Voltunk mi boldogok. Tisztán emlékszem rá. Kellett hogy legyünk. Szerintem egy ideig mindenki az. Vagy csak a régóta áhított szerelem illúziója ragadott volna magával, lesöpörve minket a realitások sakktáblájáról? Vajon csupán a sors alattomos bábjátékának áldozatai voltunk, mert elhittük, hogy még létezik az a bizonyos első pillantásra és egész életen át tartó? Lehet, hogy csak a bárgyú naivitás édeskedése hitette el velünk a lehetetlent? Majdnem mindegy.
Idáig jutottunk.
Buszozunk a feszült csendben, amit csak a sofőr káromkodása szakít meg olykor; térdünk egy-egy nagyobb aszfalthibánál összeér, mire te feltűnően próbálsz pozíciót váltani, bár maga az ötlet is nevetséges.
Beszélgethetnénk, de mindketten a másiktól várjuk az első lépést, mert hát ugye a büszkeség.
Aztán te leszállsz a szokottnál eggyel korábbi megállónál, mert onnan a kivilágítatlan utcán keresztül közelebb van, én pedig dacból csak azért sem követlek, bár utálok egyedül hazasétálni éjszaka. Tudod, tudom, hogy tudod ezt.
Mikor kezdtük el a saját prioritásainkat a másiké elé helyezni? Úgy értem, állandóan, nem csak egy-egy önzőbb, veszekedés utáni „csak azért is” pillanatban.
Azt ne mondd, hogy ez egy törvényszerűen következő lépcsőfok. Nem tetszik a gondolat.
Bennünk volt a hiba. Hagytuk elhatalmasodni magunk felett a rámenős, ragaszkodó Megszokást. Ha most egy regényben lennénk, ő lenne az a tipikus figura, akit mindenki alábecsül – a vesztébe rohanva ezzel –, és aztán nem tud levakarni magáról. Viszont a regények többségében Megszokás egy negatív szereplő lenne, akit a főszereplő legyőz, kiírt az életéből. Nekünk ez miért nem megy?
Bekebelezett bennünket az egyhangúság. Kopogtatott az ajtónkon, és mi, jó emberek lévén, mosolyogva, öleléssel köszöntöttük és beinvitáltuk. Jobban is vigyázhattunk volna. Köztudott, hogy az ilyen vendég, ha egyszer beengeded, szeret hosszan időzni. Hová is rohanna?
Elfogadtuk a jelenlétét és nem siettettük. És egy idő után már mindegy is volt. Közénk férkőzött és mi nem álltunk ki magunkért. Védekezhetünk, hogy nem a mi hibánk, hogy egyikünk sem tehet róla, de te el tudod ezt hinni? Úgy igazán?
Nem több ez, mint holmi gyenge elhárítómechanizmus, amihez egy hajnali vitában nyúlunk egy álmatlanul töltött éjszaka után, mert nincs erőnk épkézláb érvekkel védekezni, mert már arra sem vesszük igazán a fáradságot, hogy kibeszéljük magunkból a bennünket belülről emésztő gondolatokat. Talán majd amikor fekéllyel fekszünk a kórházban, elgondolkozunk ezen.
A hideg vörösre csípi az arcomat és szemembe szökő könnyektől csak foltokban látom az utat. Régóta rágódom ezen, de sosem hozakodom elő vele. Valahogy sosem tűnik megfelelőnek az alkalom – és túlságosan gyáva is vagyok, hogy egy kis veszekedéssel némi színt vigyek a kapcsolatunkba. Valamikor még vágytam rá, hogy minden gondolatodat, érzésedet ismerjem, sőt én legyek az az egyetlen személy, aki ismeri minden egyes rezdülésed okát, de ma inkább félelemmel tölt el mindez. Ki tudja, hogy nem a végét jelentené-e mindennek?
Ó, Megszokás!
Mindjárt otthon vagyok. Nem tudom, mi vár otthon. Ez a mostani kirohanás, azok az indulatok, a düh, a sérelmek, a jövőtlenség, a kételyek mindkettőnk részéről, mindaz, amitől úgy féltem. Nem tudom, mi vár otthon. De nem is vagyok benne biztos, hogy annyira érdekel. Annyit tudok csak, hogy érdekelnie kellene.
Adtam neked egy kis időt. Később szálltam le, és a kapun belül még vártam is egy kicsit. Most viszont már letörlöm az arcomon csillogó könnycseppeket, csak azt hinnéd, manipulálni, ujjal mutogatni, hibáztatni akarlak. Nyugodj meg, erről szó sincs. Közömbös arckifejezést magamra öltve lépek be hozzád a lakásunkba.
Arra a kérdésre, hogy számítottam-e egy összecsomagolt bőröndre az előszoba ajtajában, határozott nem a válasz, mégsem érzek meglepettséget. Konstatálom magamban a tényt, hogy ott áll egy bőrönd. Az a ronda szürke bőrönd, amit Törökországban vettünk másfél éve, mert elkeveredett a sajátunk, és annyi szuvenírt vásároltunk, hogy nem lett volna miben hazahozni. Levetem a kabátomat és felakasztom a fogasra, a csizmámat beteszem a cipőtartóba. A bőrönd mellett beoldalazva jövök rá, hogy annak igazából határozottan nem ott van a helye.
Nem kérdezem, mit keres ott a bőrönd. Egymásra nézünk, még utoljára úgy, mint aki valamiféle jelzést vár a másiktól, hogy ez az egész cafatokból álló roncs, ami belőlünk maradt, még megmenthető; mindketten hiába. Talán már nincs Mi, ki tudja, mióta, csak ismét Te és Én, két külön, de egész darab, néhány apróbb, idővel javítható hibával. Te és Én a megismerkedésünk előtti, legfeljebb egy-két fokkal viseltesebb kiadásban.
