Éva korán kelt. Megfőzte a kávét. Elkészítette férjének a rántottát sok szalonnával, ahogy szereti. Kedvében akart járni. Mióta megszűnt a férfi munkahelye, Gábor nem találta helyét a világban. Az elsők között bocsátották el, amikor elkezdődött a vírus következtében kialakult válság.
Feleslegesnek érezte magát. Addigi élete összeomlott. Nehezen fogadta el, hogy felesége lett a kenyérkereső a családban. A gyerekek születése óta Évának nem volt munkahelye. Gábor büszkén hangoztatta, hogy náluk klasszikus családmodell van, a férfi keresi a pénzt, s eltartja a családját.
Amikor elmondta feleségének, hogy elbocsátották, Éva nem esett kétségbe. Elővette jó öreg Singer varrógépét.
– Minden rendben lesz – ölelte át férjét. – Amíg ez a helyzet tart, újra varrok.
Hamar híre ment a városban a Varrókuckónak. Éva szépen, gyorsan dolgozott.
Gábor azonban nem tudott megbarátkozni a helyzettel. A karantén fokozta szorongását. Sosem tudta elviselni a bezártságot, a másokhoz való állandó alkalmazkodást.
Az asszony elővette a krumplit, gyors mozdulatokkal meghámozta, ügyelve arra, hogy minél kevesebb menjen kárba. Be kell osztaniuk a pénzt, ki tudja, mit hoz a holnap. A piruló hagyma illata betöltötte a lakást.
– Megint paprikás krumplit főzöl? – morgott Gábor, ahogy előbukkant a szobából. – A héten már másodszor. Múlt héten is ezt ettük. Már a szagát sem bírom.
– Csak krumpli van itthon. Valamit enni kell – válaszolta csendesen Éva. – A gyerekek szeretik. Készítettem reggelit. A kedvenced.
A pofon olyan hirtelen érte, hogy Éva nekiesett a falnak.
– Folyton ezt hallom – ordította a férfi –, hogy nincs semmink! Szegények vagyunk! Mintha én tehetnék arról, hogy nincs munkám! – Egészen közel hajolt Évához, kezébe fogta az asszony vállát és rázta, mint a pelyhet. – Boldog vagy, hogy megalázol? Te tartasz el engem! Igen! Ezt akarod hallani? Tessék. Kimondtam.
– Sosem mondtam ilyet – susogta Éva. – Soha. Ne kiabálj, kérlek, felébrednek a gyerekek.
– Az én lakásom! Akkor kiabálok, amikor akarok!
Még egyszer megrázta Évát, majd az ajtót feltépve elrohant.
Éva letörölte arcáról a vért.
A történtek már szinte a mindennapok részévé váltak. Gábor eleinte csak kiabált, később ütött is. Hol pofon csattant, hol hajánál fogva ráncigálta, hol módszeresen verte a feleségét. Aztán elment otthonról. Amikor este visszatért, mindig bocsánatot kért, virágot hozott, udvarolt. Pár nap nyugalomban telt. Ilyenkor Éva reménykedett, hogy minden rendben lesz. Gábor talál munkát, s élhetnek tovább boldogan.
Sajnos nem így történt. A férfi egyre többször nyúlt a pohár után, ami kilátástalanná tette a helyzetet.
Kattogott a varrógép, a gyerekek tanultak. Természetessé vált számukra az otthoni iskola. Délelőttönként elvégezték a feladatokat, részt vettek az internetes órákon. A karantén megtanította a lányokat az önállóságra, be tudták osztani az idejüket, s ahogy teltek a hetek, lassan jutott idejük mindenre.
Megszokták azt is, hogy Éva reggeltől estig varr, s lakásuk műhellyé alakult. A kisszoba volt a próbafülke. Esténként, mikor már senki nem jött, a lányok befészkelték magukat az anyagok közé, s hercegnőnek képzelték magukat.
– Akár boldogok is lehetnénk – sóhajtott Éva.
Gábor késő délután érkezett haza. Süteményt hozott a gyerekeknek, Évának virágot. Mintha visszatért volna az életkedve.
Éva újra reménykedett. Talán ma este minden jól alakul.
Gábor nézte, ahogy felesége fésüli hosszú, selymes haját. Mögé állt, átölelte.
– Gyönyörű vagy – nevetett rá a tükörben. Az asszony hálásan elmosolyodott.
A férfi hirtelen maga felé fordította Évát. Ütötte, ahol érte.
– Szajha! – sziszegte. – Kinek akarsz tetszeni? Egész nap idegenek járnak ide, ne hidd, hogy nem tudom, mit művelsz!
Éva nem védekezett, úgyis hiába. Összeszorította a fogát, nehogy felkiáltson a fájdalomtól, mert felébrednek a gyerekek. Mozdulatlan maradt akkor is, amikor már nem záporoztak az ütések.
Gábor horkolása térítette magához. Felkeltette a lányokat.
A kis kék autó belefúrta orrát az éjszaka sötétjébe.
