– Itt jó lesz? – kérdezte Olga visszafogottan, és egy kisebb tisztásra bökött a fejével.
Gergely bólintott, ezért közelebb gurult, majd leállította a motort, de nem szállt ki. Egyikőjük sem mozdult. Olga maga elé, az ölébe meredt, lábai összekulcsolva erősítették egymást. Megigazította a szoknyája alját, lesimította a csipkeszegélyt és várt.
Gergely érzékelte a mozdulatot. Leplezetlenül bámulta a világoskék szoknyácskát, ahogy sokat sejtetőn Olga vékony combjaira feszült. Gergely büszke volt a nő szinte gyermekien vékony alakjára, amin az elmúlt tizennyolc év sem tudott változtatni. Végre vonzódott Olgához.
Visszaemlékezett azokra a napokra, amikor a csinos, kerek Klárihoz vonzódott így. A nőhöz, aki mindenhol a társaság középpontja volt. Akiért a KISZ szervezte kirándulásokon vetélkednie kellett, s aki egyetlen percig sem ült a diszkóban, mert kézről kézre adták, mint a süteményes tányért szokás. Ígéretes kézilabdás volt, s ő ott volt a meccsein, hangosan szurkolt neki, majd lelépett a fontosabb meccsek utáni bulikról, hogy levegőhöz engedje jutni. Klári háromévnyi együtt járás után mégis lecserélte, amit nehezen hevert ki. Vagy ki sem hevert; tessék-lássék ismerkedett, majd összeboronálódott azzal, aki hajlandó volt vele tölteni az estéit.
Újabban egyre többet gondolt Klárira. Csak az vigasztalta, hogy a nő házassága befuccsolt. A férje alkoholista lett, ő maga felszedett jó néhány kilót. Nem mintha a kilók számítottak volna, ha vele marad. Vagy mégis? Nem tudta megmondani. Különösen most, hogy Olgára nézett. Erre az egykor jelentéktelen, incifinci kis nőre, akinek vidám természete évekig nem volt képes kárpótolni őt a veszteségért. Persze nem is figyelt rá eléggé. Nem úgy, ahogy akkoriban Klárira figyelt vagy ahogyan Olga tudott figyelni rá. Úgy, ahogy most is teszi, de már nem azzal a várakozással, amivel korábban. Nem azzal a megszokott mosollyal az arcán. Az érdeklődése más célú volt, a várakozása kényszerűséggé lett. Meg kellett hozniuk egy döntést, és Olga erre várt. Egy rövidke mondatra, sőt szóra, ami a férfiban rekedt, s nem azért, mert nem tudott dönteni. Legalábbis ezt gondolta a nő.
Persze Gergely semmit sem sietett el. Nem kapkodta el a lánykérést, a munkahelyváltást, sem a gyerekkérdést. Gyerekeik így nem lettek, közös életük is alig. Gergely nem volt rá felkészülve, tizenöt évnyi jegyesség után sem. De hogyan is lehetett volna?! Olga cincogó hangja bántotta a fülét, filigrán alkata mellett elsiklott a tekintete, izgő-mozgó természetét túlzónak érezte, és sorolhatnánk. Bosszantó adottságai mögött nem vette észre a változó nőt.
A férfi mintha mindig indulásra kész lett volna, csupán napokra tervezett előre. Olga erre csak hosszú évek múltán ébredt rá, amikor számot vetett addigi életükkel, beleunt a halasztgatásba, a közönybe. Mert Gergely valójában nem volt rossz ember, csak kissé közönyös iránta s a világ bizonyos dolgai iránt. Ezt Olga eleinte a férfi vérmérsékletének tudta be. Egészen addig, amíg a Gergely munkatársaitól kapott – a külsejének és megváltozott, előnyös hajviseletének szóló – visszajelzésekre fel nem figyelt. A legutóbbi céges vacsorákon például Gergely három kollégája felváltva udvarolt neki, többen táncoltatták, sőt lekérték, viccelődtek vele, megnevettették. Mondhatni kapós lett a negyvenesek között, s azóta Gergely is több figyelmet szánt neki… és a ruháinak, a testének… ahogy most is, itt az autóban ülve, miközben ő a szoknyáját igazgatta. Olga végre képes volt hatni rá, de csak a testével, és ez bántotta.
