Teodorik csatája a havasiakkal*
Azt mondják, hogy réges-régen, még mielőtt András apostol idejött volna hozzánk, a magyarok egyetlen Istenben hittek, és a természet törvényeit Isten törvényeinek nevezték. Hát ami igaz, igaz, akár a hun ősapáink, akiktől származnak a csángók, akár a kunok, besenyők vagy a magyarok rokonságának más népe, mind ugyanazt az Igaz Istent imádták.
Azt mondják az öregek, hogy az Igaz Isten törvényeit tartották be az idevalósiak, és bizony a keresztény püspökségek előtt itt az igaz istenhitben éltek. Eltért ez a keresztény hittől? Nem tudjuk, de az idevalók néha ma is említik, hogy sokan hamis Istent imádnak. András apostol után jöttek aztán a térítők, és így nagy részünk a keresztény hitet vette át.
Mikorra tehető ez, nem tudjuk, de egyszer idejött hozzánk egy Teodorik nevezetű ember (mások Teodoréknak mondták), a keletiek híres vezére. Az itteni vezetők nagy szeretettel fogadták őt, mondván, ha megsegíti őket abban, hogy az ősi, egy Igaz Istenben való hitüket megtarthassák, cserében ők is segítenek neki. Elmondták Teodoriknak, hogy a havasokban élő testvéreik közé berontott egy új vallás, és most őket fenyegeti. Ha Teodorik segít, hogy együtt visszatérítsék a havasokban lévőket az igaz hitre, akkor jótett helyébe jót várj.
Jól van, Teodorik elment, s egyszer a sok itt lakó magyar hallotta, hogy egy nagy hadsereg közeledik. Teodorik volt az, a seregével.
Akkortájt már, bízva a nagy vezérben, az idevalósiak apróbb támadásokkal gyengítették a havasiakat. Az itteniek és Teodorik ekkor együtt harcra keltek, és jól elverték a havasokban élő, új hitet imádó magyarokat. Az a hír is járta, hogy egy havasi faluban pár ember azt mondta a keleti vezérnek, hogy áttérnek a keletiek keresztény hitére, és megtagadják az Igaz Istent. A keleti vezér tudta, mi folyik, és azt mondta:
– Aki nem tartja meg az igazi hitet, az keresztény se tud lenni, és nem érdemli meg az életet. – Így hát ezeket mind elítélte a vezér.
A keletiek aztán lassan meg gyengültek, a havasok között élők pedig nem felejtették el a vereséget, és hogy kik miatt történt az egész. Seregben keltek át, jöttek a havasokon, és amilyen verést kaptak, kétszer annyit vissza is adtak a bent élőknek. Majdnem népirtásra tértek, de rájöttek, hogy az ők havasi vallása és a síkon élőké is az egy Igaz Istenben való hitet hirdeti, csak másképp.
Később mind az idevalók, mind a havasiak elfogadták a kereszténységet, azután pedig újabb és újabb püspökségek jöttek létre Moldvában. Ezek is egy idő után elfelejtődtek addig, ameddig a Jász városban levő püspökség újra össze nem fogta a nép magyar nyelven beszélő részét.
Ezek után sok minden történt, de azt mondják, hogy akik menekülni akartak a havasokból, csakis a testvéreiknél, azaz nálunk kaptak menedéket, és ez ma is így van.
*Édesapám, Duma-István Márton elmondta nekem először óvodás koromban 1960 körül, utána pedig többször is ő vagy a vele egykorú Farkas Mihály, valamint a forrófalvi/nagypataki Benke család több tagja (nagymamám, Benke Katalin; Benke Márton és György Antal).
A régi Forrófalva története
Nagymamám, Benke Katalin halálakor az egész rokonság összegyűlt Klézsén, Benke György, nagymamám testvére pedig mesélni kezdett a gyermekeknek, akik a sutúból bámulva hallgatták. A családtagok a beszédit mindig kiegészítették, ők forrófalviak voltak: Benke, Krestyán, Katyor-Bálán, Pajtás, Antal, Duma Salamon és más forrófalvi rokonok, akik a halottas házhoz jöttek. A felnőttek is örvendezve hallgatták, hisz a klézseiek jó része Forrófalváról szármozott.
