Antal József: Troll

Csak az éhséget érezte mindig, váltakozó erővel és sürgetéssel, de sohasem csitulóan.

Azon az estén a sürgetés leküzdhetetlenné erősödött. Kitört az odúból, amiben tartották, és tántorgó futással nekivágott az éjszakának. Nem törődött a dühös kiáltásokkal, lesöpörte magáról az utána nyúló kezeket, meg sem érezte a vágást, amikor padlóra lökött gazdája kétségbeesett dühvel a vádlijába kaszált pillangókésével. Csak enni akart.

Futott a szag után a bántó fényességgel kivilágított utcán, és az emberek gépiesen kitértek előle, anélkül, hogy valójában észrevették volna, hogy mi fut közöttük – túlságosan nagy volt ahhoz, hogy bárkit is zavarjon. Ezeket az utcákat ilyen kései órán többnyire kétféle ember járja: pitiáner bűnös és pitiáner áldozat. A bűnösök nem mindegyike bűnöző, még ha éppen valamilyen magán- vagy köztörvényes bűnt igyekszik is elkövetni, vagy már el is követett, de az áldozatok jó része csak a lehetőség hiánya okán ártatlan. Mindkétféle ember igyekszik csak a saját dolgával törődni, hozzászoktak ahhoz, hogy lehetőleg földre sütött szemmel járjanak: ebben a kerületben nem tesz jót az egészségnek, ha valamit lát, meglát az ember, de az sem, ha meglátják. A szem ugyanis, azon kívül, hogy talán a lélek tükre, az emberi testfelülethez képest jelentéktelen mérete ellenére is jobban felismerhető, mint az egész ember.

És ne feledkezzünk meg a kutyaszarról sem!

Ebben a kerületben, a lesütött szemű emberek között legalább a fentiekben biztos lehet, aki ide téved. A kutyaszarmentes luxusnegyedek villáinak kerítései mögött zajló életben viszont bűn és bűntelenség nem válik el még ilyen világosan sem, a legszörnyűbb bűnöket emelt fővel, őszintén csillogó szemmel, az agresszió látható megnyilvánulásai nélkül követik el – milliárdokért, milliók ellen.

Mondhatjuk, hogy létezik a kerületben egy harmadik fajta is: az erőszak emberei. Azok, akik szándékosan járnak emelt fővel, úgy, hogy a szembejövők véletlenül rájuk rebbenő tekintetében az alkalmat lessék agressziójuk kirobbanására, és persze azok, akiknek munkájuk az erőszak embereinek erőszakkal való féken tartása – az úgynevezett rend úgynevezett éber őrei.

Az előbbiek szerencsére jelentéktelen, bár annál hangosabb kisebbséget alkotnak, és többnyire akkor válnak igazán veszélyessé, ha gátlásaik oldásában segítségül hívnak valamilyen aránylag egyszerű szerves molekulát, ebben a kerületben jellemzően olcsó alkoholtartamú italokat. Az utóbbiakról most inkább ne alkossunk véleményt – az ő erőszakosságukat szerencsére nem vérük etanolkoncentrációja, hanem az éppen hatályos törvények erőszakossága határozza meg.

Persze a futó trollt még az erőszak embereinek sincs kedve megállítani. 

A troll egyszerű agya még otthonában sem finomabb absztrakciók felállítására szolgált, de ebben a világban ráadásul még lassabban is működött, így mindezeket nem gondolta át.

Csak az ételre gondolt.

Saját Földjükön, minden tompasága és lassúsága ellenére, fajtája a helyi élővilág csúcsán állt. Noha a szerszámkészítés szintjére még nem jutottak el és talán soha nem is fognak, már használták a tüzet, és halottaikból úgy égettek ki minden szenet, hogy a Holtak Fennsíkján szilícium-polimerekben dús bőrük kövér, ezüstös Buddha-szoborként fogadja vörös törpenapjuk keltét.

Akik idehozták és felnevelték, majd mások, akik később erejét, látszólagos sebezhetetlenségét és könnyen felszítható, őrjöngő vadságát használták, csak könnyen idomítható vadállatot láttak benne, és talán önmaga szerint sem volt egyéb, mint könnyen idomítható vadállat.

Éhes vadállat.

Nem emlékezett a Holtak Fennsíkjára, nem emlékezett jóformán semmire az otthonából. De arra emlékezett, milyen volt nem éhesnek lenni.

Ebben a világban, bár szinte bármit megehetett anélkül, hogy mérgezést szenvedett volna, csupán egyetlen dologból nyert annyi energiát, hogy életben maradjon. Még a nevét is megtanulta, ki is tudta mondani: itt cukornak hívták azt a valamit, aminek saját nyelvén kimondott nevére már nem emlékezett, és aminek szilikátásványok közé ülepedett rétegei jelentették népe kizárólagos táplálékát.

Természetesen kellően megfűszerezve.

Ezen a világon is kevernek valami fűszerfélét – tudta a nevét is: csokoládé, csokoládé, csokoládé! –a cukorhoz, amitől olyan ellenállhatatlanná lesz az egész, amihez foghatót a troll még otthon sem kóstolt. Legalábbis nem emlékezett a csokoládéhoz fogható jóra.

Nem mintha az éhezés hiányán kívül bármire is emlékezett volna…

Akik idehozták és felnevelték, majd mások, akik később erejét, látszólagos sebezhetetlenségét és könnyen felszítható, őrjöngő vadságát használták, tudták, hogy az egyetlen dolog, amivel féken tarthatják, az étel. Azt is tudták, hogy a kakaó alkaloidjai kábítószerként hatnak az agyára, és gyorsan függővé, így irányíthatóvá válik.

