Bíró Gergely: A fészer

A kis Géza bácsi egy idős házaspárhoz került, Pallagiékhoz (utóbb a vezetéknevük is alig jutott eszébe), akiknek szatócsboltjuk volt, és egy vakolatlan vályogházban éltek a város szélén. Ott is a konyhában jutott neki hely, valami kis, pokróccal letakart tákolmány, szalmazsák semmi, azon alhatott, és egy rossz télikabáttal takarózhatott.

Géza bácsi ekkor már hatéves volt, és a szomszédban egy zsidó család lakott, akiknek volt két lányuk, az idősebbik éppen vele egyidős. Szép házban éltek, és a kertjük végében állt egy deszkafészer, amely Pallagiék udvarára nézett. A lányok soha nem állhattak szóba a kis Géza bácsival, a szüleik nem engedték, hogy barátkozzanak egy menhelyes, árva gyerekkel. A nagyobbik azonban rendszeresen figyelte őt a fészer deszkáinak résein keresztül: látta, amint Géza bácsi eteti a disznókat, kacsákat, a kis tőkén csalánt vág nekik (vagy ahogyan Géza bácsi mondaná: csalántot), fejszével venyigét aprít, amelyet a hátán cipelt haza mindig, mert gyűjtötte a tüzelőt télire, kijárt az erdőbe hullott gallyat szedni. (Egy időben gyűjtögette a cserebogarakat is, a páncéljukat bevitte a patikába, és pénzt kért értük, mert azt a fülest kapta, hogy orvosságot lehet belőlük készíteni. A patikus jót derült ezen, és azt felelte, hogy az orvossághoz több mázsa cserebogár kellene, úgyhogy nem lesz bolt.) A kislány látta, amikor szükségét végezte az udvaron, amikor ette a krumplihajat, amelyet a disznóknak kevert a moslékba – néha cipőbokszot is evett, ha nem volt más –, amikor vízért ment az artézi kútra, látta a rongyos ruhájában, a kiszakadt hócipőjében, amelyben újságpapír volt a zokni, a túlméretes, szakadt kabátjában, amelyet egy utcai gyerekről selejteztek le. Amint ugyanis Pallagiék megkapták évente Géza bácsi új rend ruháját, szintén rögtön eladták, és mint a menhelyes gyerekeket általában, őt is inkább dolgoztatták, mintsem hogy iskolába íratták volna.

Miután a szomszédok és már az iskola is feljelentéssel fenyegette Pallagiékat, 1943 őszén, hétéves korában mégiscsak beadták Géza bácsit az iskolába. Volt ott egy két évvel idősebb fiú is, akit Jánosnak hívtak, a vezetékneve megegyezett a kis Géza bácsiéval, és ugyanúgy menhelyes gyerek volt, mint ő. Ez a furcsaság feltűnt az egyik tanítónőnek, és behívatta a két gyereket, de azok tagadták, hogy testvérek volnának, hiszen életükben akkor látták egymást először. A tanítónő azonban utánajárt, és kiderült, hogy ők ketten valóban édestestvérek. A könnyes szemű összeborulás és alatta az érzelmes, tetőpontjára hágó filmzene azonban elmaradt, mert egyiküknek sem jelentett szinte semmit, hogy hús-vér testvérek – hacsak annyit nem, hogy Jánoska, akit mokány termete miatt Bivalynak becéztek, mindig megvédte a sovány kisöccsét, valahányszor menhelyesnek csúfolták, valószínűleg azért is, mert a sorstársa lévén, ugyanúgy sértette őt.