Ahol ez a történet kezdődött, azt a helyet egy ideig Besenyőországnak nevezték, később Kunországnak, aztán ez a rész Moldova szíve lett. Abban az időben északról déli irányban, a Beszterce folyó Szeretbe ömlésinél, az északabbról érkezett szent folyó végtelen szerelmes áradatánál, amit Szeret folyónak neveztek el az emberek, mély magvú, örök erdők feküdtek. Fűz és más lódzás [1] , fás növények voltak a víz szélén, a Szeret folyó jobb és bal oldalától távolodva nyárfák borították a helyet.
Dél felé tartva, a bal oldalán, az erdő dombos oldalain dió és szádop [2] termett. Jobb oldalán a nyárfák mellett a dombokon nyír gyarapodott, bik, gyertyán, rakattya, égerfa, mogyoró annyi volt, hogy a mókusok nem tudták felszedni.
A legszebb és legkülönlegesebb madarak éltek itt: sajkó [3], cinege, veréb, szarka, mogyorósi tyúk [4], vadréce, vadlúd, katrincás gém [5] és más gémek.
Az emberek kisebb-nagyobb állatokra vadásztak: vadkecskére [6] , fekete kecskére [7] , erdei vadünőre [8], bölényre, filesre [9], bundás földi cenkére [10], aminek bőréből karcunt [11] csináltak, a húsát pedig gyógyításra használták.
Na, hát ezek az emberek a füzesek melletti erdők tisztásainak mélyén éltek, ahol budinokat [12] tettek az ásott kutak és források köré. Ezeknél a forrásoknál készítették a csiprokat [13], nyilakat, íjakat és a mély kova-gödröket, ahol fémet olvasztottak. A kova sutúkba [14] fémet eresztettek, ebből aztán fejszét, nyílhegyeket, kardot, üstöt és más eszközt készítettek. Ilyen kis erdei tisztások több helyen is voltak a Szeret folyó két oldalán, mint a későbbiekben a magyar Bakó városa mellett, Klézse falujának alsó részén lévő Buda, amelynek neve a budinokból származik, hisz itt ilyen védett források voltak. Ugyanez volt a rekecsini völgyben is, és sok más helyen.
Ezek a helységek a völgyben jól megvoltak, mégis a hegyekben mindegyiknek megvolt a földbordés [15] menekülőhelye. A völgyben elhelyezkedő kis falvakban faházak voltak, szalmával, náddal vagy zsindellyel fedve, a hegyen pedig barlangokban kialakított menekülőhelyek. Itt tárolták az emberek a plusz terméket a menekülésre, ha a völgyi falvakat megtámadták. Addig is a hegyen bácsok [16] voltak a rendes esztenáknál [17].
Forrófalva eredeti nevét nem ismerjük, a régi helye a forrófalvi kápolna mögötti dombon túl található, ami az északi hegy alatt van, az úgynevezett kutaknál. Itt helyi emberek éltek, magyarul beszéltek, magyar hagyományaik voltak. Akkor, mikor Nagy-Magyarországon felfordult a világ, és több vallásba szakadtak a népek, errefelé vándoroltak a huszita magyar hívek. Ők találkoztak a völgyi falvakban élőkkel, és itt bujdostak. Ekkor egy Fárró nevezetű ember birtokot kapott István vajdától.
Később aztán újra menekülőket kellett fogadni a barlangos menekülőhelyre, hisz ők is rokon népek voltak, a székelységből jöttek errefelé. Így a hegyet, ahová először megérkeztek, Csicsolnak [18] nevezték.
A sok népesedés miatt járvány tört ki, de, hogy ne betegedjék meg az egész népesség, a hegyen csak pár beteg maradt, a többiek a mai Forrófalva falujában telepedtek le.
Amint a nép meggyarapodott – hisz munkás és eleven nép volt –, az erdőket levágták, és nagybirtokosok lettek. Sok munkásra volt szükség, jöttek még az északi Szabófalva, Berendest falvakból.
– Lehet tudni, mikortól volt a falu? – kérdezte az egyik vénebb ember.
Erre Benke György, a mesélő a következőt mondta:
– Elvesztek a régi falvak nevei, hisz azokról soha senki se írt, és ha írtak is, a későbbi vajdák nem említették ezeket. A falvak újabb neveket kaptak, a régebbiek közül is pár megmaradt, mint itt Klézsén is, Buda és Tyúkszer. Mégis Klézse lett a falu hivatalos neve, csak a nép emlékében maradnak meg a nevek, ahol megmaradnak.
