Gažík Viktória: Ezt is elhoztam magammal

2020. december 25., 07:46
Majoros Áron Zsolt: Ültető (acél, 128 × 50 × 56 cm, 2015) Fotó: Borsos Misi

„Mind a halál, mind az élet a nyelv hatalmában van, és a miképen kiki szeret azzal élni, úgy eszi annak gyümölcsét.” (Péld 18;21)

 

I.

Dobrý, študentský na Nivy, ďakujem.[1] A buszsofőr persze tud magyarul. A jegyvétel megszokott frázisát nem tudod elengedni. Az utat végigolvasod (Grecsótól a Megyek utánad), a melletted ülő szlovák srác alig hagy neked helyet. Nem szereted a térdkoccanást.

Szerencsére üres a sztráda. A tízperces rohanás elmarad. Köszönök a takarító bácsinak. Egy gyors kávé az automatából. Befutnak a többiek. Valami vicces villamosos sztorit mesélnek. Megkapjuk a kulcsot. 145-ös terem. Első nap háromszor is körbejártam az emeletet, csapóajtó, lépcsőház, fémlapba karcolt szám. A polcok roskadásig tele könyvekkel – kortárs magyar, kortárs hazai, világirodalom. Elő a jegyzetfüzetet, a tollat, megint nem kapcsol be a számítógép. Mosolygunk egyet. Le a lépcsőkön, magyar szavaink belesimulnak a tömeg zajába. Tanítás után egy kávé, talán megnézzük a Dunát. A flat white 2,90. Jeden/Jedno?[2] A nemekbe sorolás zavarba hoz. A barista így is megérti, már őrlődnek a szemek. Hátunkon végigfut a libabőr, a Duna mellett gyilkolták meg azt a tanárnőt. Egy hete. Nálunk tanított. Az emlékoltár a bejáratnál vészjósló. Dobrý, š…, mondanád, de ismer a buszsofőr, már recseg a prosím priložte kartu.[3] Most egyedül ülsz hazáig, ezzel a busszal kevesen járnak.

 

II.

Kelfőzelék a vacsora. Kell kel? Kő kel? Kő kő? Kavics kő? Kő kavics? Mindig ez van. Nem tudjuk nem kiforgatni, a változatosság kedvéért mindig más kezdi. Kofolát bontunk mellé, nézzük, hogy színezi a pohár szélét a barna kosz. Ak vydržíš do večera nepapať, uvidíš zlaté prasiatko,[4] valaki úgyis kapó lesz a folytatásra, a karácsonyi reklám családi ügy. Nie, nie ja nemusím, ja už ho vidím.[5] Áááá, csendül fel egyszerre. Túl pihent az agyunk, konstatáljuk. Elvonulok a szobámba, útközben még ellenőrzöm a fűtést. A termosztát megint hülyeséget mutat, tizenkilenc fok. Följebb rakom. Tökig érő fagy van, mondaná apám, így március elején.

 

III.

Nekem a ki gyün velem lécskűni,
kurnikšopa!,[6]
szét kő szönni a óllat,
mögyök Szöncre möggyet szönni,
szödtem röggé a kertbe epröt,
mi kéne ha vóna,
gyamláhotná néha a kiskertbe,
nespravíte mi kávécsku.
Bészéjjé má rendösen,
mi is akarjuk érteni.

 

IV.

Boldogfát régebben Tolvajfalvának hívták. Én is így lopkodtam össze a nyelvet, a sarki boltból a rendesmagyart, a bankból az özést, a patikából a mássalhangzó-torlódást, a nyugdíjas nénitől a szlovák jövevényszavakat. Elkapott a rendőr, bilincsbe vert anglicizmusokkal, a sitten felszedtem némi spanyolt is. Büntetés nélkül megúsztam, bár a nyelv nem megúszós játék. Nincsenek sem győztesek, sem vesztesek. Én húznám a rövidebbet, mivel az egyetemes tankönyvek nem az én nyelvemen oktatnak? Így érdemes leginkább vesztesként játszani.

 

V.

Boldogfáról érkeztem, avagy Bódogfárú gyüttem.

 

1. Jó napot, diákjegyet (a Nivy, a pozsonyi buszpályaudvar szlengbeli megnevezése), köszönöm.
2. Egy – hímnemben/semleges nemben.
3. Kérem, tegye oda a kártyát!
4. Ha kibírod, hogy estig nem eszel, láthatod az arany malacot.
5. Nem, nem, nekem már nem kell, én már látom.
6. Szlovák szitokszó, hangzása teszi azzá.

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2020. decemberi számában.)