A kintről beszűrődő éles zaj ellenére váratlanul elönt a fáradtság, úgy érzem, akár el is tudnék aludni, pedig ilyenkor az adrenalin mindig pörget. Remegő kézzel bámulok ki a fejemből, miközben végiggondolom a stratégiát – nincs értelme húzni az időt, agresszívan kell támadnom. Már az első ellenfelem is jóval tapasztaltabb és technikásabb. Nem ugranak be viszont a kombók, amiket az edzővel beszéltünk át. Hiába agyalok, semmi. Biztos a stressz. De nem kérdezhetek rá, egész délután ezeket vettük. A zaj egyszer csak felerősödik, majd szinte elhalkul, folyamatosan változik. Belesüppedek az ülésbe, összeütöm az ökleim, majd rámarkolok a bal kézfejemre. Miért van rajtam máris a bandázs? Teljesen kiment a fejemből, mikor rakta fel és ki? Talán a kilenckilós fogyasztás miatt felejtek el dolgokat, elvégre volt már, hogy a mérlegelés előtt hallucináltam a dehidratáltságtól. Szóval bármi lehet. De mik is azok a kombók? Akármit csinálok, nem ugrik be egyik sem.
– Hé, Renátó! – szólítom meg az edzőt.
– Renátó? – horkannak fel hárman egyszerre, majd angolul kérdezik, hogy ki az a Renátó.
Hülye vagyok. Renátó egy korábbi edzőm, konkrétan az első, akinél még bokszolni tanultam. Ez meg honnan jött? Biztos a stressz. Az éles zaj most mintha bekúszna a fülembe, egyre zavaróbb.
– Elszólás, bocsánat – válaszolok, természetesen én is angolul. – Antonio...
– Igen? – néz rám aggódó tekintettel a horvát származású kick-box tréner.
– Átvesszük megint az alapkombókat? – kérdem, de Antoniónak csak elkerekedik a szeme. A teremtulajdonos, Ernesto veszi át a szót, nyugtatgat, hogy most csak pihenjek, eeeasy boy, én meg nem értem, fel kéne spannolniuk az estére, elvégre életem eddigi legnehezebb bunyója vár rám, ráadásul egy Grand Prix bajnokságon.
– Csak szeretném átvenni az alapkombókat – mondom kissé talán ingerülten, véletlenül magyarul, majd angolul is, mire mind a hárman csitítgatni kezdenek. Most a lengyel haverom, Łukasz hajol oda hozzám, illetve nem is hozzám, hanem felém, mert valamiért felülről látom, a vállamra teszi a kezét, szinte suttog, de valahogy mégis tisztán hallom jellemzően szlávos angolját.
– Nyugi tesó, minden rendben volt a kombókkal.
– Hogyan? – kérdezek vissza, de ekkor fájdalom nyilall a halántékomba, mire görcsbe rándulnak a végtagjaim. A hirtelen mozdulat hatására a testem legkülönbözőbb pontjain érzek fájdalmat. Alig néhány másodpercig tart, utána a kintről beszűrődő zajt sokkal hangosabban hallom, mintha pengékkel vagdosnák a dobhártyámat.
– Srácok, nem lehetne kikapcsolni, akármi is ez?
– Mit? – kérdez vissza Łukasz, de a többiek mintha tudnák, miről beszélek, egyből nyugtatgatni kezdenek, hogy ne aggódjak, mindjárt megérkezünk.
