Gazdag Ágnes: Szörny III. (akril, vászon, 15 × 15 cm, 2018)
Helmut megcsókolta a feleségét, és elindult a munkába. Házasságuk példásnak volt mondható, és mindkettőjük igényeinek megfelelt. Helmut útközben találkozott a postással, Herr Schultzéval, és kedélyesen elbeszélgettek az időjárásról és egyéb hasonlóan fontos dolgokról. Aztán Helmut elköszönt és felszállt a villamosra, hogy néhány megálló és némi eseménytelen zötykölődés után leszálljon a berlini Tiergarten előtt.
Vagy húsz éve kezdte a szakmát, nem ismertek nála odaadóbb gondozót. Az állatok szerették, szó szerint a tenyeréből ettek. Helmut hangosan köszönt Frau Übermannak, a jegyszedőnek, végigsétált az állatkert dolgozóinak épített rejtek- ösvényen, majd belépett az egyik sziklába vájt aprócska öltözőjébe. Komótosan felvette a munkaruháját, egy kis brillantint tett a hajára, majd szemügyre vette magát a kopott borotválkozótükörben. Minden a legnagyobb rendben! – kacsintott rá tükörképére, amikor észrevette a tükör mellé tűzött levélpapírt, rajta az állatkert horogkeresztes pecsétjével.
Már csak ez hiányzott, gondolta, de az arca nem árult el érzelmeket. Széthajtotta a papírt, és elolvasta.
„Herr Becker, holnap jelentkezzen az igazgatói irodában, pontban 7.30-kor!”
Molttke Tiergartenführer
Helmut az órájára pillantott, majd sietős léptekkel a főépülethez ment. 7.32-kor belépett az igazgatói irodába.
– Herr Becker?! A késés úgyszólván elfogadhatatlan! Különösen, hogy egy úr keresi az SS-től!
Molttke igazgató arcán feszültség cikázott át.
– Ugyan, ugyan, semmi szükség erre! Valójában az SD, a biztonsági szolgálat munkatársa vagyok, de talán felesleges is belemennem az efféle részletekbe… – kapcsolódott be a társalgásba Heinz Felfe.
– A b-b-biztonsági szolgálattól?! Nem követtem el semmit! – Helmut Becker már látta magát az egyik KZ-lágerben, amelyek létezéséről annyit suttogtak a kofák a piacon. A karcsú, kissé nőies testalkatú tiszt könnyedén lehuppant az egyik bőrfotelbe, és nagy műgonddal lehúzta fekete bőrkesztyűjét. Az egyik ujján megcsillant az a halálfejes ezüstgyűrű, amelylyel kizárólag a régi, megbízható elvtársakat jutalmazta az SS birodalmi vezetője. Felfét csukaszürke egyenruhájában még elegánsnak is gondolhatta volna az ember, de a hideg kék szemek nem sok jót ígértek. Kellemesen lágy baritonja éles ellentétben állt félelmet keltő megjelenésével.
– Nyugodjon meg, Herr Becker. Vagy hívhatom Helmutnak?
– Hogyne, hogyne, ahogy csak kívánja! – válaszolt Helmut egy kicsit magasabb hangon, mint általában.
– Akkor vágjunk a közepébe, Helmutom! Üljön le, az igazgató urat pedig szépen megkérjük, hogy mielőtt kimegy, töltsön nekünk némi snapszot!
A Tiergartenführer valószínűtlenül kövér pincérnőként libbent át a szobán, leírt egy kört a bárszekrény körül, majd a szervírozás után hajlongva távozott.
– Mit akar tőlem? – kérdezte Helmut, aki a jóféle pálinka ellenére sem érezte túl jól magát.
– Rövid leszek. Úgy gondoljuk, a háborúban megsérült német hazafiak megérdemlik, hogy elsőként lássák a megújult majomházat. Az üdvözlőbeszédet maga a Führer mondja terveink szerint. Viszonzásul mi is szeretnénk kedveskedni szeretett vezérünknek. Ugye számíthatok a segítségére?
– Heil Hitler! – ugrott fel Becker, és összecsapta a bokáját.
– Erről van szó! – A tiszt szemében először villant meg egy kis barátságos fény. Rágyújtott egy francia Caporal cigarettára, és elgondolkodva fújta maga elé a füstöt, majd így folytatta: – Gondolja csak el, ezen a nagyszerű terven az egész SD-csapat lelkesen dolgozott! Minden osztály és alosztály beleadott apait-anyait, mire kidolgoztuk a végső megoldást… Bocsássa meg, nagyon előreszaladtam! Van maguknak Loxodonta africanájuk?
– Hogyne kérem, két fiatal afrikai elefántunk is van.
