Csillag Balázs: Simulacra

2020. július 25., 10:27
Szabó Ottó: Ébredés I.

Prológus

Mind álmodtunk már, és azt hiszem, mindannyian megtapasztaltuk, az ébredés egyik tragédiája, hogy amit pár perccel ezelőtt élénken láttunk és tapasztaltunk, elhittük, hogy az a valóság, a következő pillanatban homályos képek kusza keverékévé válik. Hogyan tűnhettek ezek akkor valóságnak? Sose látott lények, sose hallott hangok, a szinesztézia minden keveréke természetessége az éber valóságban természetellenessé, perverzióvá válik.

Történetünk hősét viszont nem ez aggasztja leginkább, hanem az, vajon a páciense őrült képzelgéseinek mennyi valóságalapja lehet.

SIMULACRA

A tizenkettes szobát elfoglaló páciens, Fülöp, első ránézésre teljesen normálisnak tűnik. Kedélyesen elbeszélgetne bárkivel irodalomról, írásról, filmekről. Kineveti az összeesküvés-elméleteket, megtűri a politikai korrektséget, mindenféle autoritást tiszteletben tart.

És mégis.

Mégis egy pszichiátriai intézet bentlakó páciense. És az én legnagyobb szerencsémre a miénk.

– Szeretném bejelenteni magam páciensként intézményükben. Örömömre szolgálna, ha itt tölthetném el életem hátralevő részét. Úgysincs sok értelme, hiszen mindaz, amit megtapasztaltam, mindenki számára őrültségnek vagy őrjöngésnek hangzana. Ha gondolják, egy dührohamot is produkálhatok, hogy okuk legyen bezárni egy gumiszobába.

Senki nem vitatkozott. Azt hitte, ő az első ilyen esetünk, de sokan jönnek hozzánk az idegösszeroppanás határán, csak hogy másoknak ne okozzanak gondot, és előbb-utóbb úgyis kirobbannak, szóval: a nyugtatók elő vannak készítve. Tízből kilencszer valóban okkal jönnek ide.

A józanság utolsó pillanatai az összeomlás előtt.

Én magam kértem az esetet. Én akartam elbeszélgetni vele, én akartam látni a kirobbanását. Érezni kicsit azt, ahogy az utolsó pillanatban elvesztik maguk fölött a hatalmat, és onnantól az én kezemben van a gyeplő. Apró, bűnös örömök az unalmas munkában. Nem esik bajom, két ápoló, vagy inkább kétajtós szekrény, mindig készenlétben áll, ha valami történne.

– Akkor tehát, kedves Fülöp, ön azt állítja, hogy a mi világunk egy szimuláció? Azt hiszem, ön is csak azok közé a szerencsétlenek közé tartozik, akik félreértették Elon Musk állítását. Kedves Fülöp, ő csak azt mondta, hogy lehetséges, nem pedig…

– Doktor úr, ne nézzen hülyének! – az ápolók itt kicsit megrándultak a háta mögött. Mondata kissé hangosra sikeredett. – Tudom, hogy Musk hogyan értette. Tudom, hogy az internet kiforgatta az egészet: „Jaaaj, a világ egyik legnagyobb elméje szerint minden szimuláció! Jaaaj, annak a hülye mozifilmnek igaza volt, ez nem a valóság!” Ökrök! – a maró gúny a hangjában arra emlékeztetett, ahogy a kollégáimnak vélekedek az internet megfélemlíthető birkáiról.

– Én azt állítom, és meg vagyok győződve róla, hogy ez az egész: én, maga, még a két gorilla is az ajtóban, csak álom. És nem az én álmom. Nem bizony. Ön éppen anynyira valóság, mint én. Saját gondolkodásmód, tudat, akarat, mindennapi rutin. Elégedett az életével. Az egész pedig egy nagy illúzió. Nincs. Vagyis van, csak valaki más fejében. Valakiében, aki elaludt és most ezt álmodja.

