Florin Irimia: A repülő medve története (Povestea ursului zburător)

2020. szeptember 14., 11:08
Vetró András: Madár

Volt egyszer, hol nem volt egy medvebocs, aki repülni szeretett volna. Nézegette, hogyan köröznek a madarak az égbolt magasában, látta, hogyan rugaszkodnak el a fákról, és minden vágya az volt, hogy ő is ezt tehesse. „A medvék nem tudnak repülni”, ismételgette neki az apukája, előbb derülve, szelíd szóval, aztán egyre ingerültebben fia kívánsága hallatán. „A medvék csak járnak. Vagy futnak. Ami nem jelenti azt, hogy ne lennének erősek vagy félelmetesek”, tette hozzá, legalábbis néha, nehogy még jobban letörje szegény bocs önbizalmát. De a kis medvének nem volt gondja az önbizalmával: mindahányszor az apukája elmagyarázta, hogy a medvék nem repülhetnek, ő makacsul meggyőzte önmagát, hogy mégis. Úgyhogy nap mint nap fára mászott, és elrugaszkodott onnan – s bár rövid lábacskái és hosszú karmai soha nem segítették abban, hogy repüljön, továbbra is hitte, hogy egy szép napon felkapaszkodik az erdő legmagasabb fájára, és onnan lendül el, simán, kecsesen lebegve a fenyők fölött, hogy aztán rábízza magát a légáramlatokra, azok pedig egészen messzire viszik, ismeretlen világokba, amelyekről most még álmodni sem mer. Valójában de, álmodni álmodott ezekről, igazi szárnyak hiányában a képzelet szárnyai álltak rendelkezésére csupán. Behunyta hát a szemét, és hagyta, hordozzák, látta önmagát hosszú, csodamadár-szárnyakat viselve, amelyeket büszkén lebegtet meg, miközben a látóhatárt kémleli, olykor nem valami banális csiripelést hallatva, hanem lenyűgöző kiáltást, amilyent a ragadozó madarak szoktak. Aztán felriadt, és szomorúan sóhajtott arra gondolva, hogy mindezt egyelőre csak álmában teheti.

