Ó, fiam, mit tettél?!
Az anyád vagyok… Az első mind közül, ki téged óvni hivatott, és mégis, még engem is elborzaszt e tett! Mit tettél, Hamlet?! Gyilkossá lettél, egyetlen gyermekem!
A jó Polonius vére úgy terjedt a kárpiton, szövetszálról szövetszálra kúszva, mint az életünket végleg megfertőző kór… Óh, Hamlet, már nincs, aki megóvjon! Kezedhez vér tapad, elméd elborult! Láttam a szemedben a gyilkosság örömét megcsillanni, amikor azt hitted, a királyt találta pengéd! Gyermekem! Minden elveszett!
Te voltál a Remény! Az én reményem! Dánia reménye! Úgy bíztam, hittem, hogy téged nem ér utol ez a szörnyű rontás, mely a családot kísérti! És most… Isten óvjon téged! Minket, az országot!
Claudiust gyilkosnak nevezed, engem bűnösnek, frigyünket gyalázatnak! Ha tudnád, óh, ha tudnád a valót!
Gyilkoltál, és mintha semmi lenne egy elvett emberélet, hosszan gyaláztál a holt teste felett, úgy oktatva engem, mintha szerepet cseréltünk volna, és én lennék a gyermek! De semmit nem sejtesz, fiam! Bár volna szavam, mely megértetné veled, de félek, az igazságot hazugnak látná homállyal kísértett tekinteted! A hang, melyet csakis te hallasz, bosszúra buzdít, és a szellem, kit csak te látsz, vért követel! Hát nem látod, gyermekem, hogyan ránt magával egy örvény, melyből nincs szabadulás?!
Hamlet… Egyetlen gyermekem! Oly nagyon reméltem, hogy atyád őrületét nem örökölted! Éveken át lestem félve minden szavad, minden pillantásod, minden reggel rettegve ébredtem, hogy olyasmit látok majd szemedben, amit az övében, és esténként csak az nyugtatott, hogy a rém benned nem öltött testet! De most… most látom, ahogy ugyanúgy a semmihez beszélsz! A rettegés, mely jó évtizede óta fogva tart, és napról napra növekedett, felemésztve lelkem – most új életre kelt!
Atyád jó király volt. Míg egy napon úgy nem találtam rá, ahogy ma téged is láttalak. Csak bámulta a szoba üres sarkát és motyogott. Először azt hittem, puszta rossz álom, mely nem tűnt el az ébredéssel, de lassanként megváltozott. Minden napja álom volt, melyből fel nem ébredhetett, és mind egyre inkább rémisztővé vált. Száz és száz hang kísértette minden percét, míg a végén nem menekülhetett tőlük sehová… A hangok… Óh, Hamlet, a hangok, mikor elmondta, miket súgnak fülébe akár fényes nappal is, borzadtam, mint akit hideg vízbe mártottak! Fiam! Ahogy a mocsár húzza lassan egyre mélyebbre áldozatait, hosszú időt hagyva nekik, hogy biztosan tudják, nem kerülhetik el az iszonyú halált… olyan volt az élet apád mellett! Ha tudnád, milyen keserű minden pillanat, melyben tehetetlenül kell nézned, ahogy a sötétség lassan elemészti, akit szeretsz! Ahogy az őrület felőrli az elméjét, minden nap egyre kevesebbet hagyva meg abból, aki volt. A ragyogó, bölcs királyból, ki szerette népét és véreit! Eltűnik, miközben valami szörnyűség kúszik elő elméjéből, a legrémesebb árnyképeket váltva valóra, elfoglalva a helyét… Míg végül nem marad semmi szeretett lényéből, csak puszta porhüvely, és az iszonyat, mely birtokába vette! Rettegő borzadás és véres iszonyat! A rémképek, mellyel megfesti életed falát, nem engedve egyetlen lélegzetnyi nyugalmat sem többé! Óh, Istenem! Ha tudnád, tán nem mocskolnál gúnyos, kegyetlen szavakkal!
Claudius lenne a gyilkosa?! Honnan származhat ez az őrült idea?! De ha így is lenne… nem volt az több, mint esküjét betartó férfi hűsége! Jaj, fiam! Bár megértethetném veled! Ha egy percre csupán elhallgattathatnám a lelked marcangoló hangokat, hogy felemelve a szemed elé vont látszatfátylat, megláthasd a valót!
