Bangha Mónika: Állókép

2022. március 18., 12:26
Acsaji Györgyi: Álom arról, ami jön (vegyes technika)

Ma éjjel újból kutyával álmodott

Tegnap túl hamar szállt le a buszról. Egy régi osztálytársával utazott, a szeme sarkából leste, merre tartanak. Nem volt könnyű dolga, a beszélgetőtársának be nem állt a szája, és minden második szavát erős gesztusokkal próbálta nyomatékosítani. Valósággal zúgott a füle a lelkes hablatyolástól.

A teljesen kihalt városszéli hangulat meglepte. Felismerte a buszmegállót. Négy bádoglap a széllökések és eső ellen, nyáron forró, télen jéghideg alumíniumülőke. Hajléktalanok szoktak ide bekuckózni, állapította meg a nyomokból. Csak meg kell kerülnie az elhagyott raktárépületet jobbról, máris látható lesz az ösvény, amelyik a Pékek utcájába kanyarodik. Onnan már csak húsz perc, ha gyorsan szedi a lábát ebben a sötétben, lehet abból tizenöt is. De az út mégis tovább tartott, mint ahogy remélte, mindegyre felbukkant valami akadály, furcsa hangok, rossz előérzet, amely folyton megállásra késztette. Saját lihegését hallotta, ahogy a kaptatón lépkedett, próbálta visszatartani a lélegzetét, mintha zavarna vele valakit. A domb tetején megállt kifújni magát, felmérni az ismerős terepet. Valami filmzene kéne ide, ami elveszi a mély csönd élét – gondolta. Elszokott az éjszakai koslatástól, hiába töltötte fiatalkora jó részét kocsmai kóborlással, ahonnan mindig késő éjjel tért csak haza. Rendszerint egyedül. Próbálta előhívni a tudata mélyéről az akkori bátorságát, de most hiányzott belőle a pár korsó sör, a haját és kabátját bevonó cigiszag, a mozdulat, ahogy beszívja a füstöt, tüdejét ellepi a köd, testét pedig valami bizsergető melegség. Lassan a zene is beindult a fejében. A szokásos népdalok helyett most a James Bond és A rózsaszín párduc filmzenéjének keveréke kelt önálló életre, az a fajta, amely a veszélyes ellenség közeledését jelzi. Félhangosan dúdolgatta, közben pedig nevetve állapította meg, hogy most saját magát ijesztegeti a dallammal. Közben elhagyta a kivilágított Pékeket, és az utolsó öt perc szinte teljes egészében a gyér fényű blokkok* között vezetett.

A pléhgarázsokat – gyerekkora bandázásainak egyik legkedvesebb helyszínét – szinte mindenhol felszámolták már. A sötétben is jól kivehető autók kontúrjai Meredithben régen elfeledett szorongást idéztek fel. Már látta is, nem csak hallotta a rózsaszín párduc lábujjhegyes lépteit, az agyában idegesítően zakatolt a tadadam Samu gitárpróbáinak végeérhetetlen ismétlését idézve. Mögötte nagy robajjal elhúzott egy motorbicikli, de ezúttal össze sem rezzent a váratlan zajtól. Tudta, hogy most nem mögötte van az ellenség, hanem előtte. Pont elválasztja az otthonától. Vár rá. Egyelőre még csak kuporog valamelyik kocsi alatt vagy mindenik kocsi alatt, és majd akkor fog előállni, amikor már majdnem hazaért. Meredith hirtelen megértette, hogy ezt nem lehet megúszni. Jönni fognak.

Olyan halkan lépett elő, nem is vette észre azonnal. Egy rozoga, talán már hónapok óta használaton kívüli tragacs alá bújt el. Meredith akkor sem tudta volna megmondani a színét, ha történetesen lett volna valami fény. Az állat kontúrjai nyurga, alultáplált ebre utaltak. Agár is lehetne, ha lenne keresnivalója egy fajkutyának hajnali háromkor egy lakótelepi parkolóban. Na meg persze, akkor esélye sem lenne elszaladni! Meredithnek hirtelen olyan érzése támadt, mintha egy filmben szerepelne, azon sem lepődött volna meg, ha az állatról az egyetlen utcai lámpa fénycsóvája alá érve kiderül, hogy rózsaszín.

Mintha gondolatolvasó lenne, a kutya valóban a fénycsóva alatt állt meg. Amennyire a visszatükröződő fényből ki tudta venni, egyenesen a szemébe nézett, majd lassan, ráérősen leült a járda közepére. A tekintetét viszont továbbra sem vette le róla. A nő megtorpant. Mindkét irányban egy-egy félméternyi járdahossz maradt. Jobbról a parkoló autók, balról a blokkot elválasztó kerítés zárta le az utat. Az a félméternyi járda pont elég lenne normális körülmények között, hogy ezt a látszólag szelíd ebet kikerülje. Hirtelen úgy érezte, lábai a földbe gyökereznek, végtagjai teljesen megmerevednek, egy hipnózis alatt érzett ilyet utoljára, amikor a karját kinyújtva a terapeuta bedumálta neki, hogy az egy vasrúd. Aztán utasította, hogy hajlítsa be a kezét. Meredith minden erejét a lábaira összpontosította, azok viszont továbbra sem engedelmeskedtek.

