Hatvanhárom évvel ezelőtt az ózdi rendőrkapitányság egyik vizsgálati irodájában négy férfi tartózkodott. Egy civil ruhás nyomozó az ajtó előtt posztolt, mintegy biztosító jelleggel elállva azt. A szegényesen berendezett iroda közepén található széles íróasztal egyik oldalán egy kopaszodó, erős testalkatú, harmincöt év körüli, munkásruhába öltözött férfi ült egy kényelmetlen vasszéken. Az asztal túloldalán két, szinte egyforma, akár arctalanként is jellemezhető, tipikus bürokrata kinézetű pártfunkcionárius ült hanyag eleganciával. Mindketten sűrű cigarettafüstbe burkolózva, hunyorogva fürkészték a munkásruhába öltözött férfit, aki fegyelmezett némaságban ült, és állta az őt pásztázó tekinteteket. Végül egy idő után a nyomasztó csendet a két pártfunkcionárius közül az egyik megtörte, nevezzük őt most Kérdezőnek:
– Neve?
– Nagy András. A rokonok csak Bandinak hívnak.
– Foglalkozása?
– Hegesztőmunkás, itt a gyárban.
– Családi állapota?
– Úgyis tudják már ezeket… de elmondom, ha ennyire akarják. Nős vagyok. Saját gyermekem nincsen. Itt lakunk nem messze, Farkaslyukon.
A Kérdező elégedetten bólogatott, bár a helyiségben a feszültség tapintható volt. Aznap nem ez volt az első ilyen jellegű elbeszélgetés, és nem is az utolsó. Érezhető volt, hogy a Kérdező és társai mögött sűrű nap áll.
– Tudja, hogy miért vagyunk most itt? – folytatta a Kérdező, miközben egy dosszié oldalait lapozgatta maga előtt.
– Van elképzelésem róla, de maguk biztosan megmondják.
– Nagyon helyes, Nagy elvtárs, így talán jutunk majd valamire. Nem volt olyan régen, próbáljon csak visszaemlékezni, miket csinált, hol tartózkodott tavaly október 23. és november 7. között, az ellenforradalom során?
– Szerintem maguk ezt nálam is jobban tudják – válaszolta András, és érdeklődve a Kérdezőre és a mellette ülő társára nézett. A két pártfunkcionárius tekintete sokat sejtetően összefutott, majd a Kérdező folytatta:
– Elvtárs, ön évek óta a Magyar Néphadsereg tartalékos honvédtisztje, hadnagyi rendfokozatban. Ebben a minőségében kötelessége lett volna megvédenie pártunkat és a fennálló rendet minden lehetséges eszközzel a csőcselék reakciós támadásától. Ennek ellenére olyan információnk van, amely szerint ön az ózdi kohó munkásainak tüntetői közé állt, részt vett a különböző állami és pártszimbólumok megsemmisítésében, a fennálló rend megdöntésében. Előírt szolgálati helyén nem jelentkezett, az ellenforradalmi zavargások megszüntetéséig, sem azt követően katonai szolgálatra nem jelentkezett, a zavargások megfékezésére semmilyen kísérletet nem tett, sőt annak aktív részesévé vált. Mivel magyarázza ezt?
– Nem vagyok én bonyolult ember. Egyetértettem a munkatársaimmal. Szerintem a szovjetek, de a hazai kommunisták is csak rosszat hoztak az országra. Minden hazugság, amit a háború után ígértek nekünk. Sztálin is hülye volt, Rákosi is az. Jó lenne, ha végre megértenék, hogy nem kérünk belőlük, és elmennének melegebb éghajlatra.
A hallottak hatására a két pártfunkcionárius a harmadik társukra, az ajtóban álló civil ruhás nyomozóra nézett idegesen, mire az megköszörülte a torkát, és lesütötte szemét kissé zavartan. A Kérdező, némileg értetlen arckifejezést vágva, megemelte a hangját:
– Szóval még mindig elismeri és fenntartja a korábbi írásos vallomásában foglaltakat? Itt van előttem, amit a múltkor írt, és szinte szóról szóra ugyanazt szajkózza most is. Azt hittem, kicsit megjön majd az esze… adok magának egy utolsó esélyt, de csak azért, mert úgy hallottam, amúgy jó szaki és kiváló katona. Csak kicsit billeg… Útmutatás kell magának. Itt van előttem pár jelentés még az ellenforradalmi időket megelőző évekből. Azt írják, maga mindig igyekezett kivonni magát a párttal kapcsolatos ünnepségekről, eseményekről, előadásokról, valamire mindig hivatkozott. Önnel többször el is beszélgetett ideológiailag az üzemi párttitkár, de ezen a téren csak minimális javulást mutatott, majd újból visszaesett. A jelentések szerint maga több alkalommal nyíltan szidta, kritizálta pártunkat és a fennálló rendszert. Ha hozzátesszük azokat, amiket most mond, és amiket tavaly csinált, egy nem túl jó kép rajzolódik ki előttünk önről. Mit tud nekünk erről mondani? Gondolja át, mit válaszol, elvtárs!
