Cséfalvay Fanni: Novellák

2021. július 20., 06:59
Jánosi Andrea alkotása

Ki vagy te?

A nappaliban állt, amikor meghallotta a bejárati ajtóban elfordulni a kulcsot. Nem sietett oda, inkább komótosan körbepillantott még egyszer az üres szobában. A falak frissen festve várták új gazdájukat, fehéren, csupaszon fogták közre a már előre felmosott, világos színű parkettával lerakott padlót. Amikor kinyílt az ajtó, a boltív alatt a hang felé sandított.

– Hát nem csodálatos? Öt perc múlva megérkeznek a költöztetők is, aztán úgy rendezgeted, dekorálod a lakást, ahogy csak szeretnéd, drágám! – mondta egy fiatalos, izgatott férfihang, valószínűleg a feleségének.

Válasz nem érkezett, csupán egy csók cuppanását hallotta. Nagyot sóhajtott. „Már megint fiatalok”, gondolta magában bosszúsan, „az öregekkel sokkal kevesebb a gond”. Végül rávette magát, hogy megnézze az új jövevényeket, akiket ekkor már a konyhában talált.

Megkönnyebbült, amikor megbizonyosodott róla, hogy legalább kutyájuk nincs. Legalábbis egyelőre. Gyermeket sem hoztak magukkal, csupán egy magas, szakállas férfi és egy alacsonyabb, dekoratív nő állt a konyhában, és boldogan csevegtek. Mindketten a húszas éveik közepén járhattak, és mivel választékosan beszéltek, tanult emberek benyomását keltették.

Hirtelen megcsörrent a férfi telefonja. Mielőtt felvette volna, közölte a nővel, hogy a költöztetők hívják.

– Rendben, máris megyek. Igen, igen a második. Nem, jobb oldalon, itt van az a kovácsoltvas kerítés. Jó, igen. Azonnal… – majd sietősen kiment a helyiségből.

Csendes megfigyelőnk ekkor közelebb somfordált a nőhöz. Kíváncsian nézte, már-már tetszett neki a csinos, kifinomult alak. A nő ekkor váratlanul felé nézett, tekintete nyugtalanságot tükrözött, de talán nem látta meg. Sokszor előfordult már, hogy az új lakók valamelyike megérezte a jelenlétét, de eddig senki sem látta meg. Az ilyen jövevények általában nem maradtak sokáig, mindig nyugtalanok voltak, és sokszor egész éjszakákon át nem tudtak aludni. Pedig ő sosem bántott vagy zaklatott senkit, szerette a nyugalmat. Ezért rühellte a kutyákat. Ők mindig látták, és általában őrült módon ugattak, morogtak rá, féltve gazdáikat. Kölcsönösen nem kedvelték egymást. A macskákkal azonban más volt a helyzet. Ők is látták őt, ám ellenszenv helyett gyakran barátságot kötött velük. Szerettek vele játszani, ahogy ő is, főleg kergetőzni. Viccesnek találta, ahogy a gazdáik értetlenül nézik, ahogy a macskájuk rohan fel és le, miközben az emberek szerint nincs ott semmi. De a semmi nem létezik. A semmi valójában mindig valami.

A nő zavartságát a kivágódó ajtó szakította félbe. A nyitott ajtón a férj jött be elsőként, utána két-két magas, testes férfi, akik nehéz bútorokat cipeltek. „Egy ilyen házba modern bútorokat hoznak? Ezt mégis, hogy gondolták?”, már szinte fel volt háborodva. Kiment az ajtón, hogy szemügyre vegye a többi rakományt, amíg mindenki foglalatoskodik valamivel. A teherautó zsúfolásig meg volt pakolva hatalmas fehér bútorokkal és számtalan, egymásra halmozott kartondobozzal.

Elöntötte a düh. Minden alkalommal ugyanígy érzett, ahányszor új lakók költöztek be. Nem tisztelték a házat, a történetét, mindenki csak a maga akaratával törődött. Láthatatlan könnyek szöktek a szemébe, nem tudta, kibír-e még egy ilyen berendezkedést, felújítást, nézni, amint mások birtokba veszik az otthonát. De elmenni sem akart. Mégis, hogyan mehetne el, amikor több mint száz éve itt él? Ő tervezte meg a házat, élete szerelmével együtt építették fel, küzdöttek érte, itt nevelték gyermekeiket, itt halt meg a férje, és végül ő is.

Sarkon fordult, és a kert végében lévő virágágyásokhoz ment. Leült a fűbe, a fűszálakkal kezdett játszadozni.