(Karantének)
János bácsi pipája füstölög a világba, Zalatnay Sarolta énekelte ezt a dalt, és azért volt különösen is érdekes, mert János bácsit valóban nem lehetett pipa nélkül látni sose. Kicsi fapipája volt neki, és büdös dohánya, folyton pöfékelt vagy szörcsögött. Ha kialudt a parázs, elővette a zsebéből a vadászgyufát, mindig olyat használt, vastagabbat, hosszabbat, mint a pinszki, ez megbízhatóbb volt, biztosan lángra lobbant az összes szál, és tovább is égett, rá tudott gyújtani az ilyenekkel János bácsi komótosan. A vadászgyufáknak angol címkéik voltak, Royal Templar és hasonlók, és azt is ráírták mindegyikre: Safety Matches. Hogy ez
Mondja a fater, hogy menjek velük Erdélybe. Oda keveredett a mi szétszakított Bánátunkból, ott él a bátyja családostul. – Nem mehetek, fater, most tényleg nem mehetek! Foglalkoznom köll az Ilonkával! Mert úgy áll a dolog, hogy pont most került kerékvágásba – hárítom az öreget. – Menjen csak a sógorral, nem köllök én oda annyira, ellesznek maguk nélkülem is – magyarázkodom. Nem akarom, most nem, nem akarom Ilonkát magára hagyni. Ráadásul az öregek már holnap hajnalban indulnának.
A közeledő sötétségben Lukács Huba igyekezett a tengerhez. Egy pillanatra megállt, nézte a csoportokba verődött embereket, és úgy tűnt neki, mintha tehetetlen kövek vagy ottfelejtett csomagok hevernének szanaszét a parton. Huba a megszokott helyére ment, és fáradtan ereszkedett le egy kiálló farönkre. Beletúrt a hosszúra nőtt, gondozatlan hajába. Tekintete a sötéten morajló tengert pásztázta. A hosszú, kígyózó sorra gondolt, azokra, akik ma érkeztek Oroszország minden területéről a hadifogolytáborba. Arcok merültek fel az emlékezetében, akiket megjegyzett a nyilvántartásba vétel során.
Az anya nélkül felnőtt Perc Etus tizenkét évet taposott, amikor a június eleji délutánon minden magyarázat nélkül sétálni vitték őket a rozoga, újramázolt, talajba belesuvadó oskolából. A behúzott nyakkal közlekedő gyereklány rossz előérzettel vette tudomásul, hogy a posta aznap nem nyitott ki, a sarki kocsma zárva volt, és Frici, a bolond, ebéd utáni rikoltozása is elmaradt.
A mama gyűlölte Párizst. Nem a divat és a fény jutott róla eszébe. A szerelem meg soha. Én viszont mindig erről a városról álmodtam. Gondolatban sétáltam kacskaringós utcáin, unatkoztam a Luxembourg-kertben egy kopott padon. Olykor rojtos szélű croissant-t eszegettem egy feltörekvő festőművésszel. Csak a könyvek vittek közelebb hozzá, más aligha. Ha elmeséltem a mamának, mindig különös tekintettel nézett rám és csak ennyit mondott:
– Ostobaság. Majd rájössz.
Klári óvatos alapossággal vizsgálgatta a férfiakat. Akivel legutóbb randizott, azt állította, hogy az olajiparban dolgozik. A részletekről annyit mondott: egy kisebb, unalmas, de vidám értékesítési csoportnál. Klári három órát pazarolt rá az életéből, mire rájött, hogy a férfi igazából benzinkutas. Ez még annál a hidegburkolónál is rosszabb volt, aki úgy mutatkozott be: veszélyes csempész vagyok.
A sötétség követe vagyok, a végzet angyala. A szüleim úgy tudják, Csabánál alszom, itt az ideje a beteljesedésemnek. Gyerekkorom óta tudom, hogy más vagyok, mint a többi ember. Felsőbbrendű, a halandók számára felfoghatatlan. Nem is vágyom rá, hogy megértsenek, és nem is várhatom el. A hangyák sem képesek felfogni apám traktorjának működését, az emberek sem értenek meg engem, kivéve talán a nagyit, ő mindig tudta, hogy különleges vagyok.
Gergő a csónak farában ült. Óvatosan előhúzta a bottartó zsákból a pergetőbotot. Hallottam már, hogy mi történt vele. A kollégák elmesélték, miért nem jött be dolgozni. Mesélték, hogy milyen erős szédülés jött rá. Alig bírt kimászni az ágyból. Valahogy kikeveredett a fürdőszobába, de mikor a csaphoz hajolt, hogy igyon, beesett a fürdőkád és a mosógép közé.
Az éjjel erősen havazott, de a kertes házak előtt sokan már járhatóvá tették a járdát, az azonban helyenként síkos maradt a tócsányi jeges foltoktól. A városi buszok járatait ritkították, most ketten szálltak le, Tamás meg egy testesebb, félénk nő, olyan harminc körüli. A nap sütött, fényeivel vakítóvá téve az amúgy csendet visszhangzó tájat. A férfi hátranézett, akkor vette észre, hogy a nő terhes, s a kerítés egy oszlopába kapaszkodva mérlegeli a hó alól felbukkanó, a járda egészén szétterjedő jeges részt.
Mi a különbség az üvöltés, az ordítás és az elvörösödött fejjel való hörgés között?
Ká Mosolygó Évának fogalma sem volt róla, pedig hosszú évek óta gondolkodott erről.
Ká Mosolygó Évának nem volt jó a házassága. Pedig a neve alapján állandóan mosolyognia kellett volna, Éva is mosolygott a Paradicsomban, amíg bűnbe nem esett.