Az ismerős fehér falak felhőként ölelnek körül. Lassan felülök az ágyban, és próbálom felidézni, hogy is kötöttem ki ismét itt, de akárhogy is igyekszem, nem tudok rájönni. Se arra, hogy mikor.
Sosem tudok.
Felülök az ágyamban, amitől éles fájdalom hasít a fejembe. A homlokomhoz érintem a kezem, és egy ökölnyi dudort tapintok ki rajta. Minden mozdulat fáj, ahogy igyekszem kényelmes pozícióba helyezni magam.
Gondolatban az ablakhoz sétálok, és kinézek rajta, de valójában moccanni is alig bírok. Pontosan tudom, milyen látvány fogadna. Lassan ringatózó fák bámulnak a kórház rideg épületére.
Képzeletben már éppen a kertben járok, amikor egy ismeretlen orvos lép az ágyam mellé.
Egy irattartót szorongatva, unott arccal felsorolja a tüneteimet, majd felteszi a kérdést, melyet már oly sokszor hallottam.
– Feláldozza a legkedvesebb emlékét, hogy még egy hónappal tovább élhessen? – szól, mintha egy robot lenne, és rám sem néz. Végig az ágyam lábával szemez. – A hónapban az élete teljesen tünetmentesen telne, és amint lejár az ideje, visszakerülne a kórházba.
Az arcát kémlelve végig gondolom, hogy akad-e kellemes emlékem. Amennyire emlékszem az életem szürkén telt. Unalmas volt, és egyhangú. Talán. De az is lehet, hogy csak mindent elfelejtettem.
Van egy füzetem tele rajzokkal, amik csupa szép történeteket mesélnek el, de kétlem, hogy bármelyik az enyém lenne. Sose voltam szerelmes, utazni se mentem, a rajzok pedig annyira örömtelik, hogy csak egy olyan ember készíthetett őket, aki tud is valamit arról, hogyan kell élni. Mert az tükröződik bennük. A képek maguk is életre kelnek a lapokon.
Fáradtan megdörzsölöm a szemem, majd lassan sóhajtok egyet. Mikor ismét kinyitom, fehér foltok úszkálnak előttem, épp, mint aznap. Amikor életem legnagyobb kalandját éltem át. Vagyis jobban mondva az egyetlent.
A szívem egyre hevesebben dobogott, ahogy a repülőgéppel feljebb emelkedtünk. Feszengve kapaszkodtam az ablak mellett felszerelt fogantyúba, és bármennyire is próbáltam, képtelen voltam megnyugodni. A mellettem ülő férfi barátságosan rám mosolygott, majd a combomra fektette a kezét, és az ujjaimat cirógatva próbált bátorítani. Nem tudom, ki lehetett, de úgy érzem, talán szerethettem. Barna szemei csodálattal néztek rám, azonban nincs vele másik emlékem, így mégis kétlem, hogy valaha is fontos lett volna nekem.
Amikor elértük a megfelelő magasságot, a tandempartnerünkkel lassú, megfontolt lépésekkel az ajtóhoz sétáltunk. Az ismeretlen férfi újra rám mosolygott, és kacéran kacsintott egyet.
– Odalent megvárlak – mondta és már el is tűntek a szemem elől.
Remegett a térdem, ahogy egyre közelebb araszoltam a repülőgép ajtajához, mégis úgy éreztem, már nem félek annyira. Ha neki sikerült, nekem is menni fog.
Elrugaszkodtunk a küszöbtől, és a szél egyből az arcomba csapott. Kiáltásra nyitottam a számat, de egyetlen hang sem jött ki rajta, így némán élveztem a szabadság minden egyes pillanatát. Apró ködfoszlányok mellett haladtunk el, és hiába zuhantam egyre lejjebb, mégis úgy éreztem, a lelkem feljebb és feljebb szárnyal.
– Nos? – néz rám végül az orvos, még mindig a válaszomra várva.
Hosszasan fontolgatom, mit is kéne felelnem. A testem minden egyes porcikája sajog, viszont ez az egyetlen szép emlékem, az egyetlen pillanat, amikor tényleg boldog voltam. Ha odaadom, mi marad nekem?
De egy hónap alatt rengeteg újat gyűjthetek majd, akár annyit is, hogy még száz fájdalommentes hónapra telik majd belőlük, talán többre is.
Bólintok, mire az orvos előhúzza a zsebéből, és a fejemre csatolja a készüléket. Behunyom a szemem, és magamba számolom a másodperceket, amíg el nem múlnak a testemet kínzó fájdalmak. Alig várom, hogy egy teljes hónapot szabadon, tünetmentesen élhessek!
Unottan nézek körbe az utcán. Minden olyan unalmas és szürke. Talán meg szürkébb, mint korábban bármikor, és fogalmam sincs, miért vagyok még mindig itt.
Mégis mi értelme az életemnek, ha harminc év alatt semmi jó nem történt velem? Egyetlen kellemes emlékem sincs.
(Karantének)
Előretolt Helyőrség | Karantének – Pályázat
Az Előretolt Helyőrség szerkesztősége a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Petőfi Irodalmi Ügynökség támogatásával nyílt pályázatot hirdet írók, költők számára. A szerkesztők által közlésre elfogadott pályaműveket a lehető leghamarabb kifizetjük, így segítve a magyar szerzőket. A felhívás 2020. május 31-ig érvényes.
