Mentora napok óta ostromozza. Ő meg csak piszmog, az időt húzza, magyarázatokat talál ki. Sehogy se bír nekifogni, pedig a gondolatok ott motoszkálnak a fejében. Szépen sorakoznak a történetek, a jó sztorik, a frappáns poénok, a fondorlatos befejezések, a rímek... csak papírra (azaz a képernyőre) kéne már vetni őket. Na de kérem, ilyen nyári időszakban hogyan is lehetne nyugalommal a gép előtt ülni, amikor az uborka, a barack, a paprika meg a paradicsom az emberre rohad, ha nem rakja el időben... És ne feledkezzünk el arról, hogyan járt a kis tücsök, aki csak dorbézolt... Hát itt a magyarázat. Jobb, ha felkötjük a gatyánkat a következő tél előtt, mert valószínű, hogy a forgatókönyv idén sem lesz más, mint tavaly. Minden bizonnyal szükség lesz a házilag elrakott tartalékainkra, mert a génmanipulált élelmiszernek piszokul felmegy az ára.
Körmére ég a munka. Eszébe jut a szólás eredete: a szerzetesek a körmükre ragasztott gyertya fényénél másoltak, s ha nem siettek, valóban a körmükre égett a gyertya. A csuhás háta mögül figyelte, hogyan kanyarognak a cikornyák a pergamenen. Neki is ilyen serényen kéne dolgoznia, ha a határidőt be akarja tartani. A pislákoló fényben görnyedező alakok és a toll sercegése még ijesztőbbé teszi a helyiséget. Ágoston atya felszisszen. Gyorsan kapargatni kezdi a viaszt a bőréről. A kialvó gyertya füstje felfelé kanyarog. Megcsapja az orrát. Amióta beteg volt, még mindig nem érzi rendesen a szagokat. Főként a büdösre maradt érzékeny az orra, az is gyakran előfordul, hogy nem tudja meghatározni, mit érez, csak érzi, hogy valami terjeng a levegőben. Most is így van ezzel. Gondolataiba merülve ácsorog a füstös félhomályban, hirtelen sarkon fordul és fejvesztve rohan a konyhába. Na ez teljesen odaégett. Dobhatja ki a francba. Pedig mennyit bajlódott a meggyel, amíg lecupkázta, kimagozta, a kukacoktól megtisztította... Tervei a téli lekvároskenyér majszolgatásáról egy szempillantás alatt összeomlottak. Fuldokolva roskad le a teraszon a nyugágyra, arcát kezébe temeti. A köhögés percek múlva sem csillapodik. Az Orloj fogaskerekei kérlelhetetlenül darálják magukba az időt. Az apostolok türelmetlenül sorakoznak, szinte tülekszenek az ablakok előtt. Mindegyikük Franzot szeretné látni, amint rohamokban vonaglik vért köpködve maga körül. Arca eltorzul az oxigénhiánytól, végtagjai bizseregnek, mintha ezer hangya csipkedné kérlelhetetlenül. Rá kéne gyújtani. Farzsebében matat a cigarettás doboz után. Üggyel-bajjal tudja csak kirángatni az ellapult dobozt. Az öngyújtó sincs a helyén. Úgy emlékszik, hogy tegnap a dohányzóasztalon hagyta a hamutartó mellett. Összeakad a tekintetük. Fülöp dorgáló arckifejezéssel nyújtja felé a gyufásdobozt. Végszükség esetén ez is megteszi. Franciska, nem gondolod, hogy le kéne már szoknod? A dohányzás árt a szépségnek, az egészségről már nem is beszélve! Simon helyeslően bólogat. Könnyű volt nektek abban az időben szentül élni! Ha ti is hónapokra be lettetek volna zárva, agymosáson estetek volna át, minden emberi méltóságotoktól megfosztottak volna, korlátozták volna jogaitokat... Tamás hitetlenül nézett össze Jákobbal. Miről beszél ez az alak? Nincs tisztában magával! Az istentelen! A körülötte állók méltatlankodva figyelték. Karmokban végződő ujjakkal nehéz boldogulni. Még a cigaretta meggyújtása is gondot okoz ilyenkor. A nikotinhiány heves csáprángást és csillapíthatatlan fejfájást okoz az ilyeneknél. Hol éles, hol tompa lüktetéssel zakatol. Amióta se kutyája, se macskája, se senkije, nincs miért élnie. Elvesztette tiszta gyermeki hitét. A szíve megkövült ősleletként díszeleghetne bármelyik múzeum vitrinében. Sokáig hadakozott magában istennel, aztán pár hónap elteltével megadta magát a csábításnak. A sínpár a végtelenben összefut, az induló mozdony három füttyentése hasít a fejébe, harkályok kopácsolnak. Frank mosolyogva áll az ajtóban. Érdekes. Eddig szentül meg volt róla győződve, hogy a postás nem hármat csenget. Átvette az adóhivatalból érkezett levelet. Sebtében aláfirkantotta az átvételről szóló igazolást, és becsapta az ajtót a férfi orra előtt. Hosszúra nőtt, elhanyagolt körmeivel izgatottan tépte fel a borítékot. Alig olvasta el a feladó nevét, újra megszólalt a csengő. Most kettő. Ne haragudjon kedves asszonyom, hogy újra zavarom! Csak az aláírásával van egy kis gond. A Cornéliát k-val írta alá. Frank oldalra billentett fejjel kukucskál be a résre nyitott ajtón. Kíváncsiságát a kiszűrődő zajok csigázták fel. Úgy tudom, hogy ebben a blokkban tilos háziállatot tartani, de egy kis ellenszolgáltatásért cserébe befogom a szám, és nem jelentem senkinek az esetet. Már nyomult is be a behemót. Táskáját olyan lendülettel dobta a cipőtartóra, hogy a levelek szanaszét szóródtak a padlón, a huzat bevágta mögötte az ajtót. Kora hátrálni próbált, de a konyhapult sarka élesen vágódott az oldalába. Frank tenyere megakadályozta, hogy segítségért kiáltson. Csak nyöszörgés hagyta el az ajkát. Keze megakadt a konyhakésen.
A megnyitott dokumentumon a kurzor a hatodik sor végén villogott. A képernyő jobb felső sarkában megnyitott videó sokadszorra játszódott már le. Az aksi lemerült, a nyávogás abbamaradt.
az őszülő tincsek
kincsek
melyeket az idő
fon hajadba
szarkák tipornak
mosolyod árkaiban
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. augusztusi számában)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.