Benke György aztán hozzánk, a gyerekekhez fordult, és így folytatta:
– Ti ne felejtsétek el, hogy ez a föld a miénk. Klézse és Forrófalva rokon nép, és összeházasodott. Mindkettőben magyarfajta népek éltek, és mindkettőnek a története elvész az idők mélységében. Senki és semmi az égvilágon nem tudott rosszat tenni nekünk. Most két nyelven is beszélünk, az oláh nyelvet tanuljátok az iskolában, de a többit se felejtsétek el, hisz itt, ebben a faluban ugyanúgy tanítanak az idősebbek, mint más falvakban.
*
Édes, szép mesék voltak ezek, de akkoriban már sok gyerek unta, mert rövid kis történeteket tanultak az iskolában, és lenézték népük bölcs és értelmes legendáit. Talán még vagyunk, akik nem felejtettük el ezeket, és ha most van lehetőség a feledés végén, úgy vélem, le kell írni.
1 vastagabb vesszőjű
2 hársfa
3 Szajkó, ebből is kétféle van: színes és fekete.
4 Más néven fürgemadár vagy császármadár. Pörögve repül, 13 tojást rak le, a fi ókák hasonlóak a tyúk csibéihez.
5 gólya
6 őz
7 hegyekben élő, kétszarvú zerge
8 szarvastehén
9 nyúl
10 Ürge vagy földi kutya. A cenke itt nem a kiskutyára utal, hanem az állat kicsinységére.
11 zokni
12 Ezek olyan vízforrások, amelyeket fatörzsből készült hordóval védenek. Feneketlen faedényt vájnak be a forrás köré.
13 cserépfazék
14 A kályha előtt (ami nálunk szóba), van egy kiemelkedett töltés, ahová a kályhából előrehozzák a szenet (itt fém).
15 fával erősített barlangok
16 a juhászat főgondozója, sokszor táltos
17 juhászat
18 Most is így nevezik azt, ahová kápolnát emeltek a menekülők, a sebesültek és a járványban szenvedett halottak emlékére.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. szeptemberi számában)
Megszülni anyámat, mellemre venni, megszoptatni, csak hagyni. Hagyni. Engedni, hogy sírjon, gyűlöljön. Szeretni. Újra mellemre venni, táplálni, nézni, ahogy szürke pergamenbőre lepereg arcáról, Istenre terít takarót. Itt a tél.
Cipőtalpnyi vallomás a friss hóban, pár lépésnyi múlt és jelen. Keveredik a hó és a sár. Fekete, fehér. Sakktábla. Lépések, taktika, kiütni, meghalni. Születni. Anyám sír. Fel kéne venni, ringatni, becézni. Játszani vele, álomba simítani, kopott haján keresztül érezni a lüktetést abból a vastag érből a koponyáján.
Beteg erek, beteg koponya, beteg gondolatok. Hallani a hangokat, érezni az égett bőr szagát.
Dideregtek a fák is, amikor a fagyos földbe vájták a sírgödröt, apa és kamasz fia. Gomolygó felhőkkel takarta el a szemét a nap, nem akart már több temetést látni. Nincs egy hete sem, ugyanitt ástak, és a verejték akkor is jéggé fagyott a hátukon. Az apa hetedik gyermekét, az alig egy hónapos lánykát – aki a keresztségben az Éva nevet kapta – tették a szalmával puhára bélelt sírba. Háború, pince, tüdőgyulladás. Pedig ránézett a sántikáló, halállal cimboráló katonaorvos is.
Ma sem tudok róla többet, ő Johnny, Pennsylvaniából. Kutakodtam utána a neten, de semmit sem találtam ezzel a szópárral.
Bronzöntő barátom hívott fel néhány éve:
– Egy amerikai szobrász, „Johnny, Pennsylvaniából” a műhelyemben szeretné elkészíteni, majd velem öntetni pár szobrát. Nálunk nem fér el. Elvittem az egyetemre, de sokallta a napi háromezret a kollégiumi szobáért. Nincs valami ötleted?
– Agglegény szomszédomat most rúgták ki az állásából, van két használaton kívüli szobája, megkérdezem.
