Balogh Gábor: Álmodozó a szőlőlugasban

Én már akkor tudtam, hogy a Papa meghalt, mielőtt a kórházból telefonáltak volna, mondja az Öcskös, csontos mutatóujját az ég felé emeli, fontoskodóan kihúzza magát, elálló fülein keresztülsüt a nap, nagyot slukkol a cigarettából, most éppen olyan, mint egy füstölgő felkiáltójel. Ugyan, honnan tudtad volna, mi vagy te, látnok, kérdezem, de csak mosolyog, ahogy az elmebetegekre szokás. Mikor reggel megláttam a szőlőlugast, már mindent tudtam. Aha, bólogatok, mint aki már érti, de közben fogalmam sincs, hogy miről beszél. Álmodozó volt világéletében, aki mindig is kilógott a családból. Irodalmi ambíciókat dédelgetett, lába csak félig-meddig érintette a földet, és az egyetlen volt köztünk, aki nem házasodott meg, bár emiatt Aladár szerint nem álmodozónak kellene nevezni, hanem realistának. Az Öcskös szerette a legjobban a Papát. És minden bizonnyal a Papa is őt szerette a legjobban közülünk, részben persze öcsénk facér volta miatt. Mi többiek elfoglaltak voltunk, homlokunk családi és munkahelyi gondoktól ráncosodott, csak gyors hétvégi látogatásokra futotta időnkből, azt sem felhőtlen boldogságban töltöttük a szülői házban. A Papa nem nagyon találta meg a hangot sem velünk, sem az unokáival. Bezabált már benneteket a város, mondta az Öcskös, nektek végetek, csak idő kérdése, hogy mikor böfög fel benneteket az a betonszörnyeteg, már ha egyáltalán maradt belőletek még valami felböfögnivaló. Bezzeg ő otthon érezte magát a Papánál. Szinte minden idejét nála töltötte, főleg miután a Papa betegeskedni kezdett. Ne dugjatok valami rohadt elfekvőbe meghalni, mondta egy napon a Papa. Ott álltunk körülötte, az Öcskös mellette, mi Aladárral távolabb, Annamária az ajtóban támaszkodott, még Morzsa is besomfordált a szobába, illedelmesen leült a szőnyegre, elvégre ő is a családhoz tartozott, és mi tudomásul vettük a Papa akaratát. Talán még Annamária is örült, ha másért nem, hát azért, mert így nem kellett az orvosok zsebébe egy csomó pénzt csúsztatni. Majd én itt leszek magával, mondta az Öcskös, és úgy is lett. Nekünk meg maradt a feleslegesség érzése, bár cseppet se bántuk. Nem volt kedvünk a baromfiólból ganézni, meg tűzifát hasogatni. Velünk ellentétben az Öcsköst visszafogadta a szülői ház. Tett-vett a kertben, az udvaron, városi létére egészen ügyesen ásott, a gyümölcsfákat úgy metszette, hogy a Papa ott állt a létra tövében, kezében hosszú vessző, azzal mutogatott hadvezéri módon: ezt itt nyesd le tőből, emezt meg vágd vissza. Öcskös volt az egyetlen, akit Morzsa kutya nem ugatott meg, ha megnyikordult a nedvességtől és az időtől feketére színeződött öreg fakapu. Esténként a konyhában egy szál mennyezetről lelógó villanykörte fényénél kusza verssorait rótta a viaszosvászonnal letakart asztalon, már amikor a Papa nem a doni áttörésről mesélt. Voltaképpen örültünk annak, hogy hazaköltözött, mert a mi vállunkról vette le a terhet. Egyedül Annamária sziszegett rá, mint egy vipera, majd a végén meg ráhagyja az öreg az egész házat, nekünk meg nem jut semmi, csepegett fullánkjából a méreg, míg Aladár el nem hallgattatta, fogd be a szád, bregyó, mer’ pofán váglak. Talán furán hangzik, talán nem is érted meg, mondja az Öcskös, de az utolsó idő volt a legszebb. Mikor a Papa már nagyon beteg volt. Úgy éreztem, hogy soha nem voltunk olyan közel egymáshoz, mint akkor. Mikor már olyan gyenge volt a szíve, hogy nem tudott feküdni, az egész éjszakát a karosszékben töltötte, és rádiót hallgatott. Mellette ültem a fotelben, aludni próbáltam, akárcsak ő, de nekem sem nagyon sikerült. Van nektek fogalmatok róla, micsoda műsorok vannak a Bartókon éjjel? Aki a kereskedelmi csatornák nyegle műsorvezetőihez szokott, meg az ottani üresfejű beszélgetőtársakhoz, azoknak ez, már ha van bennük némi szépérzék és intelligencia, valóságos áldás. Emlékszem, karácsony volt, ültünk a sötétben, és szólt a rádió. Barokk karácsony, ez volt a műsor címe. Barokk zene szólt, nem tudom, a Papa hallotta-e, vagy éppen sikerült elaludnia, azt sem tudom, hogy ha hallotta, megérintette-e az a zene. De én sírtam a sötétben, és arra gondoltam, hogy itt ül egymás mellett két ember, akik egész életükben veszekedtek egymással, de most ez a muzsika, amint a hegedűk egymással feleselnek, a karácsonyi éj, a sötétség újra összehozta őket. Odakint az utcán már nem járt senki, de a túloldali házsorról itt-ott előpislogott a függönyök mögül néhány égve hagyott karácsonyfadísz. És én tudtam, hogy a Papa hamarosan meg fog halni, és mégis boldog voltam, nem azért, mert a Papa meghal, hanem hogy ott lehetek vele a sötét szobában, és hallhatom ezt a zenét. A Papa még elég sokáig élt karácsony