A kintről beszűrődő éles zaj ellenére váratlanul elönt a fáradtság, úgy érzem, akár el is tudnék aludni, pedig ilyenkor az adrenalin mindig pörget. Remegő kézzel bámulok ki a fejemből, miközben végiggondolom a stratégiát – nincs értelme húzni az időt, agresszívan kell támadnom. Már az első ellenfelem is jóval tapasztaltabb és technikásabb. Nem ugranak be viszont a kombók, amiket az edzővel beszéltünk át. Hiába agyalok, semmi. Biztos a stressz. De nem kérdezhetek rá, egész délután ezeket vettük. A zaj egyszer csak felerősödik, majd szinte elhalkul, folyamatosan változik. Belesüppedek az ülésbe, összeütöm az ökleim, majd rámarkolok a bal kézfejemre. Miért van rajtam máris a bandázs? Teljesen kiment a fejemből, mikor rakta fel és ki? Talán a kilenckilós fogyasztás miatt felejtek el dolgokat, elvégre volt már, hogy a mérlegelés előtt hallucináltam a dehidratáltságtól. Szóval bármi lehet. De mik is azok a kombók? Akármit csinálok, nem ugrik be egyik sem.
– Hé, Renátó! – szólítom meg az edzőt.
– Renátó? – horkannak fel hárman egyszerre, majd angolul kérdezik, hogy ki az a Renátó.
Hülye vagyok. Renátó egy korábbi edzőm, konkrétan az első, akinél még bokszolni tanultam. Ez meg honnan jött? Biztos a stressz. Az éles zaj most mintha bekúszna a fülembe, egyre zavaróbb.
– Elszólás, bocsánat – válaszolok, természetesen én is angolul. – Antonio...
– Igen? – néz rám aggódó tekintettel a horvát származású kick-box tréner.
– Átvesszük megint az alapkombókat? – kérdem, de Antoniónak csak elkerekedik a szeme. A teremtulajdonos, Ernesto veszi át a szót, nyugtatgat, hogy most csak pihenjek, eeeasy boy, én meg nem értem, fel kéne spannolniuk az estére, elvégre életem eddigi legnehezebb bunyója vár rám, ráadásul egy Grand Prix bajnokságon.
– Csak szeretném átvenni az alapkombókat – mondom kissé talán ingerülten, véletlenül magyarul, majd angolul is, mire mind a hárman csitítgatni kezdenek. Most a lengyel haverom, Łukasz hajol oda hozzám, illetve nem is hozzám, hanem felém, mert valamiért felülről látom, a vállamra teszi a kezét, szinte suttog, de valahogy mégis tisztán hallom jellemzően szlávos angolját.
– Nyugi tesó, minden rendben volt a kombókkal.
– Hogyan? – kérdezek vissza, de ekkor fájdalom nyilall a halántékomba, mire görcsbe rándulnak a végtagjaim. A hirtelen mozdulat hatására a testem legkülönbözőbb pontjain érzek fájdalmat. Alig néhány másodpercig tart, utána a kintről beszűrődő zajt sokkal hangosabban hallom, mintha pengékkel vagdosnák a dobhártyámat.
– Srácok, nem lehetne kikapcsolni, akármi is ez?
– Mit? – kérdez vissza Łukasz, de a többiek mintha tudnák, miről beszélek, egyből nyugtatgatni kezdenek, hogy ne aggódjak, mindjárt megérkezünk.
Miért fekszem? Mikor feküdtem le? Megpróbálok felülni, mire megragadják a vállam, és szinkronban mondják, hogy eeeasy boy meg hogy just relax, és ismét fájdalom nyilall a testembe, de most mintha a bordámnál lenne a legerősebb, mintha a májam környékéről dárdák indulnának meg a végtagjaim irányába. Felordítok, hogy ez nagyon fáj, mi történt, mire csak hangosabban nyugtatgatnak – ez nem jó, valami történt, össze kell kapnom magam, mert így nem bunyózhatok. Antonióra nézek, de nem találom, egy másik fickó ül a helyén, még csak nem is hasonlít rá. Egy vékony, idősebb alak, injekciós tűt tart az egyik kezében, a másikkal a karomat fogja. Ernestót keresem a tekintetemmel, ő sincs itt, helyette egy fiatal nőt látok, alig lehet néhány évvel idősebb nálam. Két kézzel szorítja a vállam, és közben az idősebb férfinak magyaráz valamit egy olyan nyelven, amit már sokat hallottam, de egy szót sem értek belőle. Mindketten ugyanolyan élénksárga ruhában vannak, szürke csíkokkal. A kintről beszűrődő zajt most tisztábban hallom. Hogy nem jöttem eddig rá? Egyértelmű: sziréna.
– Łukasz? – nyögöm, mire Łukasz ismét fölém hajol. – Te itt vagy? – kérdem, és megpróbálok rámarkolni az alkarjára, de már nem tudok mozogni. A vállamban szúrást érzek, oldalra nézek, és látom, ahogy a férfi belém fecskendezi az injekciós tű tartalmát.
– Persze hogy itt vagyok, tesó. Minden rendben.
– Mit adtak be nekem? Hogy fogok így bunyózni?
Ahogy ezt kimondom, máris érzem, hogy a végtagjaim elengedik a görcsöt, majd mintha az agyamat is elöntené valami sűrű, sötét folyadék. Elnehezedem, de közben mégis mintha lebegnék kicsit.
– Ne aggódj a meccsek miatt! Jó voltál, tesó. Sokkal jobb, mint amit bárki is elvárt volna tőled.
– Hogyan? – kérdezek vissza, de ennél többet már nem is tudnék mondani.
