március eleji napsütésben vonszolom fel a tankönyveimet a pécsi dombokon, a bőröndöm fogantyúja összevissza csúszkál az izzadt tenyeremben. merre kell menni, mi van, hol vagyok, vasút, kórháztér, ott balra, ott a koli, mindjárt ott vagyok. kórház tér. OTP, kisbolt, kórházak, pizzázó, minden, ami kell. próbálom felidézni, milyen útvonalon is szoktak erre elhozni kocsival. befordulok a sarkon, jobbomon egy kis kávézó ablakpárkányán csücsül egy bácsi, egyik kezében virágcsokor, másik kezében a pocakja. mosolyog, mint mindig.
minden vasárnap erre kanyarodunk be a piros Toyotával. ilyenkor a bácsi kedvesen int nekünk, édesanyám mosolyogva biccent, kuplung, váltó, fék, puszipuszi és szaladok fel a koliszobába, hogy megegyük a lányokkal a házi kolbászt meg a jó nagyisütiket, amiket a hétvégén ránk tukmáltak otthon az ősök.
most gyalog közelítem meg a kedves urat, épp a fogorvosommal vitáznak valamiről. doktor úr zsebre tett kézzel áll, magyaráz, nevet, a bácsi néha hangosan felkacag.
elmegyek előttük, köszönök, csókolom, mondom. szervusz, hát hogyhogy így gyalog jössz? jó nagy bőrönd, mi van benne?
közben doktor úr elbúcsúzik, kezet fognak, megy a dolgára.
könyveket, mondom. hozom be a cuccaim a koliba.
itt laksz a Apácza utcában, kérdezi.
Itt-itt. rámosolygok. megtörlöm a kezeim, nem értem miért izzadnak, tök hideg van.
és hol a szép kis piros autótok, anyuka nem ért rá, kérdezi.
meghalt, mondom.
nem szólal a bácsi, bámulja a földet, a virágcsokrot maga mellé teszi, beleborítja arcát a tenyerébe, és halkan sírni kezd. próbálom visszatartani a könnyeimet.
pár percig így halkan sírdogálunk egymás mellett, egy idő után olyan természetességgel, mintha csak kacagnánk valamin.
elhajt előttem egy biciklis, elengedem, leülök a bácsi mellé a párkányra.
Édesanyáddal együtt jártunk általánosba, ide a Köztársaság térre, mondja. mellettem ült elsőben. franciát tanultunk.
meg sem tudok szólalni. csak csendben elmosolyodok. nézünk egymásra a bácsival, a kezembe nyom egy zsepit, pont elkapok egy lehulló takonycsöppet.
Laci bácsi vagyok, mondja. mi történt, mesélj el mindent.
aztán elmeséltem mindent.
pityeregtünk, az autók jobbra-balra mentek az orrunk előtt, közben Laci bá mindenkinek kedvesen intett, konstatálva, hogy elhajtott itt az illető, és minden megy a szokásos kerékvágásban.
egyszer csak azt mondja, na idefigyelj. Én vigyázni fogok rád. van kajád, nincs, tessék.
a kezembe nyom egy zacskó kiflit meg egy tejfölt. klasszik kolifood. köszönöm Laci bácsi, nagyon aranyos, de magának is van mit enni, kérdezem.
persze, mondja, most már mosolyog. Pécs szélén lakik Laci bá. kertes ház, sok virággal, azokat árulja itt a téren. azért ül itt, hogy beszélgessen az emberekkel, meséli. mindenféle ember jár hozzám, a tanár úr a Leőweyből, a fodrász, tudod, a Mariann, meg a doktor úr, én sok történetet hallok.
beszélgetünk még kicsit, mesél az anyukámról, szépen beszélte a franciát, azt meséli. polgármester volt, ugye. valahol itt abban a kis faluban.
hideg van, kezdek fázni, rám fagyott az izzadság. Ideje indulnom, már várnak a koliban. köszönök mindent.
gyere bármikor, ha erre jársz, én mindig itt ülök.
rámutat a betonra. rá van festve a két lábnyoma. ezen jót kacagok. a kezembe nyomja a virágcsokrot. tessék.
hamarosan jön a Tavasz.
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.