Teltek az évek, a bocs felnőtt, egyre erősebbé és ügyesebbé vált, egyre inkább hitt az erejében, de repülni még mindig nem volt képes. Egy napon azonban, az erdőben kóborolva, talált egy pár szárnyat. Össze voltak csukódva, oldalra dőlten, első látásra nem is jött rá, mivel van dolga. Óvatosan közelített hozzájuk, csapdától tartva, vagy valami ilyesmitől, körbeszimatolta, próbálva felfedezni rajta a dögszag akár legenyhébb nyomát, aztán egyre inkább meggyőződve, hogy ezek nem egyebek, mint szárnyak, magához emelte a földről, hogy alaposabban megvizsgálja. Milyen szépek! És mennyire furcsa, ugyanakkor, hogy hiányzik közülük a madár – hiszen ki hallott olyant, hogy a szárnyhoz nem tapad test nyakkal és fejjel, csőr és láb? Az évek során figyelmesen kitanulmányozta töviről hegyire a madarak szárnyait. Volt köztük kicsi és nagy, vékony és vastag, hosszú és rövid, sokszínű és egyszínű, mint a hollóké, de ez, barnán, mint a bundája, biztosan sasé, keselyűé! Milyen fenséges madár, micsoda lenyűgöző széttárulkozás! Amilyen nagyok, biztosan egyetlen lebbentésük is elég ahhoz, hogy több tíz métert lehessen szállni velük. Még egyszer megszemlélte a szárnyakat, szétnyitva, igyekezett bármi apró hibát találni bennük. Nem hiányzott egyetlen toll se róluk, nem voltak átlőve, se elszíneződve, olajjal vagy bármi hasonlóval szennyeződve se, egyszerűen tökéletesnek tűntek. Vajon miért vált meg tőlük a sas? Talán megunta a rengeteg repülést? Vagy egyszerre csak túlságosan elnehezültek, és letette őket, hogy megpihenhessen? Ha ez lenne, a madár még valahol a közelben van talán. Mit fog csinálni, ha találkozik vele? Különös remegés uralkodott el rajta. Az utóbbi időben egyre gyakrabban érezte annak szükségét, hogy belemélyessze a karmait valamibe, úgyhogy egy-egy fa kérgébe vájta, aztán elengedte magát, hogy lecsússzon a tövéig, többször egymás után, mély barázdákat hagyva maga mögött a törzsön. Aztán, kissé lecsendesedve, a fiatal medve körbekémlelt, hátha észreveszi a sast, adott ponton kiáltotta is, de nem kapott választ. „No, ha már így ráakadtam, akkor az enyém”, állapította meg elégedetten, és – szikrányit sem tétovázva – a hátára illesztette a szárnyakat. Furcsán érezte magát, elnehezültnek – úgy látszik, mégsem voltak annyira könnyűek, még egy medve számára sem, ugyanakkor a különlegesség, egyediség érzése járta át tőlük. Ráadásul úgy tűnt neki, hogy csodálatosan illeszkednek a testéhez, egyből szorosan rátapadnak a hátára – még ha le is akarta volna venni, most már nem lett volna egyszerű megtennie. De nem is akart megválni tőlük – miféle medve lenne ő, ha, miután oly sokáig vágyott szárnyakra, most lemondana róluk anélkül, hogy legalább kipróbálná? Kinézte magának az erdő legmagasabb fáját, nem is volt messze, és, hátán a már libegő szárnyakkal, elkezdett szaladni feléje. Amikor odaért a tövéhez, a szíve úgy vert, hogy majd’ kiugrott a mellkasából, úgyhogy megállt, kifújta magát egy kicsit. Aztán mászni kezdett, kitűnően értett ehhez, most viszont a mászás sem tűnt olyan könnyűnek, mint akkor, amikor nem himbálózott szárny a hátán. Azzal vigasztalta magát, hogy olyan ez talán, mint a pingvineknél – míg járniuk muszáj, nehézkesen, akadozva teszik, de amikor a vízbe érnek, az már más tészta; valahogy így volt ő is a szárnyakkal, mert ugyan valóban súlyosan visszahúzzák most, de amikor majd elrugaszkodik a fáról, akkor mutatják meg igazi erejüket és rendeltetésüket. A törzs közepe táján még megpihent egy kicsit, aztán mászott tovább, míg fel nem ért a hegyébe. Mennyire magas bír lenni ez a fa! Soha nem mászott fel rá végig, fölöslegesnek tűnt számára, hogy megtegye, míg nincs szárnya. És micsoda nagyszerű látkép! Egész egyszerűen elakadt a lélegzete tőle. „Haha”, mondta magában, „már kezdek madárként gondolkodni!” Ismét körülnézett, a sast keresve, hátha innen meglátja, de olyan magasan volt, hogy apró szemeivel már nem tudott kivenni semmit talajközelben. „Eh, ennyi baj legyen! A sasnak nőhetnek új szárnyai”, mormolta maga elé, mert nem értette, végső soron miért foglalkoztatja ennyire a madár sorsa. Felkapaszkodott a fa legfelső ágára. Ott már igen erősen fújt a szél, kénytelen volt belemélyeszteni karmait a tétova gallyba, hogy le ne zuhanjon. Rendben. Most már jobb. Néhány apró mozdulatot tett, hogy visszanyerje egyensúlyát, kinyújtóztatta a hátát, aztán egyenként a lábait, hogy ellazíthassa igencsak igénybe vett izmait, majd meglebegtette a szárnyait, hadd lássa, milyen érzés. Úgy tűnt neki, most már teljesen az övéi, szinte azt mondhatni, egyszerre nőttek a bundájával, a karmaival, az egész testével. Végre! Egy lépésre volt álma teljesülésétől. Repülni fog, ő lesz az első medve a világon, aki megteszi ezt! Még akkor is, ha utána kihullanak majd a szárnyai, mint a tejfogak, gyönyörű, egyedi, semmihez nem fogható emlékkel lesz gazdagabb. Még egyszer végignézett az erdő már-már elragadó sokszínűségén – vörös, téglaszínű, sárga, narancssárga, lila, zöld. Egész egyszerűen elakadt a lélegzete. Hacsak nem a széltől vagy, még inkább, az erőfeszítéstől, hogy feljusson oda. Nem számított már. Hiszen hamarosan kedvére csodálhatja azt a végtelen lombozatot, mindjárt végigröpül kecsesen az összes varázsos szín fölött. Előrehajolt, kinyújtott nyakkal, engedte, hogy a gravitáció tegye a dolgát. És íme, szempillantás alatt a levegőben volt, zuhant – most már csak szét kellett tárnia szárnyait és repülnie. Vállból mozgott, de nem történt semmi. Egyre gyorsabban zuhant, de a fa nagyon magas volt, még mindig maradt ideje ahhoz, hogy szállni kezdjen. Ismét elkezdte mozgatni a vállait, de a szárnyak továbbra sem nyíltak ki. Még egyszer megkísérelte, aztán újra, és még egyszer. Hiába. Valami gond volt. Megpróbált a karmaival hátranyúlni a szárnyakhoz, arra gondolva, talán összeakadtak a tollak vagy ilyesmi, de abból a pozícióból lehetetlen volt megtennie ezt. Kétségbeesésében rugdalózni kezdett a mellső lábaival, mert a hátsókat már nem bírta irányítani. Nehézkesnek és ostobának érezte magát, saját törekvése rossz viccének. „Miért?”, futott át fején utolsó gondolata. „Miért nem repülhet a medve akkor sem, ha van szárnya?” Aztán úgy tűnt, megpillant egy sast, amint a lombok közül elképedten rámered. Aztán többé nem tűnt semmi sem.