(Karantének)
Kiszedtem az összes húszfillérest, ötvenest senki nem dobott a tálba. Csak az egy- és kétkoronások maradhatnak, ezt mondta Bánffy, a fővezető. Leültem a bolttal szemben a fűre, az aprót meg a piros terítőre raktam, amin ülni szoktam. A könyvet vettem a kezembe. Matracot, párnákat és azt a szép fekete komódot is el kellett adni, hogy megjelenhessen. Szétküldtem a szerkesztőségeknek, persze kézirat nem jár vissza, ez minden újság tetejére van nyomtatva, talán begyújtanak velük. Bánffy mondta, hogy így kell, ez az üzleti módi, el kell adnod magad. Küldjed szét, küldj belőle Pestre is, hadd tudják meg, mit írtál. Az új üzleti modellek korát éljük, ő is ezt csinálja, a húsboltjában nincs is
Halottasházban főzni? Mit találnak még ki? Kolbásztöltést, disznótort vagy szalonnasütést a szépséghibás koporsókból rakott tábortűzön? Bánja a fene, csak ki ne derüljön, hogy a szakácsbizonyítványomat a szomszéd Kati börtönviselt fia csinálta húszezerért. Ha felvesznek, hálából holnap olyan rétest nyújtok a Szűzanyának, hogy a gyönyörűségtől elalél. A kukába köpöm a rágót, bekopogok. Mióta ragasztva van a protézisem, rágózni is tudok. Jó íze van és végre nem büdös a szám.
A nagy sötétségben különös módon fehérlett a hóesés: mindent belepett a szürkeség, és az ég felől hatalmas, sötétebb-világosabb foszlányokban hullott a hó. Odakint csönd volt, amely vastag takaróként ült a tájon. Idebent duruzsolt a kályha, a vasöntvény réseiből kifénylő tűzlángocskák furcsa táncot lejtettek a falon. A hatalmas ágyban aludtak a szülei. A kislány egyedül érezte magát ebben a világban. Az alvó emberek a kövér dunyha alatt idegenek voltak számára.
Szentádám, e kis, Ister menti falucska békés lakói egy verőfényes, augusztusi reggelen arra ébredtek, hogy fuldokolnak a büdösségtől. De valami olyan rettenetes bűz volt ez, hogy még Diszkó Lackó is majdnem okádott, pedig ő évtizedekig dolgozott a felsőpekmezi dögkúton. Mindenki serkent, pattant, futott, kitárt ajtót, ablakot, de hiába: a szörnyű büdösség úgy borította be a falut, mint a rapsic Alexisz bácsi malaclopó zsákja a süldőt.
Egyszerű, fekete nadrágot választott a nő. Ez könnyen ment. Elegáns, élére vasalt szövet némi elasztánszállal keverve, vékonyka bújtatóiba saját anyagából szabott öv volt behúzva. „Nadrág kipipálva” – nyugtázta némiképp megkönnyebbülve, majd a műanyag csíptetős vállfán lógó ruhadarabot a fotelbe tette. – Jöjjön hát a nehezebb rész. Válasszuk ki a megfelelő felsőrészt hozzá. Na de mégis, melyik legyen az? Selyemblúz, csipke? Egyáltalán mit szoktak felvenni ilyen alkalomra? Sosem csináltam még ilyet! – sóhajtott a nő. Te jó ég, mennyi rongy.
Puha volt a hótakaró, akár a kalács. Rohantam utána, amikor mellé értem, kihasználva a lendületet, amit testem tehetetlensége adott, isinkáztam egyet. Hógolyóztunk, kiakasztattuk egymást, hemperegtünk a friss hóban. Bámultam a szemeit és azt a rafinált kontúrt, amit aranyceruzával rajzolt köré.
Már vagy egy hete kitartóan koplalt. Főtt ételre rá se nézett, hiába biztatta a nagyi, hogy kóstolja meg a levest nyugodtan, mert zsír nélkül készült. Inkább elfordította fejét az asztalon gőzölgő tálról, mintha a puszta látványa is hizlalna. A nyers salátalevelet, sárgarépát is csak módjával rágcsálta, szénsavmentes ásványvízzel öblítette le, aztán határozottan eltolta a tányért maga elől. De a diétás leves nyálcsorgató illatától képtelen volt szabadulni.
A nap első sugarai a teraszon ülve találták Jenőt, ahogy üres tekintettel bámult maga elé. Az asztalon ott volt a félig teli vodkásüveg, mellette befizetetlen csekkek hevertek és számtalan felszólítólevél a határidők leteltéről. Bárhogy is számolta, képtelen kiegyenlíteni az összes tartozását most, hogy az anyja helyett már nem veheti fel a járadékát.
A furulya éles hangja betöltötte a teret.
Az árnyak kavarogni kezdtek a semmiben, az aluljáróban nyüzsgött a nép. Az ember meghúzódott az egyik fal mellett, és félrebicsakló hangon fújta a hangszert. Ideje volt elég. Úgy gondolta, ő sohasem fog meghalni, művészete valamiféle pajzs az elmúlás ellen.
Erika férje nem érez szagokat, újságolta Lacinak a felesége. Andi informatikát tanított, Erika a kolléganője volt. Mikepércsen laktak, néha elhívták Andit és Lacit szalonnát sütni. Olyankor mindig volt némi vita, ki vezessen. Laci szívesen sörözött volna Ferivel, Andi viszont azt mondta, Erika megígérte, hogy lesz finom édes vörös bor az apjától, feltétlenül kóstolja meg.