A kintről beszűrődő éles zaj ellenére váratlanul elönt a fáradtság, úgy érzem, akár el is tudnék aludni, pedig ilyenkor az adrenalin mindig pörget. Remegő kézzel bámulok ki a fejemből, miközben végiggondolom a stratégiát – nincs értelme húzni az időt, agresszívan kell támadnom. Már az első ellenfelem is jóval tapasztaltabb és technikásabb. Nem ugranak be viszont a kombók, amiket az edzővel beszéltünk át. Hiába agyalok, semmi. Biztos a stressz. De nem kérdezhetek rá, egész délután ezeket vettük. A zaj egyszer csak felerősödik, majd szinte elhalkul, folyamatosan változik. Belesüppedek az ülésbe, összeütöm az ökleim, majd rámarkolok a bal kézfejemre. Miért van rajtam máris a bandázs? Teljesen kiment a fejemből, mikor rakta fel és ki? Talán a kilenckilós fogyasztás miatt felejtek el dolgokat, elvégre volt már, hogy a mérlegelés előtt hallucináltam a dehidratáltságtól. Szóval bármi lehet. De mik is azok a kombók? Akármit csinálok, nem ugrik be egyik sem.
– Hé, Renátó! – szólítom meg az edzőt.
– Renátó? – horkannak fel hárman egyszerre, majd angolul kérdezik, hogy ki az a Renátó.
Hülye vagyok. Renátó egy korábbi edzőm, konkrétan az első, akinél még bokszolni tanultam. Ez meg honnan jött? Biztos a stressz. Az éles zaj most mintha bekúszna a fülembe, egyre zavaróbb.
– Elszólás, bocsánat – válaszolok, természetesen én is angolul. – Antonio...
– Igen? – néz rám aggódó tekintettel a horvát származású kick-box tréner.
– Átvesszük megint az alapkombókat? – kérdem, de Antoniónak csak elkerekedik a szeme. A teremtulajdonos, Ernesto veszi át a szót, nyugtatgat, hogy most csak pihenjek, eeeasy boy, én meg nem értem, fel kéne spannolniuk az estére, elvégre életem eddigi legnehezebb bunyója vár rám, ráadásul egy Grand Prix bajnokságon.
– Csak szeretném átvenni az alapkombókat – mondom kissé talán ingerülten, véletlenül magyarul, majd angolul is, mire mind a hárman csitítgatni kezdenek. Most a lengyel haverom, Łukasz hajol oda hozzám, illetve nem is hozzám, hanem felém, mert valamiért felülről látom, a vállamra teszi a kezét, szinte suttog, de valahogy mégis tisztán hallom jellemzően szlávos angolját.
– Nyugi tesó, minden rendben volt a kombókkal.
– Hogyan? – kérdezek vissza, de ekkor fájdalom nyilall a halántékomba, mire görcsbe rándulnak a végtagjaim. A hirtelen mozdulat hatására a testem legkülönbözőbb pontjain érzek fájdalmat. Alig néhány másodpercig tart, utána a kintről beszűrődő zajt sokkal hangosabban hallom, mintha pengékkel vagdosnák a dobhártyámat.
– Srácok, nem lehetne kikapcsolni, akármi is ez?
– Mit? – kérdez vissza Łukasz, de a többiek mintha tudnák, miről beszélek, egyből nyugtatgatni kezdenek, hogy ne aggódjak, mindjárt megérkezünk.
Miért fekszem? Mikor feküdtem le? Megpróbálok felülni, mire megragadják a vállam, és szinkronban mondják, hogy eeeasy boy meg hogy just relax, és ismét fájdalom nyilall a testembe, de most mintha a bordámnál lenne a legerősebb, mintha a májam környékéről dárdák indulnának meg a végtagjaim irányába. Felordítok, hogy ez nagyon fáj, mi történt, mire csak hangosabban nyugtatgatnak – ez nem jó, valami történt, össze kell kapnom magam, mert így nem bunyózhatok. Antonióra nézek, de nem találom, egy másik fickó ül a helyén, még csak nem is hasonlít rá. Egy vékony, idősebb alak, injekciós tűt tart az egyik kezében, a másikkal a karomat fogja. Ernestót keresem a tekintetemmel, ő sincs itt, helyette egy fiatal nőt látok, alig lehet néhány évvel idősebb nálam. Két kézzel szorítja a vállam, és közben az idősebb férfinak magyaráz valamit egy olyan nyelven, amit már sokat hallottam, de egy szót sem értek belőle. Mindketten ugyanolyan élénksárga ruhában vannak, szürke csíkokkal. A kintről beszűrődő zajt most tisztábban hallom. Hogy nem jöttem eddig rá? Egyértelmű: sziréna.
– Łukasz? – nyögöm, mire Łukasz ismét fölém hajol. – Te itt vagy? – kérdem, és megpróbálok rámarkolni az alkarjára, de már nem tudok mozogni. A vállamban szúrást érzek, oldalra nézek, és látom, ahogy a férfi belém fecskendezi az injekciós tű tartalmát.
– Persze hogy itt vagyok, tesó. Minden rendben.
– Mit adtak be nekem? Hogy fogok így bunyózni?
Ahogy ezt kimondom, máris érzem, hogy a végtagjaim elengedik a görcsöt, majd mintha az agyamat is elöntené valami sűrű, sötét folyadék. Elnehezedem, de közben mégis mintha lebegnék kicsit.
– Ne aggódj a meccsek miatt! Jó voltál, tesó. Sokkal jobb, mint amit bárki is elvárt volna tőled.
– Hogyan? – kérdezek vissza, de ennél többet már nem is tudnék mondani.
– Minden rendben, tesó. Kiütöttek, de minden rendben…
Łukasz még magyaráz valamit az estéről, de már nem értem, mit. A szemhéjam elnehezül, majd lecsukódik, és bárcsak elaludnék, de nem. A mentőkocsi pulzáló szirénáját hallom – olyan, mintha a fejemben tomboló fájdalommal táncot járnának, föl-le ugrálnának a koponyámban. A szégyen átjárja minden porcikámat, és én örülök, mert a fájdalom miatt ebből alig érzek bármit is. Semmire sem emlékszem az estéből.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. decemberi számában)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.