Bán Csaba Károly: A gyermekvadász

A gyerekek közül mindenki tudta a szörnyű titkot!

Rettenetes volt, az elképzelhető legborzalmasabb, mégis förtelmességében is gyönyörű és izgató.

Nem beszéltünk róla soha senkinek, köztünk maradt és összetartott bennünket, mint nyájat a jó pásztorkutya. Így aztán az sem volt különösképpen meglepő, hogy senki sem tett ellene semmit.

A Púpos mindig az ABC mögül bukkant elő, mintha a félig szétmállott papírdobozok és lécekből összetákolt gyümölcsösládák között keresett volna valamit; de sosem turkált, mint a hasonló szerencsétlenek, akik szikkadt, penészes kenyérdarabok, rothadó zöldség és egyéb hulladék után kutattak a szemétben.

Apró volt, termetre alig nagyobb nálunk, karikalábú, nevetségesen torz és valahogy mégis félelmetes.

Talán a szeme tette.

Nem volt félszemű vagy hályogos, de valahogy olyan furcsán, fenyegetőn húzta össze fénytelen, vizenyős szemét, mintha mindkettő lett volna egyszerre. Abba már valószínűleg belefásult, hogy meghökkentő, szánalmas külseje miatt állandó gúnyolódásunk céltáblájává vált, az az ártatlan, gyermeki kegyetlenség azonban, amely mulatságunk tárgyává tette, mindannyiszor kihozta sodrából.

Ilyenkor dühtől és megalázottságtól lángoló képpel, fújtatva-lihegve lódult utánunk, s mi visítva-sikongatva, halálos rettenettel menekültünk groteszkül kalimpáló alakja elől.

Borzongató, ám veszélyes játék volt ez, hisz sosem tudhattuk, nem sikerül-e elkapnia valamelyikünket, hogy valamiféle homályosan és megnevezhetetlenül rettentőt kövessen el rajtunk, de hogy mit, arról már végképp csak ködös találgatásaink lehettek.

Egy ilyen felelőtlenül kegyetlen játéknak köszönhettem, hogy elveszítettem életem első igazi szerelmét.

Panninak hívták. És valóságos csoda volt: a mindig óriásira nyitott, búzavirágkék szemeivel, két, derekáig érő, szalmaszínű copfjával, melyek végén hatalmas, szelíd pillangóként hintázott a két ragyogó selyemmasni.

Panni azonban nem csak eme vitathatatlan előnyeinek köszönhette népszerűségét – s így szerelmemet –, hanem titkának is, melyet soha senkivel nem osztott meg; még velem sem, pedig fiú létemre (vagy tán épp ezért) én voltam a legjobb barátja.

Csak annyit lehetett biztosan tudni, hogy ez a hozzá annyira illő, ábrándos, fülledt titok valamiképpen az édesapjával volt kapcsolatos, de hogy miképp, azt senki sem tudta – hisz nem volt apja!

A rejtélyt csak fokozta, hogy nagy ritkán látható édesanyja – ez az életerős, még mindig mutatós, de rátarti és zárkózott parasztlány – egyszer elkottyantotta: egy Isten háta mögötti falucskából „menekültek” a városba „új életet kezdeni”. De hogy ki vagy mi elől futottak és sikerült-e nekik megtalálni, amit kerestek, senki sem tudta.

Panni csak ritkán és keveset mesélt „előző életéről”, úgy tűnt elégedett a mostanival, s ha néha fel is idézte a régi egyes epizódjait, általánosságoknál – hogy milyen volt a frissen kaszált fű illata vagy a házuk mellett csörgedező patak csobogása – az állandó nógatás ellenére sem mondott többet. De ilyenkor mindig mintha felhő ült volna az arcára, és olyanok lettek a szemei, mint két szomorú, opálos tócsa, így egy idő után végleg felhagytunk a faggatózással.

Azon a napon én vettem észre elsőnek a törpét. A kenyérszállításra használt ládák között játszottunk, összegyűjtöttük a zötykölődés során lepergett morzsát és jóízűen rágcsáltuk, amikor pedig eluntuk, két marokkal feldobtuk a levegőbe, hogy csak úgy hullott-záporozott alá, mint megannyi szabálytalan, barnára sült, apró cipókonfetti.