– Erre az egészre azt tudom mondani, hogy mind igaz. Kezdetekkor is, a háború végén, bizonytalan voltam a tekintetben, jó-e nekünk a sztálinizmus. Idegenkedtem valahogy a kommunistáktól, már bocsássanak meg, nem tehetek róla. Biztos a neveltetésem, vagy nem tudom… De menet közben kiderült, hogy tyúktolvajok, rablók és hülyék gyülekezete az egész banda. Ezt is fenntartom! – hangzott a határozott válasz Andrástól.
A Kérdező, mintegy helytelenítőleg, csóválni kezdte a fejét, két társára nézett, azok kissé zavartan bólintottak.
– Rendben, elvtárs. Végeztünk magával, ha ez az utolsó szava, de jól jegyezze meg, ez a katonai pályájába, sőt talán az állásába is kerülhet, amiket itt jegyzőkönyvbe mondott. De kevesebbért is ülnek börtönben mások. Végeztünk!
András felállt, az ajtó előtt posztoló rendőrre nézett, aki is hezitálás után kinyitotta az ajtót és kikísérte.
Néhány héttel a kihallgatást követően Nagy Andrást postai úton értesítették, hogy az akkori honvédelmi miniszter döntése értelmében tartalékos tiszti rendfokozatától megfosztják, egyben lefokozzák rendfokozat nélküli honvéddé, mivel az ellenforradalom során a fennálló rendszer ellen lázadt, a tüntetők oldalára állt, rendszerkritikus álláspontját pedig azt követően is nyíltan képviselte a kihallgatások során is. Ezzel méltatlanná vált arra, hogy kiváló katonai előmenetele ellenére tiszt legyen.
Bizonyos idő elteltével, ezt követően Bandi családját arról értesítették, hogy szeretett rokonuk tragikus hirtelenséggel elhalálozott. A halál indokaként a rendőrség annyit közölt, hogy vélhetően idegenkezűség okozta. A hivatalos álláspont szerint egy állítólagos kártyaparti után a vesztes fél egy konyhakéssel kívánt elégtételt venni, Bandi holttestét Ózd külterületén találták meg egy autóút melletti vízelvezető árokban.
A temetésnek furcsa jellegzetességet adott, hogy csak a szűk családi kör részvételét engedélyezték, továbbá a felravatalozott holttestet nem tekinthették meg közelről, a tragikus eseményen pedig elejétől a végéig egyen- és civil ruhás rendőrök voltak jelen, akik végigkísérték a családtagok mozgását. A budapesti családtagokat rendőrautóval Ózdról egészen a fővárosig kísérték.
Ezt a kiemelt figyelmet akár biztonsági óvintézkedésnek is vehetné az átlagállampolgár, azonban a helyi pletykák, amelyek András halálakor szárnyra kaptak Farkaslyukon, másra engedtek következtetni. A helybéliek nem tudtak sem kártyapartiról, sem pedig az abból eredő gyilkosságról, cserébe viszont András halálát megelőzően láttak fekete, az állampárt által előszeretettel használt autót a környéken, sőt némelyek tudni vélték, Andrást ismét kihallgatásra vitték, azonban azt ő élve már el nem hagyhatta.
Az utókor évtizedekkel később erkölcsileg igazságot szolgáltatott. Néhai Nagy András, vagy ahogyan a családban hívták, Bandi, tartalékos tiszti rendfokozatát Magyarország honvédelmi minisztere 2018-ban meghozott határozatával visszaállította, egyben a Magyar Honvédség halottjának nyilvánította.
(Karantének)
Pedig, ha odatűzött a nap a fészer oldalához, már egész jól meg lehetett melegedni. R. el-elnézte, ahogy anyja újsággal a kezében valahova messzire néz, mintha az érkező tavaszt lesné. A kiskutya is szaladgált volna, szegény, ha a lába engedte volna. De valahogy rosszul nőtt az elülső két lába, mintha nem lett volna tartás bennük, minduntalan összecsuklott. Így is próbált járni csúszva-mászva, rossz volt nézni.
Hogy finoman fogalmazzak, kissé szétestünk most. Tulajdonképpen, ha belegondolok, nem most, hanem már egy ideje esegetünk, csak a kérdés az, hogy má’ hova… Tudod, hogy van-e még hova? Ekkor mondod azt (tegyük hozzá, te gerjesztetted): „Halljátok, innën mán nincs lëjjebb!” No, aztán másnap kiderül, hogy mégis. Hát álljon már meg a menet!
Pócsmegyer, huszonhárom június huszonegy, szerda. Tegnap láttam egy képet. Eszter csinálta, fekete-fehér, mindössze két szalag kék rajta. Anya gyermekével. A gyermek anyjával játszik. Az a játék, hogy a gyermek kék szalagokkal díszíti fel az anyját. Az egyik szalagot az anyja kezére köti, a másikat a fülére.
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.