Semmi rángatózás, semmi őrjöngés. Csak nyugodt és világos magyarázat. Már amennyire ezt az őrültséget világosnak mondhatjuk. Ha nem lenne ez a képzelgése, még talán haza is engedhetném. De mi van, ha képzelgései zavarában ön- és közveszélyessé válik?

***

Erre se kellett sokat várni. Beszélgetésünk után pár órával hívatta az egyik ápolót, hogy szeretne egyedül lenni egy kipárnázott gumiszobában. Az ápoló zavarában csak annyit mondott: „Nincs rá okom.” Az elmondottak alapján Fülöp megköszönte, hívatta a nővérkét, és kisebb dulakodás árán bár, de kivette a rögtönzött hajtűként használt ceruzát a kontyából, amit ugyanazzal a lendülettel beleszúrt a saját alkarjába. Az ápolók előbb benyugtatózták, majd az intézmény sebésze kiszedte a ceruzát, ellátta a sebet, Fülöp pedig kényszerzubbonyt kapott és gumiszobába került.

– Az ápolónak és a nővérkének üzenem, hogy sajnálom, de ez az ápoló hibája. Ő mondta, hogy nincs rá oka, hogy gumiszobába rakjon. Okot kellett rá adnom.

– Valóban, Fülöp. Sikerült okot adnia rá, de azért érdekesnek tartom, amit a sebész mondott. Ez nem egy véletlenszerű mozdulat volt. Se csont, se ín nem sérült. Az egyetlen maradandó sérülés a seb helye lesz a karja két oldalán. Maga egy paradox helyzet, Fülöp. De ha már elérte, hogy ide kerüljön, legalább magyarázza el, miért?

– Nem akartam a sok dilis közt sétálgatni. Nem vagyok hajlandó Napóleonokat, itt ragadt űrlényeket, meg dimenzióugró barmokat hallgatni. Holott utóbbi ígéretesnek tűnt, amíg ki nem derült, hogy az egész egy sci-fi  sületlenségen alapul. Tudom, mire gondol, doktor úr, de én nem dilis vagyok, hanem őrült. Az, amit megtapasztaltam, az tesz őrültté. Félek, doktor úr. Félek. Alig bírom anélkül, hogy ne kapjak pánikrohamot és elkezdjem a fejem a falba verni. Félek. Élni akarok. Nem akarok eltűnni! Nem akarok csak úgy elfelejtődni!

És ekkor már én is valódi okát láttam annak, hogy őrültnek vegyem. Filmben láttam ilyet. A viselkedése normális, ám van egy paranoid félelem, ami miatt csak egy lépés választja el attól, hogy valóban dühöngő őrültté váljon. Az ilyen nem akar élni. Semmibe veszi az életet, nem számít neki, nem fogja fel. Az őrülete nem hagyja. Fülöp viszont… fél. Őszintén és valóban fél.

Elfelejtődni.

– Fülöp. Mondja csak, hogy érti azt, hogy elfelejtődni?

– Már azt hittem, sose teszi fel a kérdést, doktor úr!

***

Ön is álmodott már, igaz? Tudom, mindenki álmodik. Tudja, mi az ébredés tragédiája? Az, hogy amit élénken lát és valóságnak ítélt meg álmában, hirtelen kusza képek kavalkádjává válik, és mindent összezavar. Miként gondolhattam, hogy egy kockás zebra lehet valóság? Vagy a tengerpart a szülőfalum mellett?

Én szeretek álmodni. Vagyis eddig szerettem. Most már félek. Nem a rémálmoktól, hanem egészben álmodni félek. Álomnaplót is vezettem. Azért, hogy az éber álom állapotába kerülhessek. Kísérletezni akartam vele. Sose sikerült. Azt mondták annak idején, hogy a lényeg a rendszeresség. Vezessem az álomnaplót, minden nap ugyanott, ugyanúgy. Először korán reggel írjam le, amire emlékszem, aztán a vázlatok alapján egy nyugodt környezetben próbáljam visszaidézni részletesebben.  Ezt tettem hetek óta. Nem is tudja, hogy a tanítói állás milyen unalmas. Gyerekként író akartam lenni. Ismert ember, ismert történetek, filmjogok, könnyen szerzett gazdagság. Ez lett belőle. Magyar és angol szak, ha kíváncsi rá.

