Soha nem felejtem el azt az éjszakát, amikor először volt rémálmom. A tengerparton voltam a szüleimmel, ugyanabban a szállodában, ahol majdnem mindegyik nyaralásunk alatt laktunk, és mint általában, a tengeri levegő vagy talán a hőség miatt, idegesség fogott el, felriasztva bennem az elégedetlenkedés antagonisztikus bestiáját, akinek semmi sem tetszik, leszámítva a néhány kiruccanást a nudisták partrészére, ahol, a meztelen testek védelmében, a lengyelek kipakolták a mindnyájunk, sok elnyomott számára vonzó áruikat. Nyilvánvaló, hogy abban az életkorban semmi nem lehetett csábítóbb számomra, mint a testek és termékek, mellek és nápolyi szeletek, ágyékok és csokoládék társítása, amelyek közül előbbiek közszemlén, utóbbiak a kis Polski Fiatok csomagtartójában elrejtve voltak. Teljesen elbűvölten látogattam azt a napozót, hol anyukámmal, hol apukámmal, és ott soha nem unatkoztam, mert amíg az áruk minden alkalommal nagyjából ugyanazok voltak, a csupasz testek mindig másaknak tűntek, mintha valaki nyilvántartást vezetett volna róluk, és nem engedte volna viselőiknek, hogy naponta egy vagy két alkalomnál többször illegessék idomaikat a parton.
Ezen kívül viszont, mint mondtam, nagyjából folyamatosan ideges, zaklatott és szófogadatlan voltam – ráadásul szokásommá vált frusztrációmat úgy kifejezni, hogy behajlított ujjú kezeim, mintha karmaim lettek volna, halántékomhoz emelve hosszan morogtam, mint valami fenyegető nagymacska, amely így figyelmezteti lehetséges támadóit, hogy nincs jó hangulatban. „Mi van, parancsolgatsz nekem?”, fakadtam ki még olykor, ahogyan az összes gyermek tette akkoriban, pontosan tudva, hogy ez így is van.
Talán a sok csokoládétól vagy a Pepsitől, amit a kertmoziban kortyolgattam, amíg Az elektromos kutyát néztem, azon az éjszakán, miután, meglepetésemre, viszonylag hamar elaludtam, rosszat álmodtam. Az, hogy „rosszat”, valójában nem kifejezés, csupán megközelíti azt, ami ebben a rémálomban történt.
Harcmezőn találtam magam, borzasztó ütközet végén. Körülöttem holttestek hevertek, zömmel megcsonkult, eltorzult hullák – és a legapróbb zaj sem verte fel a hely síri csöndjét. Az ég nyomasztóan borús volt, kínnal-bajjal haladtam előre, lépten-nyomon kerülgetve a halomba hullt tetemeket. Nem tudom, miért voltam ott (talán az egyetlen túlélőként?), mit kerestem, ha egyáltalán kerestem valamit. Egyszer csak megpillantottam anyukámat, az egy nappal korábban a lengyelektől vett farmerban és trikóban, nem viselt páncélt, és már csak a látványa is eltöltött reménnyel. Hát nincs minden veszve, édesanyám itt van, eljött, hogy kimenekítsen a förtelmes rémálomból, amit éppen átélek. Felgyorsítottam a lépteim, hálásan közeledtem feléje, láttam, ahogyan lekuporodik, kitárt karokkal, hogy megölelhessen. Amikor azonban odaértem hozzá, hirtelen felegyenesedett, hátranyúlt, előhúzott onnan egy hatalmas kardot, és, csöppnyi tétovázás nélkül, levágta a fejem.
Irdatlan sokk volt. Az ilyesmi még álomban is képtelenségnek tűnt számomra. Mintha minden törvény, megállapodás és szerződés hirtelen semmissé vált volna arra vonatkozóan, hogy mi történhet és mi nem, miközben alszunk. Fejem néhány métert oldalra gurult, miközben, hab a tortán, még láttam, értelmem szemével néztem a konkrét, tágra nyílt, döbbent szemem, bámultam halott tekintetem, testemtől elvált fejem, a saját anyám által rámért, irtózatos erejű csapás nyomán. Teljesen irányvesztetten próbáltam tenni néhány lépést, egyebet nem akartam már, mint egyre inkább eltávolodni tőle, de borzasztó nehezen mozogtam, imbolyogva, néhány pillanat múltán pedig elkerülhetetlenül, tehetetlenül eldőltem. És kileheltem a lelkem.
Másnap reggel, de azután is még egy ideig, gyanakodva méregettem anyukámat, távolságtartó voltam a társaságában, mint a kutya, amely, ha elverik, menekül az ember útjából. Ahányszor felém közelített, igyekeztem félrehúzódni vagy, ha ez nem volt lehetséges, óvni a fejem, mindaddig, amíg egyszer apukám félrehívott, és megkérdezte, hogy esetleg felpofozott-e anyukám, vagy valami ilyesmiről van-e szó. Anyukám ezzel szemben semmit nem kérdezett, de sokat sejtetően nézett rám, mintha tudná, miért viselkedem így.
Egy év múlva, amikor ismét megérkeztünk nyaralni a tengerre, ezúttal csak én és ő, eltévedtem a parton, amiből bejelentés lett a Vakáció Rádión, hogy rám találjanak. Belefeledkeztem a játékba, egyre csak távolodva a napozólepedőnktől, aztán, mivel nem találtam vissza, arra gondoltam, elmegyek a nudistákhoz, hátha ott ráakadok anyukámra. Arrafelé tartva azonban eltévedtem. Valószínűleg ott vonszoltam magam a parton, mint egy árva fókabébi, amikor egy hölgy, aki bizonyára hallotta a rádiós felhívást, kézen fogott, és nem is engedett el, amíg át nem adott biztonságban „a hatóságoknak”. Nem emlékszem már semmire a Vakáció Rádió székhelyéig vezető útból, arra sem, hogy a hölgy beszélgetett-e velem, kérdezte-e a nevem és azt, hogy hová valósi vagyok. Csak az a pillanat eleven bennem, amikor meglátom anyukámat, és az a megkönnyebbültség, amely akkor, ettől elönt. Kiszakítottam magam a hölgy kezéből, és boldogan szaladtam anyukám felé, hogy megölelhessem. Nem kellett volna meglepődnöm, mégis elámultam, hogy elsőre kaptam tőle egy kiadós nyaklevest. „Pofátlanja!” – kiáltott rám. – „Hová tudtál így eltűnni? Azt hittem, elsüllyedek szégyenemben…”
Néztem az arcát, próbáltam magamhoz térni a tasli okozta fájdalmas megrázkódtatásból. Ideges volt, de – láthatóan – eléggé ijedt is. Lehet, azt hitte, elraboltak, vagy a vízbe mentem, és belefulladtam. Mindettől ismét ellenállhatatlanul úgy éreztem, hogy meg akarom ölelni. Másodjára engedte is, szótlanul. A füles ellenére, amiben részem volt, csak szeretetet és hálát bírtam érezni iránta. Végső soron ahhoz képest, amit álmomban művelt velem, egy pofon igazán semmiség.
Szonda Szabolcs fordítása
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. novemberi számában)
Pócsmegyer, huszonhárom június huszonegy, szerda. Tegnap láttam egy képet. Eszter csinálta, fekete-fehér, mindössze két szalag kék rajta. Anya gyermekével. A gyermek anyjával játszik. Az a játék, hogy a gyermek kék szalagokkal díszíti fel az anyját. Az egyik szalagot az anyja kezére köti, a másikat a fülére.
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.