Voltunk mi boldogok. Tisztán emlékszem rá. Kellett hogy legyünk. Szerintem egy ideig mindenki az. Vagy csak a régóta áhított szerelem illúziója ragadott volna magával, lesöpörve minket a realitások sakktáblájáról? Vajon csupán a sors alattomos bábjátékának áldozatai voltunk, mert elhittük, hogy még létezik az a bizonyos első pillantásra és egész életen át tartó? Lehet, hogy csak a bárgyú naivitás édeskedése hitette el velünk a lehetetlent? Majdnem mindegy.
Idáig jutottunk.
Buszozunk a feszült csendben, amit csak a sofőr káromkodása szakít meg olykor; térdünk egy-egy nagyobb aszfalthibánál összeér, mire te feltűnően próbálsz pozíciót váltani, bár maga az ötlet is nevetséges.
Beszélgethetnénk, de mindketten a másiktól várjuk az első lépést, mert hát ugye a büszkeség.
Aztán te leszállsz a szokottnál eggyel korábbi megállónál, mert onnan a kivilágítatlan utcán keresztül közelebb van, én pedig dacból csak azért sem követlek, bár utálok egyedül hazasétálni éjszaka. Tudod, tudom, hogy tudod ezt.
Mikor kezdtük el a saját prioritásainkat a másiké elé helyezni? Úgy értem, állandóan, nem csak egy-egy önzőbb, veszekedés utáni „csak azért is” pillanatban.
Azt ne mondd, hogy ez egy törvényszerűen következő lépcsőfok. Nem tetszik a gondolat.
Bennünk volt a hiba. Hagytuk elhatalmasodni magunk felett a rámenős, ragaszkodó Megszokást. Ha most egy regényben lennénk, ő lenne az a tipikus figura, akit mindenki alábecsül – a vesztébe rohanva ezzel –, és aztán nem tud levakarni magáról. Viszont a regények többségében Megszokás egy negatív szereplő lenne, akit a főszereplő legyőz, kiírt az életéből. Nekünk ez miért nem megy?
Bekebelezett bennünket az egyhangúság. Kopogtatott az ajtónkon, és mi, jó emberek lévén, mosolyogva, öleléssel köszöntöttük és beinvitáltuk. Jobban is vigyázhattunk volna. Köztudott, hogy az ilyen vendég, ha egyszer beengeded, szeret hosszan időzni. Hová is rohanna?
Elfogadtuk a jelenlétét és nem siettettük. És egy idő után már mindegy is volt. Közénk férkőzött és mi nem álltunk ki magunkért. Védekezhetünk, hogy nem a mi hibánk, hogy egyikünk sem tehet róla, de te el tudod ezt hinni? Úgy igazán?
Nem több ez, mint holmi gyenge elhárítómechanizmus, amihez egy hajnali vitában nyúlunk egy álmatlanul töltött éjszaka után, mert nincs erőnk épkézláb érvekkel védekezni, mert már arra sem vesszük igazán a fáradságot, hogy kibeszéljük magunkból a bennünket belülről emésztő gondolatokat. Talán majd amikor fekéllyel fekszünk a kórházban, elgondolkozunk ezen.
A hideg vörösre csípi az arcomat és szemembe szökő könnyektől csak foltokban látom az utat. Régóta rágódom ezen, de sosem hozakodom elő vele. Valahogy sosem tűnik megfelelőnek az alkalom – és túlságosan gyáva is vagyok, hogy egy kis veszekedéssel némi színt vigyek a kapcsolatunkba. Valamikor még vágytam rá, hogy minden gondolatodat, érzésedet ismerjem, sőt én legyek az az egyetlen személy, aki ismeri minden egyes rezdülésed okát, de ma inkább félelemmel tölt el mindez. Ki tudja, hogy nem a végét jelentené-e mindennek?
Ó, Megszokás!
Mindjárt otthon vagyok. Nem tudom, mi vár otthon. Ez a mostani kirohanás, azok az indulatok, a düh, a sérelmek, a jövőtlenség, a kételyek mindkettőnk részéről, mindaz, amitől úgy féltem. Nem tudom, mi vár otthon. De nem is vagyok benne biztos, hogy annyira érdekel. Annyit tudok csak, hogy érdekelnie kellene.
Adtam neked egy kis időt. Később szálltam le, és a kapun belül még vártam is egy kicsit. Most viszont már letörlöm az arcomon csillogó könnycseppeket, csak azt hinnéd, manipulálni, ujjal mutogatni, hibáztatni akarlak. Nyugodj meg, erről szó sincs. Közömbös arckifejezést magamra öltve lépek be hozzád a lakásunkba.
Arra a kérdésre, hogy számítottam-e egy összecsomagolt bőröndre az előszoba ajtajában, határozott nem a válasz, mégsem érzek meglepettséget. Konstatálom magamban a tényt, hogy ott áll egy bőrönd. Az a ronda szürke bőrönd, amit Törökországban vettünk másfél éve, mert elkeveredett a sajátunk, és annyi szuvenírt vásároltunk, hogy nem lett volna miben hazahozni. Levetem a kabátomat és felakasztom a fogasra, a csizmámat beteszem a cipőtartóba. A bőrönd mellett beoldalazva jövök rá, hogy annak igazából határozottan nem ott van a helye.
Nem kérdezem, mit keres ott a bőrönd. Egymásra nézünk, még utoljára úgy, mint aki valamiféle jelzést vár a másiktól, hogy ez az egész cafatokból álló roncs, ami belőlünk maradt, még megmenthető; mindketten hiába. Talán már nincs Mi, ki tudja, mióta, csak ismét Te és Én, két külön, de egész darab, néhány apróbb, idővel javítható hibával. Te és Én a megismerkedésünk előtti, legfeljebb egy-két fokkal viseltesebb kiadásban.
(Karantének)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.