A külső szobákban az őrmesterek még csak megpercegtették időnként a tollukat, de Solymár úr, a helybeli kereskedő a vonalazott nyilvántartási lap védelme alatt szatócsüzlete heti jövedelmét igyekezett összeadni. Schultheisz őrmester ezalatt őrködve nézdegélt Solymárra. Zsebkésével gondosan lefaragta a tollhegyről a rászáradt tintát és megcsörgette a nadrágzsebében lévő kulcscsomót. Tóth őrmester kövéren éldegélt a szemben álló íróasztal mellett, öregedő sertéshez hasonlóan elbágyadva várta, hogy az unalom kése ledöfje. Néha megtörtént, hogy Schultheisz vakmerő mozdulattal ragadta ki magát a szörnyűséges unalom iszapjából. Íróasztala fiókjába félig bebujt arccal harmonika módjára kihúzható képsorozatot kezdett vizsgálgatni. A képek titkos egyszerűséggel fényképezett női alakokat ábrázoltak. Schultheisz, három iskolásgyermek tarfejű apja, a képekre mosolygott s a bágyasztó melegben motyogva suttogott hozzájuk. Solymár a másik oldalon számvevő elégedetlenséggel morgolódott magában. A jegyrendszer rövid pórázán vezetett üzletének heti jövedelmével elégedetlenkedett. A szobában a három őrmesteren kívül még két szakaszvezető is ült. Íróasztaluk fölé görnyedve, félrehajtott fejjel, alázatosan írtak, bejegyeztek és átvezettek. Hetek és hónapok óta mindig, reggel héttől déli egyig és délután kettőtől hétig, télen és nyáron, esőben és fagyban, úgyszólván „levegőben és víz alatt” írták a kimutatásokat, jegyzékeket, átutalásokat, bevezetéseket. Neveket és számokat másoltak, árkusokat vonalaztak, kiírtak és beírtak. A sorkatonák gépfegyvereinek mintájára az iroda géptollai voltak ők.
Egyikük, Bolyós szakaszvezető, vékonyka, szőke fiatalember és nemrég még kereskedelmi iskolás, padba szokott üléssel ijedezett itt az irodában. A háborúig apja nagy vaskereskedését vezette a szomszédos Garambányán. Aztán itt ült, vörös gyulladásos szemmel, tizenhat szeptemberétől, a külső irodai szobában. Sápadt és soványabb lett azóta ezen a biztos helyen. Egyszer már csukaszürkében írt a tintafoltos asztalra borulva, mint aki csak élete árán hagyja el őrhelyét. Beosztották a menetszázadba. A jómódú emberek biztosan járó fürgeségével megjelent akkor az apja, az öregebb vasas, kis szőke ember, a fiához ikermódra hasonló és mégis sokkal életrevalóbb. Mosolyogva járt körbe az irodákon, bejött a szobába is és a fi a fülébe suttogott. A fiatal Bolyós nem is merte felemelni a fejét, hanem sebesen írt egy hatalmas könyvbe. Az öregebbik barátságosan szólt az őrmesterekhez is, azonkívül szép világos garambányai szivarral is megkínálta őket.
– Majd elszívjuk, köszönettel – Schultheisz szólt hozzá egyedül és bezárta a szivart a fiókba, a képek társaságába.
– Most azonban bármely pillanatban itt lehet Szigethy kapitány úr.
– Kedves ismerősöm – felelte nyugodtan és jelentősen az öreg Bolyós. – Bár az egész tisztikar olyan emberekből állna, mint Szigethy kapitány úr.
Az öreg Bolyós megcsókolta a fiát, összehajtogatott bankjegyet csúsztatott a kezébe, zavartan köszönt az őrmestereknek és visszautazott Garambányára.
Szigethy akkor csakugyan megérkezett. A nyikorgó ajtót a sarkával tette be maga után, de nem sietett át az őrmesterek szobáján, ahogy szokott, hanem megállt és ezt mondta:
– Bolyós szakaszvezető. Bolyós megrezzent és felugrott:
– Itt, kapitány úr.
A kapitány a mennyezetről olvasott:
– Mért feszít maga csukaszürkében? Úgy áll magán, mint Árendásnén a krinolin. Vesse le és viselkedjék ezentúl tisztességesen... Megjegyezheti végezetül azt is, hogy ebből az ólból vagy mindenki kimegy, vagy senki. Majd egyszerre megy ki Tóth úrral, Schultheisz mesterrel, Solymár gazdával és Grenda bátyánkkal. Amikor eljön annak az ideje. A lógósok nem válhatnak el egymástól, ugyebár?
Tóthot nézte merő szemmel és fakultan nevetett rá:
– Egy véleményen vagyunk, kedves sertés? Sértésnek ne vegye!
Cipője orrával nyitotta ki a szobája ajtaját és magára hagyta a megfagyott irodát.
– Hízz meg! – sziszegte Tóth –, kétszáz kilóig meg se állj!
Az őrmesterek belül dideregtek. Bolyós visszaült az asztala mellé s mint egy jó fedezékbe, belefeküdt az írnivalójába.
Szemben vele egy széles vállú, jól megtermett fiú ült, három csillaggal a gallérján az is, a másik szakaszvezető. A kapitány jelenlétében hatalmas poros ívek mögé bújt, jegyváltásra kötelezett utazó kisfiúhoz hasonlóan, aki háromévesnél is kevesebbnek akar látszani.
Felemelte a fejét és átsúgta az asztalon:
– Maga megint megúszta, Bolyós.
Elővette a zsebkendőjét, begyömöszölte a gallérja mögé, megtörülközött és visszabújt az írásába.
Bolyós átsúgta neki:
– Higgye el, már nem is törődöm vele. Ha menni kell, hát megyek. Láthatja, hogy már be is öltöztem...
– Fogja be a száját! Ne beszéljen bolondokat!
A nagydarab fiú haragosan és szigorúan meredt Bolyósra. Bamba nagy ujjaival, amelyek a hirtelen feltámadt félelemtől még meg is dagadtak, csipkézett szélű betűket kaparászott a papíron.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. márciusi számában)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.