Aki történetesen a közelben tartózkodott abban a pillanatban, hallhatta a tompa puffanást, talán azt is érezte, ahogyan enyhén megreng a talaj, amikor a medve erőteljesen nekicsapódik. Azok, akik elsőként a helyszínre értek, nem számoltak be semmiféle szárny létezéséről a hátán, úgyhogy pusztulását vagy pillanatnyi, sajnálatos figyelmetlenség következményének vélték, vagy öngyilkosságnak, ami ugyancsak szomorú, tekintve az áldozat életkorát. Apja gyászolta egy kis ideig, aztán nekivágott, hogy újabb utódokat nemzzen.

 

Szonda Szabolcs fordítása

A szerző Misterul mașinuțelor chinezești și alte povestiri (A kínai kisautók titka és más történetek) című könyvéből (Polirom Kiadó, Jászvásár / Iași, 2017.)

A magyar változat elkészítése során a fordító a Nemzeti Kulturális Alap Szépirodalom Kollégiumának Franyó Zoltán alkotói támogatásában részesült.

 

IRIMIA, FLORIN (1976, Jászvásár) szerepel a 2011-ben a Herg Benet Kiadónál megjelent, Alertă de grad zero în proza scurtă românească actuală (Sürgősségriadó a mai román rövidprózában) című antológiában. 2011-ben megjelenik a Brumar Kiadónál az első kötete, a Defekt című regény, amelyet 2013-ban díjaznak a franciaországi Chambéry-ben megrendezett Elsőkönyvesek Fesztiválján. További, eddig megjelent kötetei: O fereastră întunecată (Egy sötétlő ablak, regény, 2012), Câteva lucruri despre tine (Néhány dolog rólad, regény, 2014), Misterul mașinutelor chinezești și alte povestiri (A kínai kisautók titka és más történetek, rövidprózák, 2017). Nevéhez fűződik Margaret Atwood Oryx and Crake és Alias Grace című regényeinek román változata (utóbbi esetében társfordítóként).

 

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. augusztusi számában)

Legfrissebb hírek
2020. november 30., 04:55
2020. november 30., 03:05
2020. november 30., 01:35