– Pompás! És az egyik fehér, nemde? Ha pontosak az értesüléseim… Márpedig azok.
– Igen, így van! A Simba. Én viselem gondját a születése óta.
– Mit gondol, tudná idomítani? – a tiszt hangja izgatottá vált.
– Én, kérem, gondozom az állatokat, nem idomítom. Nem hiszem, hogy menne – szabadkozott Helmut.
– Nos, nem érdekel, majd beletanul! A következőt kell tennie: az ünnepélyes megnyitó napján, 10.30-kor a Führer és kísérete elvonul a kifutó előtt. 10.31-kor a fehér elefánt ormányát előrelendítve köszönti a Führert – már amennyire hangképző szervei ezt lehetővé teszik. A maga dolga, hogy erre a kis kedves mutatványra beidomítsa. Egy hét múlva, gondolom, már meg is tarthatjuk a főpróbát, igaz? – A tiszt metsző hangjával briliánst lehetett volna hasítani.
– Parancsára! Nem lesz semmi probléma! – húzta ki magát Becker.
A második nap aztán a gondozó rájött a megoldásra. Egy emelőcsigát szerelt az elefántház nyitott plafonjára, majd átvezetett egy kötelet, és néhányszor megrángatta. Remekül működött! Most már csak Simba kedvence, egy jókora fürt érett banán hiányzott a kísérlethez. Az ötlet egyszerű volt, mint a pofon, és a sok gyakorlás után úgy ment minden, mint a karikacsapás – ahogy a majomketrecben mondják.
Az SD embere pontosan megjelent a főpróbára megbeszélt időpontban.
– Nos, hogy ment az egzecíroztatás? Nácifánt az elefánt?
– Engedelmével, Herr Felfe, bemutatnám, mit tanultunk, de ahhoz be kell mennem az elefántházba.
– Rendben, kíváncsian várom a fejleményeket! – válaszolt az SDtiszt, és szórakozottan csapkodta a lovaglópálcájával a csizmája szárát.
A gondozót ez valamiért nem nyugtatta meg. Gyorsan bemászott a rejtekhelyére, és még egyszer ellenőrizte a csigát és a kötelet. Minden remekül működött. A kifutó ajtaja kinyílt, a gondozó pedig szaggatottan füttyögni kezdett, jelezve az állatnak, hogy elérkezett az etetés ideje. Simba szájában összefutott a nyál, és elindult a plafonról lelógó banánfürt felé. Helmut húzni kezdte a kötelet és a csemege egyre feljebb emelkedett. Az elefánt ágaskodott, majd feszesen kinyújtotta ormányát, de a gyümölcsöt így sem érte el. Hangosan feltrombitált:
– Treeeeer trrrtrrittteeerrr!
– Pompás, pompás! – tapsolt finom szarvasbőr kesztyűs kezeivel az SD-tiszt a bemutató után. – Ahogy peckesen kisétált, és feszesen kinyújtotta az ormányát! Ahogy „Heil Hitlert” trombitált! Fantasztikus teljesítményt nyújtott, barátom! Minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve! Most pihenjenek, és készüljenek a nagy napra! – örvendezett Felfe.
Az SD-tiszt távozása után Helmut nagyon megkönnyebbült. Elbúcsúzott az elefánttól, és sietősen elindult hazafelé, szeretett volna még az eső előtt hazaérni. Ulrike káposztalevest ígért vacsorára, és lehet, hogy még lókolbászt is tudott szerezni.
A felhők takarásában köröző Saun MacDonald nem kedvelte az angolokat. Könnyű Mosquito bombázója alatt lassan kigyúltak a Tiergarten fényei. Az a tejfeles- szájú hadnagyocska persze rossz koordinátákat adott meg, nincs odalenn semmiféle lőszergyár.
– Mekkora pancser! – gondolta a skót pilóta, és kioldotta a magával hozott bombát. Az acélba csomagolt sötét akarat lustán sivítva indult a föld felé. A parancs az parancs...
Az elefánt szokatlannak és egyben örömtelinek találta a hangot. A fütyülő hang más volt, mint amit megszokott, de nyilvánvalóan etetést jelzett. Az álmos Simba kibotorkált a kifutó széléig, és kinyújtott ormánnyal szimatolt. A fütyülés kezdett fülsiketítővé válni, és az égből egy soha nem látott méretű banán közeledett. Simba két lábra állt és úgy trombitálta örömében:
– Treeeeer trrrtrrittteeerrr!
Szegény elefánt sohasem tudta meg, hogy a folyamatos sípolás bizony nem az etetést jelzi. Ilyenkor a legjobb fedezékben maradni.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. május 12-i számában)