Gergely Olga combjára helyezte a tenyerét. Akarta, de nem tudta elvonni róla a tekintetét. Érezte Olga rosszallását, amint a nő a kézfeje mellé helyezte a saját kézfejét, mindenre felkészülten.
Gergely évekkel ezelőtt el akarta engedni Olgát. Igen, elengedni. Nem akarta szorosan magához kötni, hiszen nem volt képes megadni a nőnek azt, amit megérdemelt volna. Úgy gondolta, hogy Olga előbb-utóbb lemond róla és odébbáll. Most viszont, hogy valóban menni akart, nehezére esett elfogadni. Olga az évek múlásával megfontoltabb, öntudatosabb lett. Lecserélte a teljes ruhatárát, és semmitmondó göncök helyett előnyös, az alakját jól láttató darabokat vett magára; nemcsak a férfi fantáziáját mozgatta meg, de a szemét is gyönyörködtette. Végre úgy tekintett rá, mint nőre, és ragaszkodni kezdett hozzá, de nem csak megszokásból. Több hasznos időt akart vele tölteni, de ehhez régi szokásaitól kellett megválnia, ami nem ment simán. Beleilleszteni egy-egy vacsorát, mozit, kirándulást az addig kényelmes életébe több munkát adott neki, mint gondolta. Eleinte úgy hitte, megéri, hiszen Olga felfigyelt a változásra. Kissé összezavarta ugyan, de örült neki, később viszont közönyössé vált vele szembe. Mint amilyen ő volt korábban, pont olyan közönyössé.
Gergely keze most feljebb csúszott Olga combján, de a nő ujjainak érintése megálljt parancsolt neki.
– Nem ezért vagyok itt – figyelmeztette a férfit, miközben igyekezett hideg maradni. Csak annyira, hogy Gergely érezze szavainak súlyát: felfogja, tudomásul vegye. És Gergely engedett. Várakozással mélyesztette szemébe a tekintetét, mintha azt akarná mondani: figyelek rád, látod, figyelek! Ezt is új szokásként vette fel, hiszen korábban nem vagy csak ritkán nézett rá, amikor hozzá beszélt. A nő felfigyelt erre, de nem adta jelét. Arra gondolt, milyen életet élhettek volna ők ketten.
Bár Olga csalódott, amikor megértette a férfit, igazán becsapva azután érezte magát, hogy a viselkedése megváltozott vele szemben. Ínyére volt ugyan a közeledése, de hiteltelennek érezte.
Olga egykor társat keresett Gergelyben, de inkább csak lakótársa lett: szűkszavú, vállát vonogató lakótársa, akivel megosztotta az ételt, a szekrényeit és a szabad perceit, bár a férfi ennek nagy részét a barátaival vagy horgászattal töltötte. Most is horgászni készült, de Olgának kellett az autó, odaadta hát, hadd vigye. Este majd érte jön, ahogy máskor is tette. Olgát ez nem is zavarta, így szokta meg. Így éltek éveken át, mielőtt egy ilyen júniusi napon Gergely megkérte a kezét egy hasonló tisztáson, itt, a folyómeder mellett.
Gergely most kikönyökölt az ablakon. Kissé ki is hajolt, mintha be akarná szippantani a vízparti levegőt, benne a növények szélhozta illatát, s hogy tekintete megtámaszkodhasson a jól ismert fákon. Alig egy hete, hogy Olga feltette neki a hogyan tovább kérdést. Egyelőre nem akart változást, ezért hajlandó lett volna többet is tenni, de a nő nem értékelte eléggé az erőfeszítéseit, ráadásul túl rövid időt szabott neki. Ennek az okát kereste napok óta. Így, hogy nem talált rá, tudta, értelmetlen lenne folytatni. A férfi kibámult a szélvédőn.
