Bobál Erika: Tényleg ennyi

2020. december 11., 16:21
Losonczi Béla festménye Fotó: Losonczi Béla

Voltunk mi boldogok. Tisztán emlékszem rá. Kellett hogy legyünk. Szerintem egy ideig mindenki az. Vagy csak a régóta áhított szerelem illúziója ragadott volna magával, lesöpörve minket a realitások sakktáblájáról? Vajon csupán a sors alattomos bábjátékának áldozatai voltunk, mert elhittük, hogy még létezik az a bizonyos első pillantásra és egész életen át tartó? Lehet, hogy csak a bárgyú naivitás édeskedése hitette el velünk a lehetetlent? Majdnem mindegy.

Idáig jutottunk.

Buszozunk a feszült csendben, amit csak a sofőr káromkodása szakít meg olykor; térdünk egy-egy nagyobb aszfalthibánál összeér, mire te feltűnően próbálsz pozíciót váltani, bár maga az ötlet is nevetséges.

Beszélgethetnénk, de mindketten a másiktól várjuk az első lépést, mert hát ugye a büszkeség.

Aztán te leszállsz a szokottnál eggyel korábbi megállónál, mert onnan a kivilágítatlan utcán keresztül közelebb van, én pedig dacból csak azért sem követlek, bár utálok egyedül hazasétálni éjszaka. Tudod, tudom, hogy tudod ezt.

Mikor kezdtük el a saját prioritásainkat a másiké elé helyezni? Úgy értem, állandóan, nem csak egy-egy önzőbb, veszekedés utáni „csak azért is” pillanatban.

Azt ne mondd, hogy ez egy törvényszerűen következő lépcsőfok. Nem tetszik a gondolat.

Bennünk volt a hiba. Hagytuk elhatalmasodni magunk felett a rámenős, ragaszkodó Megszokást. Ha most egy regényben lennénk, ő lenne az a tipikus figura, akit mindenki alábecsül – a vesztébe rohanva ezzel –, és aztán nem tud levakarni magáról. Viszont a regények többségében Megszokás egy negatív szereplő lenne, akit a főszereplő legyőz, kiírt az életéből. Nekünk ez miért nem megy?

Bekebelezett bennünket az egyhangúság. Kopogtatott az ajtónkon, és mi, jó emberek lévén, mosolyogva, öleléssel köszöntöttük és beinvitáltuk. Jobban is vigyázhattunk volna. Köztudott, hogy az ilyen vendég, ha egyszer beengeded, szeret hosszan időzni. Hová is rohanna?

Elfogadtuk a jelenlétét és nem siettettük. És egy idő után már mindegy is volt. Közénk férkőzött és mi nem álltunk ki magunkért. Védekezhetünk, hogy nem a mi hibánk, hogy egyikünk sem tehet róla, de te el tudod ezt hinni? Úgy igazán?

Nem több ez, mint holmi gyenge elhárítómechanizmus, amihez egy hajnali vitában nyúlunk egy álmatlanul töltött éjszaka után, mert nincs erőnk épkézláb érvekkel védekezni, mert már arra sem vesszük igazán a fáradságot, hogy kibeszéljük magunkból a bennünket belülről emésztő gondolatokat. Talán majd amikor fekéllyel fekszünk a kórházban, elgondolkozunk ezen.

A hideg vörösre csípi az arcomat és szemembe szökő könnyektől csak foltokban látom az utat. Régóta rágódom ezen, de sosem hozakodom elő vele. Valahogy sosem tűnik megfelelőnek az alkalom – és túlságosan gyáva is vagyok, hogy egy kis veszekedéssel némi színt vigyek a kapcsolatunkba. Valamikor még vágytam rá, hogy minden gondolatodat, érzésedet ismerjem, sőt én legyek az az egyetlen személy, aki ismeri minden egyes rezdülésed okát, de ma inkább félelemmel tölt el mindez. Ki tudja, hogy nem a végét jelentené-e mindennek?

Ó, Megszokás!

Mindjárt otthon vagyok. Nem tudom, mi vár otthon. Ez a mostani kirohanás, azok az indulatok, a düh, a sérelmek, a jövőtlenség, a kételyek mindkettőnk részéről, mindaz, amitől úgy féltem. Nem tudom, mi vár otthon. De nem is vagyok benne biztos, hogy annyira érdekel. Annyit tudok csak, hogy érdekelnie kellene.

Adtam neked egy kis időt. Később szálltam le, és a kapun belül még vártam is egy kicsit. Most viszont már letörlöm az arcomon csillogó könnycseppeket, csak azt hinnéd, manipulálni, ujjal mutogatni, hibáztatni akarlak. Nyugodj meg, erről szó sincs. Közömbös arckifejezést magamra öltve lépek be hozzád a lakásunkba.

Arra a kérdésre, hogy számítottam-e egy összecsomagolt bőröndre az előszoba ajtajában, határozott nem a válasz, mégsem érzek meglepettséget. Konstatálom magamban a tényt, hogy ott áll egy bőrönd. Az a ronda szürke bőrönd, amit Törökországban vettünk másfél éve, mert elkeveredett a sajátunk, és annyi szuvenírt vásároltunk, hogy nem lett volna miben hazahozni. Levetem a kabátomat és felakasztom a fogasra, a csizmámat beteszem a cipőtartóba. A bőrönd mellett beoldalazva jövök rá, hogy annak igazából határozottan nem ott van a helye.

Nem kérdezem, mit keres ott a bőrönd. Egymásra nézünk, még utoljára úgy, mint aki valamiféle jelzést vár a másiktól, hogy ez az egész cafatokból álló roncs, ami belőlünk maradt, még megmenthető; mindketten hiába. Talán már nincs Mi, ki tudja, mióta, csak ismét Te és Én, két külön, de egész darab, néhány apróbb, idővel javítható hibával. Te és Én a megismerkedésünk előtti, legfeljebb egy-két fokkal viseltesebb kiadásban.

 

(Karantének)

Legfrissebb hírek
2021. január 16., 11:21
2021. január 16., 07:38
2021. január 16., 07:21
2021. január 16., 07:02