után, szóltam közbe, magam sem tudom, miért, meg is bántam, az Öcskös olyan szemekkel nézett rám. Nem vitás, megszerették egymást a végére. Pedig ő is éppen úgy menekült el valamikor otthonról, mint mi. Papa mellett nem lehetett megmaradni. Pokrócdurvaságú ember volt, haragban az egész világgal, összeférhetetlen, erőszakos. Megváltozott az első infarktusa után, mondja az Öcskös, mint aki kitalálja a gondolataimat. A szomszédokkal sem veszekedett többé, ami nagy szó volt. De ti ezt észre sem vettétek. Ahhoz tán álmodozónak kell lenni, mint amilyen én vagyok, mert tudom, hogy annak neveztek. Az udvar vége felé néz, az eperfa irányába, és bizonyára arra gondol, mennyit játszottunk ott valamikor. Neki a játék jut róla az eszébe, nekem meg a rengeteg hernyó, melyek ellepték a fát és környékét. Mennyire irtóztam tőlük! Csillog a szeme. Vajon most a gyermekkorára gondol, vagy a Papára? A kedvéért még szőlészkedni is megtanult az utolsó években. Gyomlált, kötözött, permetezett, számunkra megfejthetetlen szertartások kíséretében bort csinált. De a Papa bora tényleg jobb lett, miután az Öcskös vette kézbe a gazdaságot. Miután felcsapott vincellérnek, iható lett a bor. Előtte nem volt az, szegény Papa a végén alighanem már nem nagyon érezhette az ízeket, így az sem tűnt fel neki, hogy a borát iszonyúan túlkénezte. Az Öcskös bora viszont a helyén volt. Olyan ez, mint a misebor, csattintott nyelvével az atya, aki időnként eljárt meggyóntatni a Papát, miután annak lábaiban már nem volt erő, hogy elvigyék a templomig. Az Öcskös keskeny szája szélében valami szégyenlős mosoly bujdos. Igen, ő megbocsátott. Megbocsátotta a pofonokat, az állandó vasfegyelmet. Kurva kölök, a lucernában focizol? Nesze, egy pofon! A háznál labdát többé ne lássak! Egy perccel múlt dél, és te még nem vagy az ebédlőasztalnál? Takarodj a szobádba, ma nincs se ebéd, se vacsora! Kilyukadt a gyomrom, mondta egy napon a Papa, és vért köpött. Az orvos szerint szó sem volt gyomorkilyukadásról, de semmiképpen sem ártana egy alapos kivizsgálás, a kórházban szépen rendbe hoznák a bácsit. Papa legyintett egyet, nem bánom, bemegyek a kórházba, mondta, és az Öcskös szerint, mikor a mentősök végigvitték a szőlőlugas alatt, úgy nézett szét, mint aki többé nem jön vissza. Vigyázz a házra, mondta, talán az Öcskösnek, talán az akkor is láb alatt sertepertélő Morzsának, vagy esetleg mindkettőnek szólt a parancs, mert az volt, nem pedig kérés. A doktornak igaza lett, szépen rendbe hozták odabent, farkasétvággyal evett, az éjszakákat átaludta, némi súlyt is felszedett. Jól érzem magam, mondta furcsa, mély hangon, amilyen hangja azelőtt sosem volt, holnapután hazamegyek. Morzsi örülni fog, szólt Aladár, én meg magamra vállaltam, hogy majd hazafuvarozom, ne kelljen a betegszállítókra várnia órákat. Az Öcskösnek valami munkahelyi gondja volt, halaszthatatlan, pedig meg kéne permetezni a szőlőt is, vakarta a fejét. Nem nagy ügy, gondoltam, majd én elintézem. A Papa, tudtam, árgus szemmel les majd mindent, a megszáradt permetlé világos foltokat hagy a leveleken még egy ideig, mondjuk, míg le nem mossa a következő eső. Hadd lássa, hogy tényleg megpermeteztem, a hazajövetele előtti napon kevertem hát némi levet, bele minden szerből bőséggel, aztán alaposan megszórtam a lugast. Reggel, mikor mentem, és a szőlőt megláttam, mindjárt tudtam, hogy a Papa meghalt, mondja az Öcskös. Elálló fülei rózsaszínben virítanak a nap fényében. Nem értem, ez az arcomra van írva. Mi vagy te, látnok? A szőlő. Azt mondja, a szőlő. Az összes levele sárgán, elszáradva lógott, holott előző nap még semmi baja sem volt. A Papának a kert volt a mindene. Hiszem, hogy a növényeknek lelkük van. A szőlő elpusztult, amikor megérezte gazdája halálát. Az Öcskösnek csillog a szeme. Azt hiszem, sír. Igazad lehet, a növényeknek mért ne lehetne lelkük, éppen úgy, mint némely embernek, mondom. Azt nem kell tudnia, hogy a szőlő levelei már előző este elkezdtek sárgulni. Bizonyára elsokalltam a permetszert. És arról sem volt fogalmam, hogy perzselő déli forróságban nem szabad permetezni. Állunk az udvaron, és nézünk hátrafelé, az eperfára. Jó, hogy van köztünk egy álmodozó. Nem vitás, hogy boldogabb ember, mint mi, többiek. Azt hiszem, egyszer tényleg költő lesz az Öcskösből.

(Karantének)

Előretolt Helyőrség | Karantének – Pályázat

Az Előretolt Helyőrség szerkesztősége a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Petőfi Irodalmi Ügynökség támogatásával nyílt pályázatot hirdet írók, költők számára. A szerkesztők által közlésre elfogadott pályaműveket a lehető leghamarabb kifizetjük, így segítve a magyar szerzőket. A felhívás 2020. május 31-ig érvényes.