Atyád elméje elborult. Összeesküvőket és gyilkosokat látott mindenütt! A hangok azt súgták, ne bízzon senkiben, és bár elméje egy ideig harcolt ellenük, lassanként megfertőzték. Hitt nekik! Ártatlanokat küldött bitóra, hű barátokat vádolt a legkegyetlenebb szörnyűségekkel és háborút tervezett a szomszédos országok ellen! Vérben és tűzben akarta látni a világot, hogy a hangok végre elhallgassanak és megnyugodjanak! Mert ezt követelték, cserébe egyetlen perc csendes nyugalomért! És többen, egyre többen voltak!
Claudius eljött hozzám. „Királyném, szép arcod egyre sápadtabb, és elfogyni látszol, akár a hold!” A félelem, mely minden percemet kísértette, akkor már úgy szorongatott, hogy levegőt sem kaptam! Ő tudta! Látta! És én csak akkor tudtam meg, hogy nem először éli át mindezt!
Óh, Hamlet, nem volt ez szerelem! Csak két ember, kiket összeköt a végzetes titok, a rettenet és az aggodalom! Az ő atyjuk ugyanettől szenvedett – vallotta meg nekem –, és annak anyja is! Ő hozhatta ezt az őrületet a családra! Még most is hallom a súlyos szavakat, mik akkor elhangzottak! Óh, Hamlet, a súlyuk, ha a csillagokra akaszthatnám mindet sárba rántanák, hidd el, és mind, mind az én lelkemen ül az óta! „Atyánk mindenütt árulót sejtett, megölette leghűbb embereit, fivéreit és gyermekeiket! Alig néhányan sejtették csak, mert a merénylők voltak a következők, majd azok gyilkosai… Volt logika az őrületében, királyném, véres, torz, kegyetlen logika, de mégis az ész szikráját sejtette… És most bátyám teszi ugyanezt! Sorra kerülsz, úrnőm, ahogy sorra kerülhet a fiad is, ha az őrület úgy elhatalmasodik rajta, ahogy egykor atyánkon!”
Ily szavak egy anya szívét ezer darabra törik, óh, Hamlet, de ma éjjel, ezeket a szilánkokat te zúztad finom porrá, saját lábaddal taposva rajtuk, mikor ádáz tűzzel a szemedben megölted Poloniust! Téged is elért a vég! A semmibe meredve bosszút esküdtél a puszta árnyaknak, az üres légnek! Óh, fiam!
Claudius és atyád megölték apjukat, hogy óvják a családjukat, a népet, az országot! Akkor esküt tettek egymásnak, hogy ha bármelyikük hasonló sorsra jut, úgy fivére időben véget vet ennek, vér árán is, ha kell! Atyád halála nem volt véres! Nem volt gyilkos! Csupán elaludt, és nem ébredt fel többé! Talán saját kísértő szellemei rántották a pokolra… Claudius ebben ártatlan, úgy hittem eddig… Jaj, miket beszélek! Úgy hiszem! Hiszem, mert hinnem kell! Úgy hiszem!
De te… a szemem előtt szúrtál le egy embert, és a halála még csak meg sem indított! Ajkad remegett az izgalomtól, mikor felfedted arcát, remélve minden idegeddel, hogy a király az, kit halálra sebeztél! Óh, gyermekem! Szegény, elveszett fiam! Hogyan óvhatnálak meg?! Hogyan nyithatnám fel szemed?! Van akár az isteneknek elég erejük arra, hogy visszaadják lelked nyugalmát?! Úgy könyörgök hozzájuk, szánják meg szenvedő lelked, és űzzék el elméd kísértő rémeit!
Hamlet! Drága fiam…! Bár képes lennék rá, hogy felfedjem előtted az igazságot! Bűnös vagyok, ha hallgatok, de bűn megszólalni is! Mit tegyek, hogy feloldozzalak?!
Polonius vére itt maradt szobám padlóján. Vádlón jelzi a vég kezdetét.
A halál sötét lepelbe burkolta e kastélyt. Mind átkozottak vagyunk, és a végzet egyre közeleg. E nemes család fertőzött ága, ha kihal, úgy talán végre nyugalmat lel minden átkozott… Az országot a mi vérünk mossa majd tisztára. Trónodra, szép Dánia, talán új Remény ül, és bús lelkünk itt őrzi majd e drágán vett békét, mint hangtalan, ősi szobrok a trónteremben. Egy letűnt kor relikviái.
Emlékezzenek ránk e szótlan, vérrel táplált kőfalak…!
(Karantének)
Előretolt Helyőrség | Karantének – Pályázat
Az Előretolt Helyőrség szerkesztősége a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Petőfi Irodalmi Ügynökség támogatásával nyílt pályázatot hirdet írók, költők számára. A szerkesztők által közlésre elfogadott pályaműveket a lehető leghamarabb kifizetjük, így segítve a magyar szerzőket. A felhívás 2020. május 31-ig érvényes.