Miért fekszem? Mikor feküdtem le? Megpróbálok felülni, mire megragadják a vállam, és szinkronban mondják, hogy eeeasy boy meg hogy just relax, és ismét fájdalom nyilall a testembe, de most mintha a bordámnál lenne a legerősebb, mintha a májam környékéről dárdák indulnának meg a végtagjaim irányába. Felordítok, hogy ez nagyon fáj, mi történt, mire csak hangosabban nyugtatgatnak – ez nem jó, valami történt, össze kell kapnom magam, mert így nem bunyózhatok. Antonióra nézek, de nem találom, egy másik fickó ül a helyén, még csak nem is hasonlít rá. Egy vékony, idősebb alak, injekciós tűt tart az egyik kezében, a másikkal a karomat fogja. Ernestót keresem a tekintetemmel, ő sincs itt, helyette egy fiatal nőt látok, alig lehet néhány évvel idősebb nálam. Két kézzel szorítja a vállam, és közben az idősebb férfinak magyaráz valamit egy olyan nyelven, amit már sokat hallottam, de egy szót sem értek belőle. Mindketten ugyanolyan élénksárga ruhában vannak, szürke csíkokkal. A kintről beszűrődő zajt most tisztábban hallom. Hogy nem jöttem eddig rá? Egyértelmű: sziréna.
– Łukasz? – nyögöm, mire Łukasz ismét fölém hajol. – Te itt vagy? – kérdem, és megpróbálok rámarkolni az alkarjára, de már nem tudok mozogni. A vállamban szúrást érzek, oldalra nézek, és látom, ahogy a férfi belém fecskendezi az injekciós tű tartalmát.
– Persze hogy itt vagyok, tesó. Minden rendben.
– Mit adtak be nekem? Hogy fogok így bunyózni?
Ahogy ezt kimondom, máris érzem, hogy a végtagjaim elengedik a görcsöt, majd mintha az agyamat is elöntené valami sűrű, sötét folyadék. Elnehezedem, de közben mégis mintha lebegnék kicsit.
– Ne aggódj a meccsek miatt! Jó voltál, tesó. Sokkal jobb, mint amit bárki is elvárt volna tőled.
– Hogyan? – kérdezek vissza, de ennél többet már nem is tudnék mondani.
– Minden rendben, tesó. Kiütöttek, de minden rendben…
Łukasz még magyaráz valamit az estéről, de már nem értem, mit. A szemhéjam elnehezül, majd lecsukódik, és bárcsak elaludnék, de nem. A mentőkocsi pulzáló szirénáját hallom – olyan, mintha a fejemben tomboló fájdalommal táncot járnának, föl-le ugrálnának a koponyámban. A szégyen átjárja minden porcikámat, és én örülök, mert a fájdalom miatt ebből alig érzek bármit is. Semmire sem emlékszem az estéből.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. decemberi számában)
Nagy kincs, ha a sors tehetséges unokákkal áldja meg az embert. Mi négynél tartunk, a három tavaly született még pici, de a rangidős már kilencéves. A foci elkötelezett híve, regisztrált ififocista. Tavasszal volt a születésnapja, gondolkodtam, mivel lephetném meg. Eszembe jutott, hogy a magyar válogatott a Puskás Stadionban játszik két nemzetközi mérkőzést, gondoltam, akár nevelő célzattal is elmehetnénk oda.
Máté tehát fél órával később itt ül ezzel a modellszépségű nővel Budapest legmenőbb éttermében. Mellettük a sötéten hömpölygő Duna szívja magába a város fénypontjait. Mátét jelenleg a vele szemben ülő tünemény érdekli. Figyeli, ahogy vérvörös ajkaival csacsog, öntudatlanul végigsimít vörös körmeivel a haján. Máté nem szereti a hosszú műkörmöket, de a gondolatra, hogy az est alakulásától függően akár a hátába is mélyedhet az örömtől, feléled a vágya. Ez a nő egy valóságos szirén.
Semmi sem jelzi a szabad világ és az Intézmény közötti határt. Régóta ballag a széles, salakos úton. Kétoldalt – ritkásan bár, de az úthoz is, egymáshoz is közel – tanyák fészkelnek a szikes kaszálók, kifésült szántók között. Lágyan hullámzó vidék: lekoptatott kunhalmok tucatját sejteni a zsendülő búza alatt.