– Minden rendben, tesó. Kiütöttek, de minden rendben…
Łukasz még magyaráz valamit az estéről, de már nem értem, mit. A szemhéjam elnehezül, majd lecsukódik, és bárcsak elaludnék, de nem. A mentőkocsi pulzáló szirénáját hallom – olyan, mintha a fejemben tomboló fájdalommal táncot járnának, föl-le ugrálnának a koponyámban. A szégyen átjárja minden porcikámat, és én örülök, mert a fájdalom miatt ebből alig érzek bármit is. Semmire sem emlékszem az estéből.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. decemberi számában)
Hej-jej, a Keselyűhegy-kolostor apátja egész éjjel a teliholdat nézte. A mester üresség volt kívül és belül, átlátszó tükör a valóságnak és szikrázó fényvisszaverődés a magába zárult énhit minden tévedésének.
Senki sem nézett azonban ezen az éjjelen tükörbe, az egész kolostor mély álmát aludta. Sápadt fényével az egész tájat bevilágító telihold volt Hej-jej mester egyetlen társa a nagy döntés meghozatalakor. Tudta, hogy eljött a vég, és mint a kötelességtudó apátok teszik, gondoskodni akart a szangháról.
Nézem, ahogy beszél. Elkalandozom. Néha nem is tudom, mit mond, csak a száját nézem, időnként a szemébe pillantok. Mélykék. Mi az, hogy mélykék? Hogy mélyen belé látok? Hogy elveszek benne? Hogy ott a mélységben összekapcsolódunk? Vajon ő tudja ezt? Vagy a személyiségrétegei most, ebben az életünkben elrejtik még a tudást önmaga elől?
Harminc év után sem múlt el úgy nap az életében, hogy ne jutott volna eszébe az a kora délután, amikor a dunakeszi révre várakoztak, mint most ezek a fiatalok itt, akik, bár még csak szürkület van, máris fáklyát gyújtottak, nyilván odaátról várnak valakit, és tudják, mire átér a komp, be is sötétedik. Annak idején ők a túlsó partra szerettek volna átjutni. A többi fiúval együtt János is hallotta Vera felharsanó kacagását az ártéri fák közül, aztán közvetlenül utána a sikoltást, amitől meghűlt ereiben a vér, jó darabig mozdulni sem tudott, mire leért a partra, Verát már körbevették a többiek.
Yarden már kora reggeltől forgott, mint a ringlispíl: vendéget várt. Ritkaságszámba ment nála akkoriban a látogató, így nem bízta teljes mértékben a gépekre a takarítást. Persze azért ne gondold, hogy felmosott vagy porszívózott – nem ment el az esze! Inkább azon lakássejteket rendezgette, amelyeket vendégének is megmutat majd.
Régen valahogy úgy képzeltem, az ördög azért teremtette meg a gitárszólót, hogy az énekesnek legyen ideje whiskyt inni két üvöltés között. Látom, ahogy ott remeg az üveg a lábdob előtt, a szesz már félig „elpárolgott” belőle, én meg egyre jobban szédülök. Ahogy a gitárosunk belekezd a szólóba, kitekerem a kupakot, nagyot kortyolok, és hagyom, hogy a hangszálaim felforrósodjanak, rövid időre tisztára pucolja a torkomat a szesz.
Sudár, égre csodálkozó fák között kígyózó, süppedős ösvény viszi lábam. Erdei sudárút. Az óriások lombkoronáján át beszórja fényét a nap. Mintha mindenfelé aranypor lebegne. Avar- és gombaillat lengi be a levegőt, teret adva a kesernyés szagú friss zöldnek is. Ballagok. Mintha álmodnék. Távol a város zajától minden más értelmet nyer.
Hallottál már a ravasz vándordiákról, aki mágikus könyvéből képes akár egy sárkányt is kiolvasni? Akitől reszketnek a népek, hiszen sötét varázserejével irányítani tudja az időjárást? Nem? Hát akkor éppen itt az ideje! De mégis ki is ő? És tényleg oly rémisztő, mint ahogyan mondják?
Almabál. Azt szerveztek itt, a Székelyföld eme eldugott zugában minden ősszel. Bár egyre nehezebben jött össze, a fiatalság ugyanis egyre fogyott. Lejjebb, ahol a szőlő megterem, ha nem is nagy mennyiségben, de bár mutatóban, háztájékon, szüreti bálokat szerveztek, de itt a szőlő nem igazán volt honos (bár néhányan próbálkoztak a direkttermő fajtákkal), itt a vendég csak akkor kért bort a házigazdától, ha sérteni akart.
Legendák terjednek az újságírók között, hogy vajon miképpen alakulhatott meg a Kelet Az Új Nyugat folyóirat. Mivel az alapítás után húsz évvel csatlakoztam a szerkesztőséghez, így szokásommá vált, hogy kérdéseket tegyek fel ezzel kapcsolatban a munkatársaimnak. Tudni kell rólam, hogy még csak két éve kezdtem el újságírással foglalkozni. Ám a kollégáim sem tudnak többet, mint én, talán csak egyikük-másikuk, de persze ők sem mondhatják el. Miért? Mert titok övezi az alapítók kilétét, vagy csupán nem szeretnék, hogy megtudjuk, ki kicsoda volt akkortájt.
De íme, az ajtó nyílik. Apám érkezik. Vállára vetett kabátban belép és körülnéz. Az aranyozott székek, karcsú lábú, kecses asztalkák, festmények világa nem az övé. De apám, ez az én szülőm, minden képtelen helyhez és helyzethez azonnal, dühítően és villámgyorsan alkalmazkodik. Shit!, mondom magamban, nem változott. Nem remélhetek semmit tőle. Csak pénzt. De azt nagyon.