Mindig ugyanabban a kávézóban, ugyanott, ugyanakkor írtam a naplót. De aznap, vagyis pár napja vagy hete, vagy már nem is tudom, a csöndes kis kávézó tele lett emberekkel. Nem sokkal az érkezésem után. Még jó, hogy a szokásos helyemre le tudtam ülni. Valami édes álmok nevű teakeverék miatt jöttek. Én is kipróbáltam volna, csak a rutin nem engedte, szóval zöld teát kértem.

Töprengésemben nem is tudatosítottam, mikor engedtem meg, hogy az asztalomnál megmaradt üres helyre leüljön valaki. Amikor felemeltem a fejem a lapok közül, akkor vettem szemügyre az illetőt. Teljesen szokványos volt: egy dolgot kivéve. Olyan igazi pödört bajusza volt. Nem az a magyar huszáros. Olyan angolos. Oldalszakállal. Komolyan, csak a keménykalap hiányzott a fejéről, hogy nyaktól felfelé teljes legyen a kép. Ahogy mondtam, egyébként semmi különleges nem volt a kinézetében.

„Bocsánat, hogy megzavarom a töprengését, meg szabad kérdeznem, naplót ír-e?” Illedelmes volt, nem vettem hát rossz néven a kérdését. Amúgy is, ez csak egy hobbi, nem az életem, ezt igazán elmondhatom neki. „Igen és nem. Álomnapló. Kreatív része a napi rutinomnak. Munka után jólesik.” „Valóban.” Szólt. „Különleges dolog az álom. A megfigyelőnek csak pár másodperc, az álmodónak órák, napok, hetek. Egyes esetekben akár éveket is megélnek. A szerencse az, hogy felébredünk, és nem emlékszünk rá. Ha emlékeznénk egy álom minden napjára, elvesznénk a saját időnkben. Ha ennyire szeret álmodni, lehet ma sikerül éberen álmodnia. Ha megtehetné, vajon mennyi ideig tartana önnek az a pár másodperc?” Elmosolyodott, majd zavartan az órájára nézett, valamit mondott a késésről, hogy lassan mennie kell, majd elbúcsúzott. Nyugtalanítóan kedélyes ember, mintha tudta volna, miről beszél.

Talán ma. Talán ma.

Ezt mondogattam magamban. Aztán elaludtam. És álmodtam. És ráébredtem, hogy valami nincs rendben. Haha! Álomban ráébredni valamire. Felfogtam, hogy egyrészt két napja vagyok bent, két nap időt álmodtam, másrészt egy nagy káosz minden, ami körülöttem zajlik, amit látok, annak semmi értelme. De ez éber álom. Végre azt csinálok benne, amit akarok. Minden úgy lesz, ahogy én rendezem. Létrehoztam hát a rendszert! És ahol semmi értelme nem volt semminek, ott végre minden világos. És minden úgy volt jó, ahogy én akartam. Alkottam, forgattam, elválasztottam az anyagokat, mindent rendszereztem és egy olyan világot hoztam létre, amiben minden az én elképzelésem szerint történik. Vagy ha nem, akkor az idő valamit öntudatlan szórakozásomban szétzilál. Nagyjából minden és mindenki az én akaratomhoz mérten gondolkodott, cselekedett. Csak néztem őket. Egy év, kettő, száz, kétszáz, ezer. Újabb figurákat hoztam létre, kezekkel, lábakkal, fejekkel, és ha az újaknak nem volt hely, a régiekből elvettem egyet-kettőt. Tudtam a nevüket. Az újakét, a régiekét, hiszen én találtam ki őket. Felfogták, mi történt velük, körülöttük. Úgy gondoltam, nem kell, hogy túllihegjék az ügyet, legyenek boldogok. Kétezer év, aztán a harmadik ezer. Olyan gyorsan telt, észre se vettem. Annyit dolgoztam azon, hogy a kis világom szép és jó legyen, hogy elfelejtettem élni benne. Úgy döntöttem, nemcsak külső megfigyelő akarok lenni, hanem végre élvezni akarom az éber álmot és élni akarok benne.

