Darkó István: Deszkaváros (Részlet a regény bevezető fejezetéből)

2022. április 09., 08:15
Vajna László K.: A katona (akril, vászon, 80 × 80 cm, 2017)

A külső szobákban az őrmesterek még csak megpercegtették időnként a tollukat, de Solymár úr, a helybeli kereskedő a vonalazott nyilvántartási lap védelme alatt szatócsüzlete heti jövedelmét igyekezett összeadni. Schultheisz őrmester ezalatt őrködve nézdegélt Solymárra. Zsebkésével gondosan lefaragta a tollhegyről a rászáradt tintát és megcsörgette a nadrágzsebében lévő kulcscsomót. Tóth őrmester kövéren éldegélt a szemben álló íróasztal mellett, öregedő sertéshez hasonlóan elbágyadva várta, hogy az unalom kése ledöfje. Néha megtörtént, hogy Schultheisz vakmerő mozdulattal ragadta ki magát a szörnyűséges unalom iszapjából. Íróasztala fiókjába félig bebujt arccal harmonika módjára kihúzható képsorozatot kezdett vizsgálgatni. A képek titkos egyszerűséggel fényképezett női alakokat ábrázoltak. Schultheisz, három iskolásgyermek tarfejű apja, a képekre mosolygott s a bágyasztó melegben motyogva suttogott hozzájuk. Solymár a másik oldalon számvevő elégedetlenséggel morgolódott magában. A jegyrendszer rövid pórázán vezetett üzletének heti jövedelmével elégedetlenkedett. A szobában a három őrmesteren kívül még két szakaszvezető is ült. Íróasztaluk fölé görnyedve, félrehajtott fejjel, alázatosan írtak, bejegyeztek és átvezettek. Hetek és hónapok óta mindig, reggel héttől déli egyig és délután kettőtől hétig, télen és nyáron, esőben és fagyban, úgyszólván „levegőben és víz alatt” írták a kimutatásokat, jegyzékeket, átutalásokat, bevezetéseket. Neveket és számokat másoltak, árkusokat vonalaztak, kiírtak és beírtak. A sorkatonák gépfegyvereinek mintájára az iroda géptollai voltak ők.

Egyikük, Bolyós szakaszvezető, vékonyka, szőke fiatalember és nemrég még kereskedelmi iskolás, padba szokott üléssel ijedezett itt az irodában. A háborúig apja nagy vaskereskedését vezette a szomszédos Garambányán. Aztán itt ült, vörös gyulladásos szemmel, tizenhat szeptemberétől, a külső irodai szobában. Sápadt és soványabb lett azóta ezen a biztos helyen. Egyszer már csukaszürkében írt a tintafoltos asztalra borulva, mint aki csak élete árán hagyja el őrhelyét. Beosztották a menetszázadba. A jómódú emberek biztosan járó fürgeségével megjelent akkor az apja, az öregebb vasas, kis szőke ember, a fiához ikermódra hasonló és mégis sokkal életrevalóbb. Mosolyogva járt körbe az irodákon, bejött a szobába is és a fi a fülébe suttogott. A fiatal Bolyós nem is merte felemelni a fejét, hanem sebesen írt egy hatalmas könyvbe. Az öregebbik barátságosan szólt az őrmesterekhez is, azonkívül szép világos garambányai szivarral is megkínálta őket.

– Majd elszívjuk, köszönettel – Schultheisz szólt hozzá egyedül és bezárta a szivart a fiókba, a képek társaságába.

– Most azonban bármely pillanatban itt lehet Szigethy kapitány úr.

– Kedves ismerősöm – felelte nyugodtan és jelentősen az öreg Bolyós. – Bár az egész tisztikar olyan emberekből állna, mint Szigethy kapitány úr.

Az öreg Bolyós megcsókolta a fiát, összehajtogatott bankjegyet csúsztatott a kezébe, zavartan köszönt az őrmestereknek és visszautazott Garambányára.

Szigethy akkor csakugyan megérkezett. A nyikorgó ajtót a sarkával tette be maga után, de nem sietett át az őrmesterek szobáján, ahogy szokott, hanem megállt és ezt mondta:

– Bolyós szakaszvezető. Bolyós megrezzent és felugrott:

– Itt, kapitány úr.

A kapitány a mennyezetről olvasott:

– Mért feszít maga csukaszürkében? Úgy áll magán, mint Árendásnén a krinolin. Vesse le és viselkedjék ezentúl tisztességesen... Megjegyezheti végezetül azt is, hogy ebből az ólból vagy mindenki kimegy, vagy senki. Majd egyszerre megy ki Tóth úrral, Schultheisz mesterrel, Solymár gazdával és Grenda bátyánkkal. Amikor eljön annak az ideje. A lógósok nem válhatnak el egymástól, ugyebár?

Tóthot nézte merő szemmel és fakultan nevetett rá:

– Egy véleményen vagyunk, kedves sertés? Sértésnek ne vegye!

Cipője orrával nyitotta ki a szobája ajtaját és magára hagyta a megfagyott irodát.

– Hízz meg! – sziszegte Tóth –, kétszáz kilóig meg se állj!

Az őrmesterek belül dideregtek. Bolyós visszaült az asztala mellé s mint egy jó fedezékbe, belefeküdt az írnivalójába.

Szemben vele egy széles vállú, jól megtermett fiú ült, három csillaggal a gallérján az is, a másik szakaszvezető. A kapitány jelenlétében hatalmas poros ívek mögé bújt, jegyváltásra kötelezett utazó kisfiúhoz hasonlóan, aki háromévesnél is kevesebbnek akar látszani.

Felemelte a fejét és átsúgta az asztalon:

– Maga megint megúszta, Bolyós.

Elővette a zsebkendőjét, begyömöszölte a gallérja mögé, megtörülközött és visszabújt az írásába.

Bolyós átsúgta neki:

– Higgye el, már nem is törődöm vele. Ha menni kell, hát megyek. Láthatja, hogy már be is öltöztem...

– Fogja be a száját! Ne beszéljen bolondokat!

A nagydarab fiú haragosan és szigorúan meredt Bolyósra. Bamba nagy ujjaival, amelyek a hirtelen feltámadt félelemtől még meg is dagadtak, csipkézett szélű betűket kaparászott a papíron.

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. márciusi számában)