Faludi Ádám: Szilveszteri siratódoboz

2021. december 26., 11:28
Fekti Vera: Balaton télen (olaj, vászon, 60 × 80 cm, 2016)

Többféle tél létezik, de mindig egyféle hóval. Ez a hó karácsony után már igen magas, a szőlőkarók teteje látszik csak ki belőle. Az udvaron pedig még magasabbra tornyosul, mint bárhol, mert a kúthoz, pincéhez, ólakhoz és a kapuhoz vezető utakra hullott havat el kell dobálni. Így keletkeznek azok a hódombok, amelyeknek tetejére állva közelebb kerülhetünk az éghez, ahonnan a hópelyhek hullanak le hozzánk. A ház előtt és az istálló meg az ólak előtt is el kell dobálni a havat, hogy enni tudjon a baromfinép. Meg a vadgalambok.

 

Amikor ettek, csak álldogálnak, nézelődnek, és alig hallani a hangjukat. Ott szoronganak a hóhányás határolta tisztáson értetlenül, aztán az eszesebbje visszasomfordál az ólba, és várja a tavaszt. A vadgalambok meg elrepülnek valahová.

 

A tyúkoknak például tojni sincs kedvük, bóbiskolnak az ülőn etetéstől etetésig, és talán az eltávozott idők visszatértéről ábrándoznak. A tapasztaltabbja megkotlik, mert tudja, hogy akkor bekerül az istállóba egy külön kosárba, amiben szalma van és igen sok tojás. A tojásból lesznek a csibék. Nem mindegyikből, de a lámpázás ezt majd néhány nap elteltével kideríti. Egyik este Csillag Nagyanyád odatelepszik a kotlós kosara mellé a fejőszékre, és egyenként a petróleumlámpa elé tartja a tojásokat, és átvilágítja mindegyiket. Ez a lámpázás. Amelyik tojásból nem lesz csibe, arra azt mondja, hogy záp, néha azt, hogy palozsna. A palozsna legalább olyan ronda szó, mint a beléndek. A záptojások egy régi, rozzant szakajtóba kerülnek, onnan meg általában az árnyékszék emésztőgödrébe az udvaron.

 

A záptojás, ha eldurran, akkor szörnyű bűzt áraszt. Ha véletlenül nem kerülnek vécébe a záptojások, akkor nagyszerűen lehet velük vonatot dobálni. Ezt egy iskolaszüneti cimborádtól tanulod, aki veled egykorú, és a szüneteket itt tölti nagyanyjánál két háznyira tőletek. Ő sem tudta nemrég még a lö betűt az ó-val összeolvasni, bár lovat annyit látott már, mint fűszál a réten, mert az apja mindig elvitte magával a lóversenypályára. A városi dolgokról sokkal többet tud nálad, mert budapesti. Te meg az itteniekről tudsz többet, összerakjátok a tudásotokat, mert hamar kiderül, hogy így sokkal hatékonyabban tudtok rosszalkodni.

 

Ha véletlenül nem kerülnek pöcegödörbe a záptojások, akkor elrejtőzöl pár darabbal a vasút menti gazban az akácfánál, aztán amikor a mozdony elhalad, fogod a záptojásokat, és megdobálod velük a vonatot. A vagonok oldalán csattan egy nagyot a záptojás, kifolyik a belseje, és a vonat meg robog tovább, viszi magával a büdösödet. Abból sincs baj, ha véletlenül egy lehúzott ablakon berepül valamelyik, csak ilyenkor nem hallhatod a durranást. Baj csak abból lehet, ha a dobás pillanatában túlságosan megszorítjuk a záptojást, és a kezünkben robban fel. Az ilyesmi elég hosszú időre kedvét szegheti az embernek.

 

A kotlós istállóba költöztetését úgy hívják, hogy megültetés. Naphosszat ül a kotlós a szalmával bélelt kosárban annyi tojáson, amennyi csak elfér alatta. Még enni, meg a dolgát végezni is úgy kell kidobni az udvarra, mert magától fel nem kelne a kosarából. Egyetlen dologra hajlandó csak. Ha meg szeretnéd fogni, úgy belevág kézfejedbe a csőrével, hogy kiserken a véred.