Mialatt az idős Géza bácsit hallgattam a családjairól beszélni, feltűnt, hogy egy szóval sem jellemezte egyik ideiglenes szülőjét sem. Mintha csak főbérlőkről beszélt volna, akiknél ideig-óráig megszállt (legyen pontosabb a beszéd: Géza mama, illetve a menhely volt a főbérlő, Géza bácsi a bérlemény, a családok pedig az albérlők). Nem tudtam meg, mit jelentett neki Kulybus néni, Józsi bácsi, milyen népek lehettek a nagykállói pótszülők, akiknek a keresztnevére egyáltalán nem emlékszik. Csupa vakfolt – vajon a több mint hetvenévnyi idő mosta el ezeket az embereket, vagy Géza bácsi egyszerűen leradírozta őket az emlékezet felszínéről mint nemkívánatos elemeket? Egyszer azt állította, hogy őt mindenki szerette, máskor azt, hogy borzalmas gyerekkora volt. (Én az utóbbira szavazok.) Egy alkalommal még tiltakozott is, amikor azt mondtam, hogy cselédsorban tartották gyerekkorában.

– De ha egyszer nem volt mit enni, meg nem lehetett mit fölvenni, akkor miről beszélünk?!

Géza bácsi tiltakozásában először csak a gyermek ösztönös mozdulatát láttam, amint a rossz szülője elé lép, hogy fedezze. De mi mással védekezhetett volna még idős emberként is, mint a nincstelenséggel, ha kezdettől fogva csupán a gondját viselték? Már amennyire viselték.

*

A kis Géza bácsi egyszer az udvaron játszott etetés után. Hallgatta az egyik disznó mohó röfögését, majd a moslékos orrát böködte az ólajtón át izgatottan, és igyekezett gyorsabban visszarántani a kezét, minthogy az állat utánakapott volna.

– Látlak, látlak téged – szólítgatta valaki sírós lányhangon, de Géza bácsi egy lelket sem látott sehol, bármerre fordult is.

– Gyere ide, mondani akarok valamit! Látlak téged, csak te nem látsz engem, mert elbújtam.

A hangok tompán jutottak el hozzá, és a szomszéd fészere felől érkeztek, amely egy hatalmas diófa alatt állt. Egymásba akadt két szempár, de csak egyikük hőkölt hátra a látványtól, majd újra a réshez igazította a szemét.

– Itt vagyok a fészerben, erre gyere.

– Te meg ki vagy?! – torpant meg a kis Géza bácsi a deszkafal túloldalán, és fél szemét lehunyva, erősen összpontosítva, a megfelelő rést kereste némi földes, áttetsző takonnyal a képén, amely az orra tövétől a felsőajkáig szivárgott.

– Fúj! Töröld meg az orrodat, és megmondom.

– Jó – felelte Géza bácsi, majd egy gyors mozdulattal lenyalta a taknyot. – És te melyik vagy?

– Mi az, hogy melyik vagyok?

– Melyik lány vagy a szomszédból? A kicsi vagy a nagy?

– A nagy vagyok, és Sárinak hívnak. Te pedig a Gézuska vagy.

– Honnan tudod?

– Hát, csak azért tudom, mert mindig szoktalak látni… ha éppen itt vagyok.

– Mindig szoktál látni…? – kérdezte Géza bácsi.

– Jaj… erre most nincs idő. Igazából a szüleim megengedték, hogy kijöjjek egy kicsit, de nemsokára hívni fognak, és akkor be kell mennem. Szerettem volna elköszönni tőled, pedig nem is állhatnék szóba veled, megtiltották nekem.

– Miért, el fogtok költözni?

– Nem, hanem el fognak vinni minket. Hajolj közelebb, szeretném, ha megnéznél. Sári kicsit hátrébb lépett, és lassan körbeforgott. A kis Géza bácsi látta a kisírt szemét. – Nézd, milyen szép hosszú hajam van.

– Tényleg nagyon szép a hajad! Szép szőke. Lejjebb ér a derekadnál is – nyugtázta Géza bácsi. – És magasabb vagy, mint én.

– Igen, mi, lányok gyorsabban növünk, mint ti.

– Tényleg gyorsabban nőtök?

– Igen, de mondtam, hogy nincsen sok időm. Minket el fognak vinni és meg fognak ölni, tudom.