És egyszer csak ott volt a Púpos!

Észrevétlenül jött, mint mindig, s – szerencsénkre – valamin elgondolkodhatott, mert bár karnyújtásnyira bukkant fel, nem vett tudomást rólunk.

Az iszonyattól és megdöbbenéstől pisszenni sem mertünk, szinte megdermesztett a veszély ilyen kézzelfogható, fizikai közelsége, de végül, megtörve a bénító varázst, egyikünk csak elrikkantotta magát: „Cukrosbácsi!”

Mintha kést vágtak volna belé, a púpos emberke vadul összerándult, s ugyanazzal a mozdulattal sarkon perdülve, a lendülettől fenyegetően széttárt karokkal ösztönösen indult felénk.

– Zsákos bácsi, tululu! – kiáltottuk kórusban, ujjainkat pimaszul összefenve, s már rohantunk is, lélekszakadva, visongva, miközben majd kiugrott a szívünk az izgatottság és rettenet ilyen fenséges gyönyörűségétől.

Talán pár perc telhetett csak el, mire a szokott helyünkön, a trafóház mögött összegyűltünk, a futástól s a jól sikerült csíny fölötti büszkeségtől kipirosodott arccal, s már éppen mesélni kezdtük egymásnak a történtek epizódjait, amikor egyikünk észrevette, hogy Panni hiányzik.

– Az árkádok alatt még utánam futott… azt hiszem – mondta egy bizonytalan hangocska.

– Talán csak lemaradt – próbálkozott egy másik, de akkor már mindannyian sejtettük, mi több, tudtuk a borzalmas valóságot.

– Elkapta – mondta ki valaki elfúlón az ítéletet. – Egészen biztosan elkapta…

– Ááá, az nem lehet! – szakadt ki belőlem rekedten. – És ha igen, …kiszabadítjuk!

– Inkább szóljunk valakinek! Egy felnőttnek…

– Ugyan. Már késő! Ki tudja, mit csinál addig vele? Vagy féltek?!

– Na gyerünk! – indultam meg borzongva, s nem kellett hátrafordulnom ahhoz, hogy tudjam, mindahányan ott jönnek mögöttem: csöndben, remegő térdekkel, mindenre elszántan.

– Visszamegyünk az ABC-hez! – adtam ki a parancsot.

– És ha már nincsenek ott?

– Akkor megkeressük őket!

De ott voltak: Panni és a Púpos.

A groteszk kis ember fölé hajolt, már-már befedte nyomorék testével, két karjával szorosan markolta, és csak rázta-rázta némán. Olyan erővel és tehetetlen dühvel, hogy a pillangók haláltáncot jártak a hajában, s mi megdöbbenésünkben egy tapodtat sem bírtunk közelebb menni, mintha földbe gyökerezett volna a lábunk.

Panni pedig olyannak tűnt, mintha már nem is élne. Magatehetetlen, halálra vált rongybábuként csuklott-nyaklott a rémséges emberke kapocsként ráfeszülő ujjai között.

Akkor a Púpos egy csapásra megszelídült, mintha delejes, rontó álomból ébredt volna, egy szempillantás alatt elpárolgott a mérge, csak állt értetlen, kába csodálkozással, majd egészen Panni fölé hajolt és mondott neki valamit.

Aztán elengedte a minden ízében remegő kislányt, egy elkeseredett, tétova mozdulattal felé nyúlt – azt hittük, megüti –, de csak megsimogatta a szöszke fejet és elment.

Már nem tudom, Panni hogyan került haza, mi vittük, vagy a beléivódott ösztönök irányították lépteit, csak arra emlékszem, hogy bárhogy is kérleltük nem mondta el, mit súgott neki a törpe; később pedig már nem állt szóba velünk.

És a Púpos sem bukkant fel soha többé.

(Karantének)

Előretolt Helyőrség | Karantének – Pályázat

Az Előretolt Helyőrség szerkesztősége a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Petőfi Irodalmi Ügynökség támogatásával nyílt pályázatot hirdet írók, költők számára. A szerkesztők által közlésre elfogadott pályaműveket a lehető leghamarabb kifizetjük, így segítve a magyar szerzőket. A felhívás 2020. május 31-ig érvényes.