Kiszedtem az összes húszfillérest, ötvenest senki nem dobott a tálba. Csak az egy- és kétkoronások maradhatnak, ezt mondta Bánffy, a fővezető. Leültem a bolttal szemben a fűre, az aprót meg a piros terítőre raktam, amin ülni szoktam. A könyvet vettem a kezembe. Matracot, párnákat és azt a szép fekete komódot is el kellett adni, hogy megjelenhessen. Szétküldtem a szerkesztőségeknek, persze kézirat nem jár vissza, ez minden újság tetejére van nyomtatva, talán begyújtanak velük. Bánffy mondta, hogy így kell, ez az üzleti módi, el kell adnod magad. Küldjed szét, küldj belőle Pestre is, hadd tudják meg, mit írtál. Az új üzleti modellek korát éljük, ő is ezt csinálja, a húsboltjában nincs is
Halottasházban főzni? Mit találnak még ki? Kolbásztöltést, disznótort vagy szalonnasütést a szépséghibás koporsókból rakott tábortűzön? Bánja a fene, csak ki ne derüljön, hogy a szakácsbizonyítványomat a szomszéd Kati börtönviselt fia csinálta húszezerért. Ha felvesznek, hálából holnap olyan rétest nyújtok a Szűzanyának, hogy a gyönyörűségtől elalél. A kukába köpöm a rágót, bekopogok. Mióta ragasztva van a protézisem, rágózni is tudok. Jó íze van és végre nem büdös a szám.
A nagy sötétségben különös módon fehérlett a hóesés: mindent belepett a szürkeség, és az ég felől hatalmas, sötétebb-világosabb foszlányokban hullott a hó. Odakint csönd volt, amely vastag takaróként ült a tájon. Idebent duruzsolt a kályha, a vasöntvény réseiből kifénylő tűzlángocskák furcsa táncot lejtettek a falon. A hatalmas ágyban aludtak a szülei. A kislány egyedül érezte magát ebben a világban. Az alvó emberek a kövér dunyha alatt idegenek voltak számára.
Szentádám, e kis, Ister menti falucska békés lakói egy verőfényes, augusztusi reggelen arra ébredtek, hogy fuldokolnak a büdösségtől. De valami olyan rettenetes bűz volt ez, hogy még Diszkó Lackó is majdnem okádott, pedig ő évtizedekig dolgozott a felsőpekmezi dögkúton. Mindenki serkent, pattant, futott, kitárt ajtót, ablakot, de hiába: a szörnyű büdösség úgy borította be a falut, mint a rapsic Alexisz bácsi malaclopó zsákja a süldőt.
Egyszerű, fekete nadrágot választott a nő. Ez könnyen ment. Elegáns, élére vasalt szövet némi elasztánszállal keverve, vékonyka bújtatóiba saját anyagából szabott öv volt behúzva. „Nadrág kipipálva” – nyugtázta némiképp megkönnyebbülve, majd a műanyag csíptetős vállfán lógó ruhadarabot a fotelbe tette. – Jöjjön hát a nehezebb rész. Válasszuk ki a megfelelő felsőrészt hozzá. Na de mégis, melyik legyen az? Selyemblúz, csipke? Egyáltalán mit szoktak felvenni ilyen alkalomra? Sosem csináltam még ilyet! – sóhajtott a nő. Te jó ég, mennyi rongy.
Puha volt a hótakaró, akár a kalács. Rohantam utána, amikor mellé értem, kihasználva a lendületet, amit testem tehetetlensége adott, isinkáztam egyet. Hógolyóztunk, kiakasztattuk egymást, hemperegtünk a friss hóban. Bámultam a szemeit és azt a rafinált kontúrt, amit aranyceruzával rajzolt köré.
Már vagy egy hete kitartóan koplalt. Főtt ételre rá se nézett, hiába biztatta a nagyi, hogy kóstolja meg a levest nyugodtan, mert zsír nélkül készült. Inkább elfordította fejét az asztalon gőzölgő tálról, mintha a puszta látványa is hizlalna. A nyers salátalevelet, sárgarépát is csak módjával rágcsálta, szénsavmentes ásványvízzel öblítette le, aztán határozottan eltolta a tányért maga elől. De a diétás leves nyálcsorgató illatától képtelen volt szabadulni.