– Nem, dehogy, nem hiszek a vámpírokban – válaszoltam, és beszélgetni kezdtünk. Folyamatosan engem nézett meleg barna szemével. Megtudtam, hogy építész szeretne lenni, és zenész is, szereti az éjszakát, akkor alkot. Ha csalódik, akkor egyszerűen továbblép, és új álmokat épít. Arra gondoltam, ilyen ez a nyugati világ, meg lehet valósítani mindent. Ha nem sikerül, akkor meg továbblépünk, és új álmokat szövünk.
Egyébként imádom őket. Gyönyörű, izmos, okos állatok. Különös érzés bársonyosan puha orrukat megsimítani… Nem csodálkozom azon, hogy a jobb érzésű paraszt- és fuvaros embereknek mindig volt egy-egy olyan történetük, amelyben a Csillag, Szellő, Csinos, Fakó vagy akármilyen nevű lovuk főszerepelt. Érthető, hiszen jó esetben egy-egy patás húsz-huszonöt évig szolgálta gazdáját.
A faluban egyszer az a pletyka kapott szárnyra, hogy valaki leskelődik a házaknál esténként, bekukucskál az ablakokon, s időnként be is kopogtat rajtuk. Csak suttogásokat és feltételezéseket lehetett hallani. Nálunk is járt, meg nálunk is. Még abban sem voltak biztosak, hogy férfi-e vagy nő. Volt, aki azt állította, hogy nem is ember. Hogy csak teliholdkor jár. Volt, aki megesküdött volna, hogy ruha nélkül, ádámkosztümben látta. Abban viszont egyetértettek, hogy gyorsan tud futni, mert még senki sem érte utol, és még senkinek a kutyája sem.
„Evés, evés, evés!” – zakatolta egyvégtében a szörny agya, miközben vérben forgó szemmel csörtetett a testét teljesen elrejtő kék fűtengerben. Ő volt a BK 6-os bolygó nappali csúcsragadozója. Első ránézésre olyan benyomást keltett, mint egy víziló méretű égkék sündisznó. Leginkább abban különbözött földi hasonmásaitól, hogy nem volt se füle, se orra. Nem érzett szagokat, és nem hallott hangokat. Csupán a hatalmas látószerve vezérelte, mely a színekre specializálódott. A formák másodlagosak voltak számára. Amikor evésre gondolt, a piros és a zöld színre csorgott a nyála.
A legrosszabb az, hogy titoktalan a világ. Kisebb koromban sok érdekes, sőt csudálatos dolgokkal, lényekkel, emberekkel találkoztam, s minden hatalmas és változatos volt. Mára összementek és kifakultak. Persze, ebben is van jó – a részletekben olyan érdekes elveszni. Már ha – amint Gazda mondaná – van valakinek ilyesmire érzéke. Nekem, úgy vélem, van. Annak ellenére, hogy nagy kutya lettem, még mindig jó kihasalni a fűbe, elnézni a fehér csíkos fűszálakat, a szirombontó virágokat, a lepkék cikázását, s jó sétálni, bámészkodni, beleolvasni a könyvekbe. Ezt egyébként az emberek életnek mondják. Bár nekik hozzátartozik a munka is.
Az öreg tárcsás hegedűn játszott, olvastam már róla, de csak most láttam először. Lassan vijjogott a zene, lépegetett a vicinális. Aztán folytatta az öreg tovább, néha magyarul, néha románul, néha azon a különleges hegyi nyelven. Néha rakott valaki a tűzre, a sarokban álló vaskályha kellemes meleggel töltötte meg a vagont. Kézről kézre járt a cujkás üveg és az alvadt sör, én is kaptam belőle, kaparta a torkom, égett a gyomrom, úgy éreztem, mintha lassan megalvadt volna a vérem.
A létra megbillent alattam, amikor a karácsonyfa tetejére felraktam a giccses, csillogó díszt. Bosszankodva csaptam tenyerem a fehér falra, hogy megtámasszam magam, és ne zuhanjak hátra. Ezt régen te szoktad csinálni. Neked ehhez nem kellett létra, még lábujjhegyre sem kellett állnod. Mindig megmosolyogtad, hogy alacsony vagyok, de nem rosszindulatból.