Egy kutya nem kutya. Próbált menekülni végtelen számú mantrái egyikébe. Abban a pillanatban tudta, hogy fölösleges, hisz nem ettől a kutyától tart. A sötétségtől, a mozdulatlanságtól, a parkoló autóktól. Az autók szellemétől. Egészen pontosan a világ minden parkoló kocsija alatt gubbasztó, félálomban rá váró korcstól. Elég egy jól ismert vakkantás ettől a szelíd ebtől, aki most még csak a szemeivel őrzi, és a zene felhangosodik. Egymás után bújnak elő a sziluettek. Előbb csak válaszolnak egy hasonlóan hosszú, de még halk vakkantással, majd valóságos koncertbe csap át a zenekar. A gyorsulást már a négylábúak is követik. Mindannyian rávetik magukat a célpontra, amit a karmester még csak nem is pálcával, hanem egy jól irányított tekintettel jelez. Most következÁLLÓKÉP novella ne a záró cintányér, de Meredith inkább nem szalad el idáig a gondolataiban.

Egy kutya nem kutya. Két kutya fél kutya. Ezen nevetnie kellett. Agyában megoldások után kutatott, de semmilyen kapaszkodót nem talált. Nincs más út, csak előre. Gondolta, lassan leguggol, hátha ez az ebet hátrálásra készteti. Na persze, teljesen kiment a fejéből, hogy acélrudak vannak a lába helyett! Különben is, még invitálásnak értelmezné az eb! A hideg is kirázta a gondolattól, kabátján óvatosan megszorította az övet. Csak most érezte, hogy közben nagyon lehűlt a levegő, hiába volt csak szeptember, Csíkban már foga van az estének.

Az egész olyan volt, mint egy film, vagy inkább mint egy álom.

A kutyák gyerekkora óta gyakran látogatták meg álmában. Rengeteget olvasott akkoriban a tudatos álomról, álomnaplót is írt, éjjeliszekrényéről sosem hiányzott a golyóstoll és a papír. Most sem, de most egészen más okokból. Mennyi idő is telt el azóta, hogy utoljára nem bírt felébredni egy kutyás álmából? – próbálta felidézni a technikákat, amelyeket ilyenkor be lehet vetni. Önkéntelenül elmosolyodott. Eszébe jutott az a lámpalázas bemutató, amit még friss piárosként tartott. Ott volt az egész cég, legalábbis mindenki, aki számított, neki pedig ott és akkor kellett bebizonyítania, elsősorban a főnökének, hogy jól választott, amikor felvette. Minden tekintet rá szegeződött, ő a bordó kiskosztümében állt összefogott hajjal, kezében az a kis elemlámpaszerű cucc, amivel a PowerPointban mutogatta az ábrákat. Ekkor villant be, hogy álmodik. Az elvarázsolt tekintetek, vagy ahogyan a saját hangját hallotta, mozdulatait látta, olyannak tűntek, mintha kívülről nézné önmagát. A következő pillanatban már pördült is fekete fényű magassarkújában, 360 fokban a lámpát magasan feltartva, mintegy figyelmeztetőül az elképedt közönség számára. Ezzel a lendülettel akár a cégtől is repülhetett volna, vihogott most magában, de a főnöke, úgy látszik, valamiért ragaszkodott hozzá.

Meredith örömmel nyugtázta, hogy ha a hajlításnak nem is, a fordulatnak engedelmeskednek a lábai. Nem volt túl változatos a táj, a sötétség sem segített, mégis már az első 45 foknál, ahogy a kutya eltűnt, nyilvánvalóvá vált, hogy tévedett. A látósáv nem mozdult vele, a külvilág szemmel láthatóan létezett. Rajta kívül. Tőle függetlenül. És mintha a kutya is közelebb jött volna, állapította meg ijedten Meredith, amint visszafordult. A kör bezárult.

Meredith hosszan, szemrebbenés nélkül bámult oda, ahol a kutya szemét sejtette. Ha elég jól koncentrál, talán megállíthatja az álombeli gyors szemmozgást. Nem történt semmi. Egyike lesz ez a leghosszabb és leghidegebb éjszakáknak, állapította meg. Még sosem volt ilyen egyedül. Ilyen reménytelenül ébren.

 

* panelház

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. márciusi számában)