Benkő Tímea: Novellák

Úgy képzeld el, hogy bugyiban, melltartóban és a hófehér menyasszonyi fátyolban vasalom az öcsém selyemingét, mert a tanú alhat délig, csak én voltam hajnal öttől talpon, hogy mesés legyen a sminkem, tökéletes a frizurám. Erre jön a nyolcvanhat éves alzheimeres nagyanyám, hogy öltöztessem fel. Előző nap cetlire írtam és rátűztem a szekrényében a kiválasztott ruhára, hogy ebben megyek Viki esküvőjére, majd a cipőállványon hasonlóan megjelöltem a szandált is: ezt veszem fel Viki esküvőjére. Mégis teljesen összezavarodott. Azt hittem, feltaláltam az örökmozgót, mert teljes két órán keresztül felváltva közlekedett a szekrény és a cipőállvány között, mint a motolla. Amikor kinyitotta a nyikorgó szekrényajtót, elolvasta a cetlit, elégedetten végigsimította a fekete simabársony ruhát, becsukta a szekrényajtót, átvándorolt a cipőkhöz. Kézbe vette a gyönggyel díszített bőrszandált, hümmögött, amint visszatette a helyére, eszébe jutott, hogy ruhát is kell választani, újra a szekrényhez... Anyám sírógörcsöt kapott, hogy ezt nem lehet kibírni.

Szóval nekiálltam rárángatni a harisnyát, felvette végre a ruhát, becsatoltam a szandál pántját a lábán, erre lenézett, és kijelentette: „Nem jó. Így nem mehetek. Nincs kilakkozva a lábamon a köröm.” Cipőt le, harisnyát le, keresni valami körömlakkot dohogva, mert te lennél a fiatal menyasszony, de életedben még nem lakkoztad ki vörösre a lábadon a körmöd, ám most a nagyiét muszáj, különben lemaradsz a saját esküvődről. Fújogatom, hogy száradjon már, közben félig leizzadom a sminkem, érzem, hogy csorog az izzadság az arcomon, a hátamon, és még újra fel kell rá húzni a harisnyát, ráadni a cipőt. Hogy fogok fátyolban zuhanyozni? Muszáj lesz megkóstolnom a lagzis sütiket is, mert már szédelgek az éhségtől. Nagynéném előző este összecsapta a kezét, amikor hosszú idő után meglátott: „Viki, te megint fogytál! És most is mind a melledből.”

Végre már a kocsiban ülünk, fújok egyet, próbálok őszintén mosolyogni az isten tudja mire gondoló vőlegényre, beletemetem a májusillatú fehérorgona-csokorba az arcom, amikor Matild néni, a vidéki rokon, két kézzel dörömbölni kezd az autó tetején, hogy nem jó sorrendben sorakoznak a kocsik, ezt faluhelyen nem így szokás, rendezzük át a násznépet. Nem vette észre, hogy nem a szülőfalujában van, pedig sokat autózott, és én már fejben azon sakkoztam, hová fogjuk a lagziban ültetni a fiát és a menyét, akik egyébként nem is voltak hivatalosak, mert nem akartunk háromszáz fős banzájt, hatvan főnél húztuk meg a határt, de megjelentek egy piros színű kapszulás kávéfőzővel, hogy eljöttek, mivel volt még hely az autóban, ugye örülök a meglepetésnek?

Vonultam a tömjénillatú templomban az oltárhoz, zúgtak a harangok, lágyan búgott az orgona, és én csak arra tudtam gondolni, hogy anyám, én nem ilyen lovat akartam. Tíz éve élünk együtt Tomival közös lakásban, saját háztartással, mit fogok én csinálni azzal a három teáskészlettel, a két komplett tányér- és ebédszervizzel, a kapszulás kávéfőzővel meg a többi nászajándékkal? Hová akasszam a festményt a visegrádi várról, amikor saját ízlésünkre rendeztük be a lakást már sok évvel ezelőtt? Mihez kezdjek a tízkötetes útleírással Kínáról, amikor az angol vidékbe vagyok szerelmes? Gimis korom óta csak az Egyesült Királyság területére kirándulok, szerintem ezt még a harmadik szomszédunk is tudja, de az unokatesóm evidens, hogy nem. Ráadásul nézhetem anyósom összeszorított száját egész éjjel, nem tudom, mi a fene baja van, de biztosan én csináltam már megint valamit, nem elég hálásan mosolyogtam valami fontos vendégre és a méretes szobanövényre, amit hozott, vagy mit tudom én.

