A melléig ért a fájdalom. Látta a szivárványszarvast, agancsain némán éneklő kanárikkal. Érezte az erdő állott kriptaszagát, hallotta a dörrenés visszhangját. A szivárványszarvas rá nézett, tekintete üresen fájdalmas volt. A madarak csak zengték dalukat. A szépséges szarvas előbb két mellső lábára rogyott, végül az oldalára borult. Még ekkor is őt nézte. Kongó űr tátongott tekintetében, melyen keresztül – ha figyelmesen fürkészett – meglátta álmodó önmagát. Néma csönd és hullaszag.
Beesett, karikás szemekkel sétált a járdán. Tétován mozgott. Remegő kézzel helyezte be a slusszkulcsot a régi kék Citroën ajtajába, nehézkes mozgással letekerte az ablakot, majd becsukta az ajtót. Nagyot sóhajtott. Nézett maga elé, de nem látta a műszerfalat, a poros, bogaras szélvédőt, a foszlásnak indult kormányt. Kiesett kezéből a kulcs. Lehajtotta a napellenzőt, kinyitotta a kis tükröt, és véreres szemeivel bámulta magát. Az elhanyagolt, ritka borostáját, hiányos szemöldökét, tátongó pórusait, apró, de jelentős miteszereit. Bőrének sajátos sápadtsága az elmúlt éjszakák metamorfózisában vörössé alakult, vaskos orra körül borvirág táncolt. Fogközeiben ételmaradék, csámpás fogsora, keresztharapása, állának enyhe kacskasága tette átlagos ábrázatát, nos, kevésbé átlagossá. Tekintete arca minden pontját érintette, mindent jól megnézett magának, újra feltérképezte, hányadán is áll magával. Visszacsapta a tükröt. Lehajolt a slusszkulcsért, beindította az autót. Fújt egyet. Elővette cigarettáját, ujjbegyei tompa zsibbadása miatt csak harmadjára sikerült kivennie egy szálat a puha dobozból. Benyomta a szivargyújtót, majd rágyújtott. Nagyot szívott, a tömör füst azonnal ellepte a műszerfalat, mielőtt még kiszállt volna az ablakon. Elindult.
Felhajtott a sztrádára. A kis, ezer köbcentis motor legalább olyan lomha volt, mint ő. Tompa, lassú és körülményes. Jól megértették egymást. A kis kék kocsi meghálálta, hogy végre valahára lemosta a gazdája, ellenben néha morcosan morgott, ha nem volt elég ablakmosó-folyadék a tartályban. Elnyomta a többi csikk közé cigarettáját. Az a jó az autópályában – gondolta –, hogy nem kell különösebben figyelni. Csak mész. És csak ment. Oda is, meg haza is.
Ismét a sötét szobában, a hátán feküdt. Az ágy sarkaiban üres sörös dobozok. A szekrényen porosodó könyvek sorakoztak, mosatlan bögrék, szakadt pénztárcája, összegyűrt papírlapok. A nemrég vásárolt okostévé még az áramra se volt rákötve, csak egy hatalmas, sötét ablakként funkcionált az amúgy is koromfekete lakásban. Nézte a messzi sötétséget. Izzadt, pocakja fel-alá járt, ütemtelenül, mellkasa néha kettőt lüktetett. Kitapogatta a hamutálat és elnyomta az egyetlen apró, izzó fénypontot. Bent tartotta a füstöt. Kivárt. Lehunyta szemeit. Kifújta, és testét elöntötte a bizsergés.
Átszökkent, a rá jellemző kecsességgel a kidőlt, mohásodó farönkön az elmosodó, színes füstőz, melynek hátán a terebélyes fehér foltok emlékeztették erre a világra. A sűrű bozótból figyelte, ahogy az ugrás után megállt az állat. Ámulatba ejtette. Ágak reccsentek a távolban, az őz nagy, méla szemei lángokba borultak, meglátta a bokor mögött rejtőzködő férfit, kapart lábaival és nekilódult.
A redőny apró hézagai közt beszűrődő erős napfény égette az arcát, mikor felébredt. Hátat fordított nekik, de aludni már nem bírt. Szemei égtek, teste zsibbadt, sajgott, ropogott.
Kicammogott a konyhába, megbontotta a löncskonzervet, betette a mikróba a kiszáradt zsemlét, megmelegítette, és megvacsorázott. Közben a fehér falat bámulta, rágása és nyelése visszhangzott az üres konyhában. Rágyújtott. Felállt, körbe-körbe járkált a lakásban. Mutogatott, magyarázott a falaknak, kérdőre vonta a tükörképét, megbántotta a hűtőjét, földhöz vágta az újabb üres dobozokat. Hajnalig meg sem állt. Kinyitotta a tetőablakot. Félig kihajolt rajta. Belepöckölte az égő dekket a komor Napba. Bemutatott neki, és kirúgta maga alól a széket.
(Karantének)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.