1944 nyarán Nagykállóban is elkezdték összegyűjteni a zsidó származásúakat. A kis Géza bácsi tudta, mert hallotta Pallagiéktól, hogy a zsidó szódást az utcából ekkor már elvitték a csendőrök.

– Szerintem akkor szökjetek meg!

– Én is ezt kértem a szüleimtől, de ők nem akarnak elmenni sehová. Azt mondták, hogy itt maradunk, mert ez a mi sorsunk Isten elrendeléséből. De én tudom, hogy nem dolgozni visznek bennünket, hanem meg fognak ölni. Én tudok jósolni, én látok, és ez fog velünk történni.

Most már mind a ketten sírdogáltak.

– És azt nem lehet, hogy… hogy átmegyek hozzátok, és megvédelek? Mert én meg tudlak védeni, van kardom is. Én nem akarom, hogy meghalj!

– Nem, sajnos azt sem lehet, nem szabad idejönnöd… Inkább figyelj rám. Azt szeretném kérni, hogy… Várjál, maradj így egy kicsit!

– Mit szeretnél kérni?

– Ne mozogj már folyton, hadd lássam a szemedet!

A kis Géza bácsi lábujjhegyre állva próbált veszteg maradni, nézett befelé a sötétbe a résen át, csak a zihálása hallatszott.

– Jaj… – mondta hirtelen Sári.

– Mi az, most meg mi van?

– Vajon megmondjam? – kérdezte magától Sári. – El szabad ezt mondani?

– Micsodát?! Most miért vagy ilyen? Mit nem szabad elmondani? Mondd meg nekem… – Meg fogsz halni. Te is meg fogsz halni.

– Én?! De miért? Engem is el fognak vinni veletek? – A kis Géza bácsi megint elsírta magát.

– A szemedből látom, hogy nagy baj fog érni téged, nagyon nagy baj… Jó, elmondom, hogy mit láttam. Nem, téged nem fognak elvinni, később ér majd a baj. És igazából nem is fogsz meghalni, de rosszabb lesz neked, mintha meghalnál. Meg fogsz vakulni, ez vár rád, és lesznek más sebeid is. De egyik sem lesz olyan rossz, mint a vakság.

A kis Géza bácsi ezt már a fészer tövében guggolva hallgatta, és csak sírt, sírdogált.

– De én nem akarok megvakulni! Szeretnék vigyázni a szememre…

– Azt szeretném kérni tőled, hogy gondolj rám mindig. Mert én addig fogok élni, addig leszek ezen a világon, így, ahogy vagyok, ameddig te nem felejtesz el. Megígéred nekem, hogy nem felejtesz el?

– Megígérem. Szerintem nem is lesz nehéz rád gondolni, mert…

– Menj, most már menj, mindjárt szólítani fognak.

– Sári, várj még!

– Igen?

– És hogyan kell rád gondolni mindig? Szerinted, ha egy kicsit nem gondolok rád, akkor már meg is halsz?

– Szerintem akkor még nem halok meg. De most már tényleg menj, nehogy meglássanak itt. Szervusz, Gézuska, és ne felejtsd el, hogy mit ígértél!

Géza bácsi a mai napig tűélesen emlékszik erre a találkozásra; úgy eleveníti fel mindig, olyan mély hittel a hangjában, akár egy megkérdőjelezhetetlen jelenést. Azt hiszem, nemcsak azért emlékszik ilyen pontosan a beszélgetésre, mert az előre jelezte a tragédiáját, hanem mert – talán életében először – valaki a bizalmába fogadta, és nem éppen pillanatnyi szeszélyből. Sári rábízta az életét, egyúttal kezébe adta a saját sorsát is, felruházta az emlékezet és a túlélés felelősségével. Talán azt is tudta a látás erejével, hogy a kis Géza bácsi elbírja ezt a terhet?

(Részlet a szerző készülő regényéből)

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. február 16-i számában.)