Gazda Albert: Ha eljönnek az angolok

János bácsi pipája füstölög a világba, Zalatnay Sarolta énekelte ezt a dalt, és azért volt különösen is érdekes, mert János bácsit valóban nem lehetett pipa nélkül látni sose. Kicsi fapipája volt neki, és büdös dohánya, folyton pöfékelt vagy szörcsögött. Ha kialudt a parázs, elővette a zsebéből a vadászgyufát, mindig olyat használt, vastagabbat, hosszabbat, mint a pinszki, ez megbízhatóbb volt, biztosan lángra lobbant az összes szál, és tovább is égett, rá tudott gyújtani az ilyenekkel János bácsi komótosan. A vadászgyufáknak angol címkéik voltak, Royal Templar és hasonlók, és azt is ráírták mindegyikre: Safety Matches. Hogy ez mit jelent, nem tudtuk, de jól hangzott, ahogy minden más is, ami angolul volt. Mint a Rolling Stones vagy a Manchester United mondjuk. Úgy sejtettük, a futballmeccsekhez lehet köze a Safety Matchesnek is, bár semmilyen további információ nem utalt erre. Óvatosan leáztattuk a címkéket, beragasztottuk a gyűjtőfüzetekbe, ezek voltak a legértékesebb példányaink. Eleve ritkán lehetett kapni vadászgyufát a boltban, ehhez képest János bácsi mindig tudott szerezni valahonnan, tőle elkérhettük a kiürült skatulyákat, ideadta szívesen. Valahogy számon tartotta, ki mikor következik a sorban, nem volt részrehajló, egyenlő arányban részesültünk a Safety ajándékokból.

A pipás Zalatnay-dal többi része nem volt igaz János bácsira. A nézése ugyan huncut és mosolygós volt, a szeme kék, mint az enyém, a haja is ezüstfehér, amennyi látszott belőle a kalap alatt, ám a fogai nem hiányoztak, és végképp nem volt agglegénynek nevezhető. Annyira nem, hogy féltucatnyi gyereket neveltek fel Malvin nénivel, fiúkat, lányokat vegyesen, a legidősebb ezerkilencszázhúszban született, akkor, amikor bejöttek a csehek, a legfiatalabb harminckilencben, nem sokkal azelőtt, hogy elmentek, és visszatértek helyettük a magyarok. Egészen negyvenig nem is bent a városban laktak János bácsiék, hanem kint a Lázban, egy pici kunyhóban, szoba, konyha, spájz, csak akkor költöztek be az utcánkba, a negyedik szomszédba, amikor Szöllősiéket, akik vasutasok voltak, átvezényelte a magyar állam Záhonyba, és a házukat odaadták János bácsiéknak. Azt anya se tudta, hogy kellett-e érte fizetniük, vagy mint nagycsaládosok megkapták ingyen.

Ennek akkor már, amikor mi megismertük János bácsit, nem volt jelentősége semmilyen szempontból, a hat gyerek mind felnőtt, többen is elkeveredtek máshova, egyikük nemhogy egyetemet végzett, egyenesen tanári katedrát kapott Lembergben, a másik Rahóra költözött, a harmadik Ungvárra, de voltak olyanok is, akik maradtak, férjhez mentek, megnősültek, dolgoztak, sokasodtak, élték az életüket. János bácsiék végül egyedül maradtak, amikor utolsóként Juliska is elköltözött. A fiúk, a lányok, az unokák persze látogatták őket, a técsőiek gyakrabban, a messzebbre kerültek ritkábban.

János bácsi kiült a ház elé a lócára délutánonként, mindig szépen fel volt öltözve, szó sem lehetett nála munkásnadrágról, sáros bakancsról, rádiósapkáról, surcot sem kötött, mint a vele egykorú férfiak. Ehelyett buggyos csizmanadrágot viselt, mint vasárnap a templomban mindenki, kisuvickolt csizmát, fényeset, fehér inget, fekete lajbit vagy kiskabátot is. Szívesen beszélgetett velünk, ha odakuporodtunk elé, rengeteg története volt. Arról, hogy mi hogy volt az első háborúban az orosz fronton, aztán később, amikor bejöttek a csehek, utánuk a magyarok, legvégül az oroszok. Arról is, hogy éppcsak megúszta, hogy elvigyék a lágerbe, Szibériába vagy a Donbászba, ahogy mindegyikünk nagyapját elvitték. János bácsi betöltötte az ötvenet addigra, igaz, ezt eleinte nem akarták neki elhinni, mert fiatalos volt akkor még nagyon, szerencsére megvolt az anyakönyv, abba bele volt írva: 1893-ban született.