Minden olyan gyorsan történt, de így ébren olyan logikus volt a reakciójuk. Amikor a fű napról napra lassan kinő előttünk, azt természetesnek tartjuk, de ha valaki azt mondaná, hogy na, most akkor egy fa kinő itt, hogy árnyékot tartson nekem, és az a fa valóban ott helyben kinőne, arra rácsodálkoznánk.

A parkban sétáltam, és abszolút nem voltam feltűnő, hiszen úgy néztem ki, mint ők. Leültem volna kicsit, s odaképzeltem a széket, amit az egyik meglátott. Odajött hozzám, és kérdezett. Nem fogtam fel, hogy be sem mutatkozott, csak mondtam a nevét. És ez újabb és újabb kérdéseket szült. Ki vagyok, honnan jöttem, miért tudok széket alkotni a semmiből. Hát elmondtam. Elmondtam a valóságot. Ez az egész csak álom. Ők is csak mind egy álom részei. És tudom a nevüket, mert én hoztam létre őket. Azokat is, akik már nincsenek. Őket én vettem ki, hogy legyen az újaknak hely. „Én is szoktam álmodni, de ha álmodok, előbb-utóbb felkelek, és akkor jön az ébredés tragédiája. Hogy az egész csak egy hasonló, de nem ugyanaz. Egy simulacrum. Te is fel fogsz ébredni?” Bólintottam. „És minket is el fogsz felejteni?”

Erre nem is gondoltam addig, nem is tudtam a választ, de… „Gondolom. De tudom a nevedet, meg mind a sokezerét, akik vagytok.” Ám az már hiábavaló volt. Először csak egy sikoltott rémületében, majd kettő, majd száz, ezer, tízezer, mind, akinek a nevét tudtam, és a rémült sikolyok felébresztettek. Eltűntek. Nincsenek tovább. Próbáltam visszaidézni a nevüket. Nem tudtam. Elfelejtettem. Azt is, hogyan néztek ki, eltérőek voltak-e egymástól. Mindent.

Kicsit ijesztő volt. Ám a reggeli rutint nem bolygatta meg. Csak egy álom volt. Simulacrum. Mit is mondott? Csak simulacrum. Nonszensz. Csak egy álom volt.

Volt, volt, volt, nincs.

A naplómba még a vázlatát se tudtam leírni az álomnak. Ráadásul felborult az időérzékem. Több ezer év pár másodperc alatt. Ezer év egy tegnap alatt. Nem csoda, ha azt hittem, előbbre vagyunk a naptárban, amikor kinyitottam a közösségi oldalt. Hétvége volt, megtehettem, nem kellett munkába menni. Rutin. Rutin.

Hogy a félelem már ott lappangott-e bennem a tízezrek sikolyával, akiknek a hangja felébresztett, vagy csak a kép láttán, amit az egyik spiritiszta ismerős feltett, már mindegy. A kép két hasonlónak tűnő mintát ábrázolt egymás mellett. Az egyik minta alatt „Az agysejt elektronmikroszkópos képe” szöveg állt, a másik minta alatt pedig ez: „Az univerzum szimulált képe”.

