Bódi Péter: Easy boy

A kintről beszűrődő éles zaj ellenére váratlanul elönt a fáradtság, úgy érzem, akár el is tudnék aludni, pedig ilyenkor az adrenalin mindig pörget. Remegő kézzel bámulok ki a fejemből, miközben végiggondolom a stratégiát – nincs értelme húzni az időt, agresszívan kell támadnom. Már az első ellenfelem is jóval tapasztaltabb és technikásabb. Nem ugranak be viszont a kombók, amiket az edzővel beszéltünk át. Hiába agyalok, semmi. Biztos a stressz. De nem kérdezhetek rá, egész délután ezeket vettük. A zaj egyszer csak felerősödik, majd szinte elhalkul, folyamatosan változik. Belesüppedek az ülésbe, összeütöm az ökleim, majd rámarkolok a bal kézfejemre. Miért van rajtam máris a bandázs? Teljesen kiment a fejemből, mikor rakta fel és ki? Talán a kilenckilós fogyasztás miatt felejtek el dolgokat, elvégre volt már, hogy a mérlegelés előtt hallucináltam a dehidratáltságtól. Szóval bármi lehet. De mik is azok a kombók? Akármit csinálok, nem ugrik be egyik sem.

– Hé, Renátó! – szólítom meg az edzőt.

– Renátó? – horkannak fel hárman egyszerre, majd angolul kérdezik, hogy ki az a Renátó.

Hülye vagyok. Renátó egy korábbi edzőm, konkrétan az első, akinél még bokszolni tanultam. Ez meg honnan jött? Biztos a stressz. Az éles zaj most mintha bekúszna a fülembe, egyre zavaróbb.

– Elszólás, bocsánat – válaszolok, természetesen én is angolul. – Antonio...

– Igen? – néz rám aggódó tekintettel a horvát származású kick-box tréner.

– Átvesszük megint az alapkombókat? – kérdem, de Antoniónak csak elkerekedik a szeme. A teremtulajdonos, Ernesto veszi át a szót, nyugtatgat, hogy most csak pihenjek, eeeasy boy, én meg nem értem, fel kéne spannolniuk az estére, elvégre életem eddigi legnehezebb bunyója vár rám, ráadásul egy Grand Prix bajnokságon.

– Csak szeretném átvenni az alapkombókat – mondom kissé talán ingerülten, véletlenül magyarul, majd angolul is, mire mind a hárman csitítgatni kezdenek. Most a lengyel haverom, Łukasz hajol oda hozzám, illetve nem is hozzám, hanem felém, mert valamiért felülről látom, a vállamra teszi a kezét, szinte suttog, de valahogy mégis tisztán hallom jellemzően szlávos angolját.

– Nyugi tesó, minden rendben volt a kombókkal.

– Hogyan? – kérdezek vissza, de ekkor fájdalom nyilall a halántékomba, mire görcsbe rándulnak a végtagjaim. A hirtelen mozdulat hatására a testem legkülönbözőbb pontjain érzek fájdalmat. Alig néhány másodpercig tart, utána a kintről beszűrődő zajt sokkal hangosabban hallom, mintha pengékkel vagdosnák a dobhártyámat.

– Srácok, nem lehetne kikapcsolni, akármi is ez?

– Mit? – kérdez vissza Łukasz, de a többiek mintha tudnák, miről beszélek, egyből nyugtatgatni kezdenek, hogy ne aggódjak, mindjárt megérkezünk.

Miért fekszem? Mikor feküdtem le? Megpróbálok felülni, mire megragadják a vállam, és szinkronban mondják, hogy eeeasy boy meg hogy just relax, és ismét fájdalom nyilall a testembe, de most mintha a bordámnál lenne a legerősebb, mintha a májam környékéről dárdák indulnának meg a végtagjaim irányába. Felordítok, hogy ez nagyon fáj, mi történt, mire csak hangosabban nyugtatgatnak – ez nem jó, valami történt, össze kell kapnom magam, mert így nem bunyózhatok. Antonióra nézek, de nem találom, egy másik fickó ül a helyén, még csak nem is hasonlít rá. Egy vékony, idősebb alak, injekciós tűt tart az egyik kezében, a másikkal a karomat fogja. Ernestót keresem a tekintetemmel, ő sincs itt, helyette egy fiatal nőt látok, alig lehet néhány évvel idősebb nálam. Két kézzel szorítja a vállam, és közben az idősebb férfinak magyaráz valamit egy olyan nyelven, amit már sokat hallottam, de egy szót sem értek belőle. Mindketten ugyanolyan élénksárga ruhában vannak, szürke csíkokkal. A kintről beszűrődő zajt most tisztábban hallom. Hogy nem jöttem eddig rá? Egyértelmű: sziréna.

– Łukasz? – nyögöm, mire Łukasz ismét fölém hajol. – Te itt vagy? – kérdem, és megpróbálok rámarkolni az alkarjára, de már nem tudok mozogni. A vállamban szúrást érzek, oldalra nézek, és látom, ahogy a férfi belém fecskendezi az injekciós tű tartalmát.

– Persze hogy itt vagyok, tesó. Minden rendben.

– Mit adtak be nekem? Hogy fogok így bunyózni?

Ahogy ezt kimondom, máris érzem, hogy a végtagjaim elengedik a görcsöt, majd mintha az agyamat is elöntené valami sűrű, sötét folyadék. Elnehezedem, de közben mégis mintha lebegnék kicsit.

– Ne aggódj a meccsek miatt! Jó voltál, tesó. Sokkal jobb, mint amit bárki is elvárt volna tőled.

– Hogyan? – kérdezek vissza, de ennél többet már nem is tudnék mondani.

– Minden rendben, tesó. Kiütöttek, de minden rendben…

Łukasz még magyaráz valamit az estéről, de már nem értem, mit. A szemhéjam elnehezül, majd lecsukódik, és bárcsak elaludnék, de nem. A mentőkocsi pulzáló szirénáját hallom – olyan, mintha a fejemben tomboló fájdalommal táncot járnának, föl-le ugrálnának a koponyámban. A szégyen átjárja minden porcikámat, és én örülök, mert a fájdalom miatt ebből alig érzek bármit is. Semmire sem emlékszem az estéből.

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. decemberi számában)