Egy este kopogtatott be hozzá a tétova gondolat, mint mikor lopva megjelenik a cseresznyefán az első sárguló falevél, és napok-hetek múltán mindent beszínez az ősz. Minél inkább próbálta elűzni a kósza ötletet, az egyre több színt követelt a szürkébe hajló napok egyhangúságából.
Már két hete tartott a karantén. A kezdeti lelkesedése alábbhagyott. Szüksége volt egy őrültnek tűnő kihívásra, ami kikergeti a süppedős szorongásból. Újra „jövendőt” akart magának és a családjának.
– Mégis, hogy képzeled? Kinek akarsz bizonyítani? Hány és hány ötleted szünetel most is? – a meg nem írt regények, a félbehagyott novellák, a félig kész fordítások, az elkezdett hímzések. Ott hevernek mind az elvetélt ábrándok polcán.
A fiatalasszony mégsem hagyta magát. Fészket vert fejében a gondolat: kár lenne elhessegetni.
A napi teendők közül kiszakított magának néhány percet, hogy nekivágjon a tervnek. Talált egy megfelelő személyt, aki szenvedéllyel és átéléssel magyarázott a videóüzenetben. Azt ígérte, elég hozzá kilenc nap, hogy megszülessen. – Kicsivel több, mint egy hét. Úgy is olyan egyformák a reggelek, és az esték! Most másképp lesz – gondolta az asszony. Kilenc nap, tele várakozással. Erről eszébe jutott a kilenc hónap, amit már négy alkalommal élt át. Elővette a babanaplókat, és átlapozgatta egy kihűlt kávé mellett. Eszébe jutott a legelső, mikor anyává vált. Napokig sírt, hogy a babaszobában a függöny mintázata nem illik a jó előre megvásárolt ciklámen szőnyeghez. Ma csak mosolyog ezen. Szolid meghatottsággal nyit be elsőszülött nagylánya szobájába, úgy érzi most meg kell ölelnie. Aztán visszatér a második albumhoz. Mennyire várta, hogy ez alkalommal, mást ígérjen az orvos a magzat nemét illetően. Örömkönnyekkel szaladt át a parkon, ahol akkor virágzott az orgona. Letépett egyet, és beleszagolt. Most is emlékszik rá. – Fiam lesz! – ujjongott. A kislány után egy fiú. Ezek voltak élete legmeghatározóbb emlékei. A fia szobájába is benyit, és gyengéden megérinti a vállát. Jól tudja: egyre ritkábban lesz lehetősége, hogy megölelje, lassan mutálni kezd. Na és a harmadik? Épp tervezgette, hogy visszaáll a munka világába, túl sokat „henyélt” már otthon két kisgyermekkel. Jöhetnek a komolyabb kihívások. Valóban érkezett a várakozással és készülődéssel teli újabb kilenc hónap, majd berobbant az életükbe a majdnem ötkilós legény. Most is szaladnia kell utána a labdát rúgva, ha el akarja érni. Megpaskolja a feje búbját, mert ő azt szereti.
– Anya, mire gondolsz? – kérdezi a fiú, két csel között, és kutatva néz anyja szemeibe.
– Anyának van egy új ötlete – kacsint az asszony.
Közben felébred a legkisebb. Felemeli a rácsos ágyból, és magához öleli. Göndör fürtjeibe olyan jó beletemetni minden ködös és szikrázó napot. Ő a család otthoni tábortüze.
– Nem igaz, hogy nem viszek végig semmit, hiszen itt vannak ők – vitatkozott az asszony önmaga árnyékával.
A tervhez minden szükséges eszközt előkészít. Az utasításokat a lehető legnagyobb figyelemmel követi. Készül az újabb kihívásra, és ez felvillanyozza, szinte megrészegül. Bevonja a feladatba a család többi tagját is. Látják, hogy anya izgatottan sürög-forog a konyhában: méricskél, szitál, öntöget, kavar – mert, ahogy ígéri, néhány nap múlva csodás dolog fog születni. Nem értik egészen pontosan micsoda, de a csillogó, titkokat ígérő tekintetet látva ők is lelkesek.
– Mi mindent megteszünk, a többi nem rajtunk múlik. Nem tőlünk sárgul a levél, de mi metsszük a fákat – okítja közben a gyermekeit, ahogy régen a nagyapától hallotta.
A hatodik napon nevet ad neki. Sokat tanakodik előtte: hogy is nevezze majd. Azt sem sejtheti előre, hogy fiú lesz vagy lány. Nem is számít igazán. Végül a fiúnév mellett dönt. A hetedik napon már éjszaka is felébred hozzá. Mikor a kicsit szoptatja, őt is meglesi. Ha úgy látja, nem növekszik eléggé, előveszi a hozzávalókat és megeteti. Gondoskodik róla: éppúgy, mint a gyerekeiről.
A férfi először meglepődik felesége új hobbiján, nem teljesen érti, miért vállal magára még többet, de ráhagyja. Az asszony kötényére és hajára gyakran rászáll a liszt, s férje arra gondol: fehér hajszálakkal is épp úgy szereti.
A nyolcadik nap úgy tűnik, baj van, és nem fog megszületni a várva várt gyermek. Kissé elkeseredik ugyan az asszony, de nem adja fel. Az elején eldöntötte, hogy kivár. Ragaszkodik a kilencnapos határidőhöz.
Mikor másnap felébred, maga sem hiszi el, amit lát. A gondosan kitisztított üvegben, amelyet zöld konyharuhába bugyolált – a megfelelő hőfok biztosításáért –, ott emelkedik peckesen, diadalmasan, mint aki a világ meghódítására készül: Tóni, a kovász.
Vasárnapra megszületik az ötödik gyermek. Régen érezte magát ennyire hálásnak.
– Mennyi csodás kenyeret fogunk sütni belőle! – gondolta az asszony, és boldog volt.
(Karantének)
Pedig, ha odatűzött a nap a fészer oldalához, már egész jól meg lehetett melegedni. R. el-elnézte, ahogy anyja újsággal a kezében valahova messzire néz, mintha az érkező tavaszt lesné. A kiskutya is szaladgált volna, szegény, ha a lába engedte volna. De valahogy rosszul nőtt az elülső két lába, mintha nem lett volna tartás bennük, minduntalan összecsuklott. Így is próbált járni csúszva-mászva, rossz volt nézni.
Hogy finoman fogalmazzak, kissé szétestünk most. Tulajdonképpen, ha belegondolok, nem most, hanem már egy ideje esegetünk, csak a kérdés az, hogy má’ hova… Tudod, hogy van-e még hova? Ekkor mondod azt (tegyük hozzá, te gerjesztetted): „Halljátok, innën mán nincs lëjjebb!” No, aztán másnap kiderül, hogy mégis. Hát álljon már meg a menet!
Pócsmegyer, huszonhárom június huszonegy, szerda. Tegnap láttam egy képet. Eszter csinálta, fekete-fehér, mindössze két szalag kék rajta. Anya gyermekével. A gyermek anyjával játszik. Az a játék, hogy a gyermek kék szalagokkal díszíti fel az anyját. Az egyik szalagot az anyja kezére köti, a másikat a fülére.
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.