Mindenről úgy mesélt, mintha ez lett volna az élet rendje, ez az összes kanyar és fordulat, mintha minden úgy lett volna jól, ahogy volt, és ezeknek a dolgoknak sorban meg kellett történniük. A harcoknak a hágónál tizennégyben, annak, hogy elcsatoltak bennünket, annak is, hogy elszabadítottak. A történelemkönyvekben felszabadítást írtak, János bácsi elszabadításnak mondta, igaz, anya is, de ő mindig hozzátette: nehogy mi is így mondjuk az iskolában vagy valahol, mert az szovjetellenes, és könnyen baj lehet belőle. Úgyhogy nem mondtuk. Eleve nem akartunk szovjetellenesek lenni, mi is úgy éreztük, hogy másképpen nem lehetne semmi, csak úgy, ahogyan élünk, és azt az egyet sajnáltuk, hogy Magyarország messzire van, csak a tévéből, a rádióból, az újságokból, a könyvekből ismerjük.

János bácsi azonban azt is mondta: lehet, hogy nem lesz mindig így. Volt egy furcsa szokása is. Amikor esteledett, és lebukott a nap a látóhatár mögött, függetlenül attól, hogy nyár volt, ősz, tél vagy tavasz, akkor mindig az eget nézte János bácsi percekig. Nyugat felé figyelt, mintha várt volna valamire, mintha fel kellett volna bukkannia valaminek ott.

Ha megkérdeztük, hogy mit csinál, mire vár, azt mondta: nézi, hogy jönnek-e már az angolok. Az angol nehézbombázók. Az angol vadászgépek. Közben huncutul mosolygott. Csillogott az a híresen kék szeme. De nem kacsintott, vagy ilyesmi, ezért nem is lehetett tudni, komolyan gondolja-e ezt, vagy viccel, át akar verni bennünket. Nem volt az az átverős típus, aki a bolondját járatja a gyerekekkel, ismertünk olyanokat is, tudtuk, az hogy megy, de ez az angolos dolog sehogy sem illett bele a képbe.

Hogyhogy az angolok? Miért az angolok? János bácsi háborút szeretne? Mi nem akartunk háborút, az biztos, és úgy tudtuk, hogy az angolok nem a barátaink. Magyarország is ugyanúgy szocialista ország, mint a Szovjetunió. Az angolok nem is erősek, ha már erős a kapitalisták közül valaki, az Amerika, ők az atombombát is ledobták Hirosimára és Nagaszakira. És ha az angolok megbombáznának bennünket, akkor biztos, hogy Moszkvában megnyomnák az atomgombot, és utána Washingtonban is megnyomnák, és elpusztulna a világ. Ilyesmire nem vágyhat senki.

Csakhogy János bácsi azt mondta: az angolok tartoznak nekünk. Sok van a rovásukon. Megígérték, hogy nem hagyják, és mégis hagyták a franciáknak Trianonban, hogy szétdarabolják a hazánkat. Minket is odadobtak akkor a cseheknek. Utána Jaltában is hagyták, hogy az oroszok kaparintsanak meg bennünket, és nem is csak bennünket, az egész Magyarországot. Utána ötvenhatban hiába kértük, hogy segítsenek, semmit sem csináltak az ellen, hogy az oroszok leverjék a forradalmat Budapesten. Itt mentek a tankok százával lefelé az utcán november 4-én hajnalban, mutatta János bácsi, órákon át mentek, csikorogtak, csattogtak, feltépték a kockakövet is, remegtek a házak, megrepedtek a falak. Itt az ideje, hogy felébredjen a lelkiismeretük az angoloknak, és hamarosan el is fognak jönni. Akkor megint megváltozik a világ.