Reszketés, hányinger, paranoia, félelem. Az első alkalom, hogy a „valaki gondol rád” mondat nem töltött el jóleső érzésekkel. Sőt, inkább az őrületbe kergetett. De a rutint tartani kellett, szóval elindultam a kávézóba. Nyugtalanul töprengve, vajon véletlen-e amit láttam, vagy amit teszek, vagy egy, már meglévő gondolat mentén cselekszem, amit előre megadott nekem valaki, vagy valami, ami jóleső, édes éber álmába beleszőtt hétmilliárd másik emberrel, többmilliárd bolygóval, csillaggal együtt. A rutin, az álomnapló és a tízezer sikoly mellé pedig beférkőzött egy új gondolat. Egy arc. Amelyben semmi különleges nincs, de olyan, mintha egy régi képről vették volna le. A gondolat, hogy keressem meg és kérdezzem meg.

Megelőzött. Ott üldögélt az asztalomnál. Könyvet olvasott. Felnézett, elmosolyodott, és az üres helyre mutatott, ami rám várt.

Csak véletlen. Összeszedtem magam, nem vagyok őrült.

„Üdv, Fülöp úr!” Mondtam neki tegnap a nevem? „Sikerült álmodnia? Nyugtalannak tűnik. Zöld teát?” Mindig ott volt az asztalon a tea? „Valami aggasztja önt, uram?”

A kérdés csak úgy kibukott belőlem „Ön… Ön is felébred?” A férfi  arcán megenyhült a kedélyes mosoly. „Minden bizonnyal. Egyre kevésbé tudom tartani az álmot, egyre kaotikusabb a világ.” Szinte vattát nyeltem. „Ma, amikor felébredtem, ugyanúgy elfelejtettem, mit álmodtam. Hosszú ideig tartott, azt tudom. És sokan voltak benne. Sokakat elfelejtettem. Ön is… ön is elfelejti, amit álmodik?” Ő bólintott. „Valószínű. De egy ember sikolya nem elég ahhoz, hogy felriadjak az álmomból.”

Nem mertem sikoltani. Nem mertem ordítani, hátha mégis elég hangos leszek ahhoz, hogy felébredjen, és akkor mindennek vége. Felébred, és nem létezem többé. Ahogy senki más, akik még csak azt se tudják, mi folyik körülöttük.

***

– A többit pedig már tudja, doktor úr. Itt csücsülök egy kényelmesen kibélelt szobában. El akarom felejteni, hogy más is van ezen a szobán kívül a világból. Nem akarok kilépni azon az ajtón, mert akkor felsikoltok. Felriasztom az álmodót, és akkor mindennek vége, és eltűntem, és még csak emlékezni se fognak rám, mert sose voltam.

***

A páciens csöndes volt. Nyugodt, kimért. Ha gondot okozott a nővérkéknek, ápolóknak, bocsánatot kért. Egy idő után a szorongása kihatott a többi páciensre is. A gyengébb idegzetűek elkezdtek sikoltozni, ordítani. Nem vagyok biztos benne, hogy azért különítettem-e el őt a többi pácienstől, hogy ne nyugtalanítsa őket a belőle áradó rettegés. Vagy azért, mert ő úgy kívánta, ahogy ő mondta, hogy hozzászokjon ahhoz, milyen, ha elfelejtik. Vagy a bennem lappangó kósza gondolat miatt-e: „Ha elegen sikoltanak, az álmodó felébred, és nincs tovább.”

Epilógus

Nos, az álmok valóban csodálatos dolgok. A páciens többé nem tudja félelem nélkül lehunyni a szemét. Hősünkben pedig végleg elültette a gondolatot, hogy talán nem is minden olyan valóságos, mint hisszük. És vajon felfogta-e, hogy története véget ér, amikor az utolsó pontot is leütik a papíron…

 

Csillag Balázs Simulacra című novelláját az idén ősszel megjelenő Fiatal Írók Antológiája című kötetből vettük kölcsön, amely a Vámbéry Polgári Társulás gondozásában lát majd napvilágot, és kilenc fiatal, tehetséges író és költő negyvenkét írását foglalja magába.

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2020. júliusi számában)