 

A kotlós a tyúknál is butább, még pörköltet sem lehet belőle készíteni. Mégis jó ideig arany dolga van. Amikor kikelnek a csibéi a tojásokból, beköltözhet a konyhába, az asztal alá. Sokáig ott lakik egy faládában sárga bolyhos csibéivel, de amikor váratlanul tavasz lesz, és a hónak már nyoma sincs, kikerül folyvást csipogó társulatával együtt az udvarra a burító alá, amelyiket a kosárfonó készített és a fehérvári Prohászka-templomhoz hasonlít. Jó sokáig ott laknak alatta a csibék a kotlóssal. Nem is tudod, érdemes-e megkotlani télen a türelmes várakozás helyett, aminek egyébként ugyanúgy tavasz a vége, mint a különcködésnek. A burító mégiscsak rabság, a csibék pedig hamarjában jércék meg kiskakasok lesznek, és faképnél hagyják a kotlóst. Hát, ő tudja.

 

A hólapát fából van, ezzel kell havat lapátolni, mert a rendes lapát vasához hozzátapad a hó, és le sem akar róla jönni. Télen a vaslapátnak tulajdonképpen semmi dolga. Azért többféle a tél, mert a hó soha nem ugyanannyi. Néha majdnem ellepi a szőlőkarókat, néha csak a közepükig ér, de mindig igen sok esik belőle. Kár lenne azt hinni, hogy mindörökre így marad, hogy ez a világ rendje, és a tél és a hó elválaszthatatlanok egymástól, meg hogy a baromfiak csak tipródnak félig vakon etetés után, aztán elülnek és várják a tavaszt, a kotlós pedig csibéket keltet, záptojást hagy rád, és a fehérség, amit csak tud, betakar. Kár lenne ezt hinni, de mégis ezt hiszed. – Ez a tél – mondod, amikor telet kiáltanak melletted a járdán tipegők.

      

A szilveszter azt jelenti, hogy sötétedés után a Feketeferiék lovas szánkóval értetek jönnek, felültök a szánkóra, amelyik akkora, mint a kocsi, csak nincsenek kerekei, hanem fatalpakon csúszik, és elmentek otthonról. Pokrócba csavarjátok a lábatokat, úgy ültök az ülésekre, és az országút hófalai között ügetnek veletek a lovak. A szánkó végén viharlámpa világít, a lovak szerszámán pedig csengők csilingelnek az ügetés ütemére. Az egész szilveszterben ez a legjobb. Ahogyan csengenek ezek a csengők a hófalak közötti csendben, és a viharlámpa petróleumszagot szivárogtat a levegőbe, és sárga fénye hintázik a havon.

Aztán igen hamar megérkeztek, vendégségnek mondják ezt az egészet, hát csak figyeled, hogy mi is az a vendégség.

 

Elsősorban süteményeket jelent, de sok más ennivalót is. Mindenki másfajta ruhát visel, mint amilyet szokott, és türelmesen ül az asztalnál olyan ember módjára, mint akinek már az életben többé soha semmi elvégzendő dolga nem akad. Mert egyébként mindig vár rá valami munka, de ettől a szilvesztertől ez talán mindörökre megváltozik. Emiatt nem siet dolgozni evés után, hanem beszélget és koccint az összes vendégeskedő ismerős. Későre jár, de nem kell lefeküdni, mert szilveszter van. És vendégség.

 

Aztán váratlanul elcsendesedik a konyhában a vendégség, csak a kék-vörös papírborítású akkumulátorán álló rádió hangját hallani. Néprádió, így nevezik azt a kis barna dobozt a két fekete tekerőgombjával. A konyhaszekrény tetején világít zölden az eleje, és egy ember beszél benne. Azt mondja, hogy éjfél van. Mindenki feláll az asztaltól, elfújják a petróleumlámpát, és ekkor a rádióból felkerekedik valamilyen szomorú zene, és ott szálldos körülöttetek a konyhában, de nem látni, mert vaksötét van.

 

Amikor befejeződik, újra lámpát gyújtanak, és ekkor veszed észre, hogy az asszonyokkal valami történt abban a sötétségben, mert szipognak, könnyes a szemük, zsebkendőjüket gyúrogatják a markukban. Nem hiszed, hogy bántotta volna őket valaki, annál is inkább, mert nagy ölelkezés következik. Boldog újévet, ezt mondja mindenki, aztán puszilkodik. Csak ámulsz. Mi történt itt? Vége a vendégségnek?

 

Nincs vége, mulatozás veszi kezdetét, nótázás, és annyi süteményt lehet megenni, amennyi csak beléd fér. Kár, hogy a rádiót lekapcsolják, mert abban is nótáznak, de máshogyan, mint a konyhában a vendégek.

Kár lenne azt hinni, hogy ez a vendégség és a szilveszter, mégis azt hiszed. De nem bánod meg soha.