– Szeretném, ha válaszolnál – mondta a nő. Gergely most nem nézett rá. Nem akart. Kissé haragudott, amiért Olga választásra kényszerítette. Kurtán oldalra sandított, és visszahúzta a kezét az ölébe.
Olga tekintete követte a férfi kezét. Igyekezett meggyőzni magát, hogy amit tesz, mindkettőjüknek jó. A nőnek időre volt szüksége ahhoz, hogy mérlegelje, érdemes-e folytatni, vagy végleg felszámolják a kapcsolatukat. Igen, ők ketten, hiszen ez utóbbi sem lehet egyoldalú, mert az békétlenséghez vezet. Márpedig Olga nem akart haraggal elválni. Csak időt kért, amíg megszokja a gondolatot, hogy Gergely lehet figyelmesebb, talán romantikus is, vagy éppen ezért szakít vele.
Csakhogy a férfi nem válaszolt. De hát hogyan lehetne választani rossz és rosszabb között?! Gergely tudatában volt annak, hogy mindkét döntés végleges lehet, és persze ahhoz sem szokott hozzá, hogy Olga diktáljon neki. Érvelnie kellett volna, kiállnia magáért, de érvelni nem tudott. Tudatosan dönteni igen, ha volt számára elfogadható alternatíva.
Újra eszébe jutott Klári. A télen, karácsony előtt futott össze vele a bevásárlóközpontban. A fiával volt, aki tizenhat körül lehetett, ajándékot kerestek a nagyszülőknek. Kissé talán még neheztelt a nőre, de meghívta őket egy szelet süteményre a kávézóba, gondolta, felidézhetnének közös élményeket. Akadozva indult a beszélgetés, de azután meglódult, sőt a fiú is bekapcsolódott, amikor a horgászat került szóba. Gergely elmosolyodott erre az emlékre. Olga ezt az apró mosolyt is észrevette.
Gergely felvillanyozódott, ahogy újra felmerült benne: el kell elengednie Olgát és a vele töltött, kevéssé értékes éveket. Elengedni a múltat, hogy kétséges kimenetelű vállalkozásba kezdjen: megkereshetné Klárit, megpróbálhatná újra vele! Talán ő is akarná, és talán most jobban menne!
Eltöprengett ezen, s minél tovább töprengett, annál jobban hitte, hogy sikerülhet.
– Fejezzük be – mondta, a szavak halkan, szokatlanul puhán gördültek végig a nyelvén.
Olga most hangosat sóhajtott; nem megkönnyebbült sóhaj volt ez. Szavakat kért, de nem elégedett meg velük, most már magyarázatot várt. Kérdeznie kellett volna, de nem tette. Helyette az órára pillantott.
– Indulnom kell – közölte, s türelmetlenül nézte, ahogy Gergely kiszedi a felszerelést az az autóból.
– Este gyere. Tíz körül – mondta a férfi, de Olga alig hallotta a szavait. Remegő kézzel igazgatta a szoknyácskát a combján, miközben hátratolatott az egyenetlen talajon. Tizennyolc évnyi megült por kavargott a kerekek között.
Fel kellett volna lélegeznie. Nem örülni, de megnyugodni valamelyest, ehelyett csalódott volt, feszült és elégedetlen. Kétségekkel telve hajtott fel a dűlőútra.
(Karantének)
Előretolt Helyőrség | Karantének – Pályázat
Az Előretolt Helyőrség szerkesztősége a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Petőfi Irodalmi Ügynökség támogatásával nyílt pályázatot hirdet írók, költők számára. A szerkesztők által közlésre elfogadott pályaműveket a lehető leghamarabb kifizetjük, így segítve a magyar szerzőket. A felhívás május 31-ig érvényes.