A trollt viszont nem zavarta a függése, ha hozzájutott a csokoládéjához. 

De csokoládét csak jutalmul kapott.

Az igazsághoz tartozik, hogy miután elérte felnőttméretét, meglehetősen gyakran kapott jutalmat. Ha magukkal vitték a betöréshez, más szerszámra nemigen volt szükség, és azt is feltűnés nélkül magukkal vihették a kissé kopott, de a divatnak nagyjából megfelelően felruházott troll formájában. A kétszárnyú ajtót úgy tudta berúgni a hevederzár alatt, hogy nem a burkolólap szakadt be, hanem az ajtólap keretének másfél, néha kétcolos deszkái törtek el gyufaszálként. A kisebb széfeket simán kitépte a falból, és magával vitte, de verőlegénynek is jól használhatták. 

Máskülönben többnyire csak melaszt kapott, amivel nem is volt baj, amíg a hazai cukorgyárak működtek. Akkor azonban, amikor az unió kollektív hülyesége földig romboltatta a hazai cukorgyárak tizenegy tizenketted részét, a gazdáinak gonddá vált az etetése. A kristálycukor, még ha Brazíliából is importálják, összehasonlíthatatlanul drágább, mint a melasz, így egy kisebb balhé teljes bevételét elvihette a behemót etetése.

A troll attól kezdve kézről kézre járt a bűnbandák között, miközben a tartására vonatkozó utasítások egyre kurtábbá és hiányosabbá váltak. Mire jelenlegi gazdáihoz került, csokoládéfüggése teljesen elfelejtődött, és az odújába vetett kiló kristálycukor csak ahhoz volt elegendő, hogy éhen ne aljon. Kvarchomokot pedig egyáltalán nem kapott.

Bőre elsárgult, ásványos csillogása eltűnt; körmei és fogai kicsorbultak, amikor a betonból kísérelt meg szilikátokhoz jutni, de mindennél jobban gyötörte a csokoládé hiánya.

És eljött a nap, amikor az elvonási tünetek az elviselhetetlenségig fokozódtak.

Aztán futott. 

A szag a teszkóekszpresszhez csalta. A fény bántotta a kihűlt Nap alatt született szemét, de nem törődött a szúrással, hunyorogva a szag forrása felé vetette magát. Észre sem vette, hogy a szenzoros ajtók tétován elsiklanak előle; valamiképpen úgy jutott át a forgókereten, hogy nem akadt bele, és szakította le; úgy tántorgott végig a szűken felállított pultok között, hogy egy doboz konzervet sem sodort le – végül eljutott az édességpultig. A Milka szaga vonzotta a legjobban, elvett egy táblát a polcról, ügyetlenül letépte róla a papírt, és magába tömte. Majd egy másikat. Egy másikat. A táblák egyetlen harapás nélkül tűntek el a torkában.

Mire az üzlet személyzete és a kövér biztonsági őr elérte, már tizennyolc táblát fölfalt, és csak állt görnyedten, vaksin a csokoládépapírok között, és idült vigyor ömlött el kerek arcán.

A magas, agilis eladófiú megragadta, és vonszolni kezdte a raktár- és irodahelyiségek felé. A biztonsági őr kis habozás után a segítségére sietett, majd a két eladónő is taszigálni kezdte. A troll boldogan morogva engedelmeskedett, az ismeretlen, sohasem gyakorolt helyzetben nem értve, hogy mit várnak tőle. Az emberek ellenállásnak vették lassúságát, és üvöltözve még erőszakosabban taszigálták összevissza. A troll továbbra is engedelmeskedett, bár egyre inkább összezavarodott, és a tizennyolc tábla csokoládé is kezdte éreztetni a hatását.

Végül az emberek minden egymást akadályozó igyekezetük ellenére betuszkolták az irodába. A keskeny helyiség túlsó végén magas opálüveg ajtó nyílt az utcára, mely a kinti nátriumgőz lámpa aranyfényű téglalapként ragyogott. A troll úgy gondolta, megfejtette, mit akarnak tőle az emberek, kitépte magát a kezükből, és két hatalmas, lomha lépéssel az ajtónál termett. Nekivetette roppant vállát, és nyomni kezdte. Az edzett üvegen repedések jelentek meg, majd az üveg hangtalan robbanással beszórta a járdát csillámló cserepeivel.

Az emberek felüvöltöttek és a behemót felé tódultak, de a troll nem hallotta őket. A kakaó mérge telítette, felrázta tompa agyát, és egy pillanat alatt felszabadultak honi emlékei: a sárga fényben csillámló üvegtörmelék a szeme előtt változott át az Auun-völgy kristálymezejévé, és elméjében felbukkantak az emberi szavak, melyeket közvetlenül azelőtt hallott, hogy átkerült erre a Földre. A kakaó annyira felerősítette tompa gondolkodását, hogy képessé vált visszafordítani a varázsigét, és képessé vált ki is mondani a mágikus szavakat:

– Föld a földhöz, hús a húshoz, világ a világhoz!

Abban a pillanatban a troll léte megszűnt ezen a földön. Hogy otthonában mi történt vele, hogy jóllakott-e valaha, már nem ránk tartozik.

(Karantének)

Előretolt Helyőrség | Karantének – Pályázat

Az Előretolt Helyőrség szerkesztősége a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Petőfi Irodalmi Ügynökség támogatásával nyílt pályázatot hirdet írók, költők számára. A szerkesztők által közlésre elfogadott pályaműveket a lehető leghamarabb kifizetjük, így segítve a magyar szerzőket. A felhívás 2020. május 31-ig érvényes.