– Kedvesem, mondd, mikor lesz már vége? – sóhajtotta, de tudta, hogy válasz nem fog érkezni. A férje sosem volt itt halála után.

Ekkor hatalmas csörömpölés hallatszott a konyhából, ő pedig rögtön felpattant, hogy megbizonyosodjon róla, a vandálok nem az ő antik konyhabútorát tették tönkre.

Bedugta fejét az üvegajtón, melyet az előző tulajok készíttettek, hogy könnyebben jussanak ki a kertbe. Egy nagy doboz feküdt a földön, mellette a feleség próbálta megmenteni a még épségben lévő tányérokat, az egyik költöztető pedig sűrű bocsánatkérések közepette igyekezett segíteni.

– Az anyámtól kapott készlet – mondta bosszúsan a nő, miközben fel sem nézett a férfira.

Megfigyelőnk belépett a konyhába. Megnyugodott, hogy nem az ő dolgaiban tettek kárt, és fellélegezve nézelődni kezdett a nagy házban, melyet fokozatosan egyre inkább belaktak az új jövevények.

El kell ismerni, pár órával később egész ízlésesen festett a hely, bár még nem volt kész, sok munkálat volt még hátra. Az ablakon kinézve látta, ahogy a nő az újfent elhelyezett hintaágyon pihen, és a naplementét nézi, mellette pedig egy vastag könyv hever. Eldöntötte, hogy ő is kipróbálja ezt a számára új ülőalkalmatosságot, és kipiheni a nap izgalmait.

Lassan sétált, ráérősen. Közben elment a férfi mellett, aki még mindig bútorokat tologatott ide-oda, elfoglaltságában még a jelenlétét sem érzékelte. Tovább haladt, kilépett a nyitott üvegajtón, majd odaballagott a hinta mellé. Figyelte az új lakótársát, aki a könyvet olvasta, majd végül leült a hinta másik végébe, mire a nő becsukta a könyvet. Óvatosan megérintette a nyakában lógó nyakláncot, majd a láthatatlan megfigyelőre emelte tekintetét.

– Ki vagy te?

 

Sakk

„Az okos nők veszélyesek.”

(Hunter)

Amikor mögöttem kinyílt az ajtó, már legalább tíz perce késett. Az órája rohamosan kattogott, magas sarkú cipője minden lépésnél visszhangzott a néma teremben. Nem fordultam felé, csak akkor láttam meg, amikor az asztal mellé ért.

Felpillantottam rá. Tagadhatatlanul gyönyörű nő volt, és látszott, hogy ezzel tisztában is van. Mint egy fiatal Jennifer Anniston.

– Sajnálom, feltartottak – mondta kacér mosollyal, mintha ez engem érdekelne.

Helyet foglalt velem szemben, és szemügyre vette a táblát. Szőke haja az arcába hullt, a szemtelenül mélyen dekoltált ruhája közszemlére bocsátotta kebleit. Pár másodperc után megtette első lépését a fehérrel, ekkor már tizenöt perc letelt a játékból.

„Felháborító”, gondoltam, majd válaszul a gyaloggal léptem. Szemérmetlensége arról árulkodott, hogy ő tisztességtelenül szeretne nyerni, mint régen. Sugárzott belőle a szexualitás, amit fi gyelemelterelésnek szánt, ám hatástalan volt.

Amikor már az ideje több mint felét felhasználta, eljött a játék csúcspontja. Cikáztak a bábuk a pályán, az óra gombját szinte pillanatonként lenyomta valamelyikünk, és a közönség is egyre izgatottabb lett körülöttünk. Sok múlott az eredményen, de bennünket ez cseppet sem foglalkoztatott.

Furcsa keringő volt ez közöttünk. Újra kamasznak éreztem magam, aki a nagymamája nappalijában játszik egy alig nőiesedő, de mégis csodaszép lánnyal, és közben boldogan nevetgélnek.

Bár most itt voltunk, körbevéve a sok emberrel, mi csak egymásra és a táblára fókuszáltunk.

Elérkezett a döntő pillanat. Rátapadtam a bástyámmal és a huszárommal a királyára, mint egy pióca, amikor a végső lépés előtt észrevettem, hogy a tábla helyett engem figyel. Felnéztem rá, mélyen a kék szemébe, ő pedig mosolyogva oldalra döntötte a fejét. Semmi sem változott, hiába telt el közel húsz év. Szívből viszonoztam a mosolyt, majd leütöttem a királyát. A tömeg tapsviharban tört ki, ő pedig azt tátogta: „hiányoztál”.

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. júliusi számában)