Úgyhogy anyáméknál a padlás azóta is tele van használhatatlan nászajándékokkal. Nem kell egy fritőz, kenyérpirító vagy valami?

Nem csoda, hogy annyi stressz után legyengültem és benyaltam valami vírust, úgyhogy a mézesheteket láztól izzadságban úszva infúziókon töltöttem a kórházban.

Az öcsém lagziját egyébként most halasztottuk harmadszor a járvány miatt. Mondom neki, hogy ez egy isteni jel, vegye már észre, olyan jól megvannak, minek ezt az idillt egy álomesküvővel elrontani?

Hallgatnom kellett volna nagyanyámra? Mindig azt mondogatta: jól van minden, ahogy van, kislányom. Hitt az isteni gondviselésben, sosem agyalt feleslegesen, mindig elégedett volt. Meg se hallotta, ha valamiért panaszkodtam. Az ő szótárából hiányoztak olyan szavak, mint a bárcsak, bezzeg, ha és társai.

Most is a fejét csóválná, és biztos nem helyeselné a döntésemet. Szakítottam Áronnal. „Hogy mondod? Nem elég nagyvonalú? Mit gondolsz, a nagyapád talán az volt? Életében egyszer hozott nekem virágot, azt is a saját kertemből szedte...” Szinte hallom a cigarettától karcos hangját. Kioktatna, hogy vannak ennél fontosabb férfi erények is.

Szerintem pedig Áron infantilis reakciója a döntésemre mindent megmagyaráz. Ugyanis adott egy listát azokról a tárgyakról, amelyeket a kapcsolatunk ideje alatt tőle kaptam ajándékba. Ismétlem: ajándékba. Most viszont mindent szépen kér vissza. Igazán vicces, hogy a felsoroltak között olyanok is szerepelnek, amelyeket én vásároltam, illetve a kedvencem: „A parfümöket is add vissza, akkor is ha már megkezdted.”

Úgyhogy első körben otthon kiálltam az erkélyre, és mind a három üveg drága virágillat tartalmát vigyorogva kipermeteztem a tavaszi levegőbe. Aztán fogtam egy üres, ócska kartondobozt, és szépen, komótosan belepakoltam az egykori ajándékokat: egy kiolvasott könyvet, egy pár kimosott zoknit, egy alig hordott nyakláncot, egy kinyúlt pólót... Aztán megírtam, mikor és hol találkozunk. Nagyjelenetet akartam, így egy forgalmas parkolót választottam.

Kiismertem az elmúlt két évben annyira, hogy pontosan tudjam, mi fog történni. Elindultam a kocsija felé. Amint észrevett, dühösen kiugrott, és ordítani kezdett, hogy ezt a farmert, amit viselek, ugyancsak ő vásárolta, azonnal vessem le. Nem vagyok hülye. Pontosan így kalkuláltam. Ezért is gyantáztattam és szoliztam előző nap. A parkoló közepén kiléptem a magassarkúmból, lassú mozdulatokkal kigomboltam a nadrágomat, betanult mozdulattal szexin pucsítottam, elegánsan levetettem a farmert, a kezébe adtam. Visszaléptem a cipőmbe, ráérősen, hogy legyen ideje végignézni, mitől is búcsúzik, a méregdrága, célzottan erre az alkalomra vásárolt finom csipkebugyimban riszálva ellejtettem.

Még most is ott áll tátott szájjal.

Nagyi, kedves, most van minden jól, ahogy van.

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. márciusi számában)