki a beköszöntött jó időben ledobta a pokrócát a Margitszigeten a fűre, és a kellemes esti levegőn leheveredett a földön szétterített fekhelyére.
A lábait keresztbe vetve a kezét a feje alatt átkulcsolva jólesően felsóhajtott: „Végre itt a nyár!”
(Karantének)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.