Mindenkinek kell hogy legyen valami bolondériája, mondta anya, amikor megkérdeztem, mit gondol erről. János bácsi jó ember, okos ember, sok mindenben igaza van, sokat kínlódott az életben, az angol dologban viszont nincs igaza. Lehet, hogy lesz olyan, hogy Kárpátalja Magyarországhoz fog tartozni megint, annyi mindenhova tartozott száz év alatt is, vagy mondjuk azóta, hogy János bácsi megszületett, de azt nem az angolok fogják elintézni. De tényleg az a lényeg, mondta anya, hogy háború ne legyen, úgyhogy igazam van.

János bácsiék kertjében volt egy hatalmas diófa, öregebb nála is, elágazott a törzse kétfelé, ebbe az elágazásba könnyű volt felmászni, feljebb senki sem tudott, olyan magas volt. A somfán lehetett inkább gyakorolni, annak mélyen lent voltak az alsó ágai. Vagy a lyánycsöcsű almán, annak meg göcsörtös volt a törzse, volt mibe kapaszkodni, a lábat is meg lehetett támasztani. Akkor még nem voltak kerítések a kertek közt, szabadon kószálhattunk mindenfelé, arra kellett vigyázni, hogy ne tapossuk össze a veteményest senkinél. János bácsi sem haragudott, ha szedtünk az almából, és még az egresből meg a málnából is adott.

Aztán egyszer megbetegedett és ágynak esett. Nem jött ki többet, nem nézte az eget, nem várta már az angolokat. Átmentünk anyával meglátogatni, feküdt a hófehér ágyban a hófehér ingében, a pipája ott volt mellette a kisszéken, de üresen, nem füstölgött a világba akkor. Hófehér volt az arca is, de a szeme ugyanolyan huncut, mint világéletében. Elégedettnek, türelmesnek, tisztának, talán boldognak is látszott. Hozzám már nem jönnek el az angolok, mondta, az angyalokat várom, és most kacsintott egyet. Akkor azt gondoltam, mégiscsak viccelt ezzel végig.

A temetése utáni napon hatalmas vihar jött, csapkodott az istennyila, és belevágott János bácsi öreg diófájába is, leszakította a nagyobbik felét. Olyat villant, dörrent, csattant, mintha a tévéantennánkat trafálta volna telibe. Vagy mintha bomba robbant volna. Még akkor is füstölt, amikor megcsendesedett az eső, és kimerészkedtünk gumicsizmában a kertbe, megnézni, hogy mi történt.

Évekkel később megjelent az LGT dupla lemeze, azon volt az a szép dal is, hogy Ha eljönnek az angyalok. Persze, hogy a fülemben ez úgy ment mindig, hogy ha eljönnek az angolok, otthon vagyok, és olyankor mindig eszembe jutott János bácsi. Később szétszaladtunk. Az utánunk következők nálunk is jobban. János bácsi sírját se biztos, hogy van kinek gondoznia. Ebből is látszik, soha nem egyenlíthetik ki a tartozásukat vele szemben az angolok.

Közben megtanultam annyira a nyelvüket, hogy már azt is tudom, hogy mit jelent a safety matches. Azt, hogy biztonsági gyufa. Nem lobban fel a zsebedben a láng. A csizmaszáron sem lehet meggyújtani, mint a cowboyok a westernfilmekben. De a futballhoz semmi köze. Hiába tűnt úgy, hogy költészet az angol, pőre próza az is, semmi több.

(Trianon 100)

Helyőrség | Lehet, mert kell! – Trianon 100 pályázat – eredményhirdetés

A Petőfi Irodalmi Ügynökség Nonprofit Kft. a Trianoni békediktátum századik évfordulója alkalmából irodalmi pályázatot hirdetett Trianonnal vagy bármilyen Trianon-élménnyel kapcsolatos irodalmi mű létrehozására. A pályázati felhívásra 155 érvényes pályázat érkezett. A díjazott pályamunkák az ősz folyamán olvashatók lesznek a Helyőrség.ma portálon, a nyertesek névsorát pedig most tesszük közzé. A pályázat nyertesei 50 ezer Ft jogdíjban részesülnek, illetve kategóriánként a legjobbnak minősülő írások szerzőit további 100 ezer forint jogdíj illeti meg.