Gorondy-Novák Márton: A jutalom

2020. május 11., 07:56
Stefanovits Péter: Elhagyott oltár IV. (szén, pasztell, aranyfüstlemez, 135 × 100 cm, 2018)

Hét óra tizenhárom perckor lép be a kapun. Néhány határozott lépés, és már a beléptetőkapunál áll. Fejét enyhén megdöntve, üdítő frissességgel csippant a nyakában lógó szolgálati igazolvánnyal. Bő két órával a törzsidő kezdete előtt. A portás jobb kezével a homlokát megtámasztva békésen alszik, most mégis felriad a hangra, ahogy nehézkesen elmozdulnak a beléptető üvegtáblái.

– Jó reggelt, osztályvezető úr. Üdvözlöm!

– Szervusz, Imre! – szól oda félvállról.

A minisztérium épülete ilyenkor még üres, egy lélek sincs. Nem nyitogatják az ajtókat, nem berregnek a kávégépek, a kollégák sem igyekeznek a napindító értekezletekre. Lépteinek visszhangja tompán kúszik a folyosón, ahogy a nehéz márványlapokon siet az irodája felé. A negyedik emelet. Szebb napokon a nap hét ágra süt idebent, a kilátás párját ritkítja, mindjárt a Parlament látszik az irodája ablakából. A fontos dolgok itt dőlnek el. Végre a szobája elé ér. Ahogy a kulcsot elfordítja, még vet egy pillantást a névtáblára, ezt sosem mulasztja el: dr. Kiss András osztályvezető. Projektkoordinációs előkészítő osztály. Hm. Ilyen fiatalon. Mindössze hat évvel azután, hogy először belépett a minisztérium kapuján, máris a köztisztviselői bértábla felső harmadában. Az élet mégis szép, állapítja meg magában Kiss, ahogy fekete szövetkabátját az akasztóra helyezi. Füttyenteni támad kedve, de ezt gyorsan elveti, ki tudja, Andika talán már bent ül, előfordul, hogy korán jár.

A mai nap ünnepnap. „A mai nap kiemelt jelentőséggel bír”, ahogy Kiss fogalmazott pár napja otthon, amikor felesége a minisztériumi dolgokról kérdezgette. Az éves jutalomosztás. Nem a pénz miatt persze, bár nyilván jó, ha van, de a szakmai megbecsülés. Az első jutalomosztás osztályvezetői kinevezése óta. Most derül ki, ki az, akinek jól fut a szekér és ki az, akinek meszeltek. Ilyen magasságokban már nem babra megy a játék, valaki egyik nap még kedvenc, simogatják-szeretgetik, de másnap kiteszik a szűrét, akár egy rossz helyen elejtett megjegyzés miatt is. – A lojalitás nálunk a belépő – szokta mondani Gerécs Andor főosztályvezető úr, és közben szigorúan felemeli mutatóujját. És milyen igaza van, kuncog magában Kiss, milyen igaza van. Kiss jól tudja ezt, mikor nyolc körül hazafelé robog a metrón, az államügyek felelősségétől terhelten, titkok tudójaként. Elvégre a minisztérium épületeiben – nem csak ebben, de mind a négyben – végrehajtandó fejlesztéseket, beruházásokat tartalmazó Excel-táblák felett diszponál. Elég egy rossz szó, egy meggondolatlan félmondat a kukatároló felújításáról vagy a harmadik emeleti mosdókról, és annyi volt a karriernek.

Kiss osztályvezetőként három beosztottal rendelkezik. Andika, a titkársági asszisztens, mondhatjuk, hogy az osztály lelke. Kiss igazán megkedvelte, bár igaz, az utóbbi időben Andi az ázsiai konyhát kedvelte meg, de oly mértékben, hogy a szoba és az előtér is bűzölög belé. Réka, a problémamegoldó. Kifejezetten értelmes lány, állapítja meg magában Kiss minden alkalommal, ha egy számára megoldhatatlannak tűnő táblázatkezelési anomáliát Réka néhány kattintással elintéz. Nem egy rocket science, mondja ilyenkor Réka, és kacérkodva ránevet Kissre. És itt van Endre. Endi. Hogy mit csinál, rejtély. Kiss persze szívesen látja, mert úgy tudja, távoli kapcsolatot ápol a főosztályvezető úr feleségének unkatestvérével.

Kissnek ma is sűrű napja van, teljességgel be van táblázva. „Meghalni sincs időm, kávét is csak intravénásan kérek”, szokta mondani. Réka tegnapelőtt írt egy feljegyzést, azt még feltétlenül át kell néznie kilencig, amikor is osztályvezetői értekezlet lesz, ahol átadják a jutalmakat. Persze nem készpénzben osztják, csak a számfejtéseket tartalmazó borítékokat adják oda, ténylegesen majd utalni fogják. Tehát a feljegyzés. Réka iratokat emelt át egy két évvel ezelőtti aktából egy jelenleg is futó ügybe. Kiss hatalomra kerülése óta erről is feljegyzést készítenek, el ne kallódjon az információ, nehogy még valaki egyszer majd számon kérje. Réka ritkán hibázik, ez a feljegyzés is hibátlannak tűnik, a sorközbeállítás másfeles, ahogy Kiss szereti. Az ügyintéző neve is jobbra zárt, de még a kiadmányozó vezető – hm, maga Kiss – aláírása is a tökéletes helyen. A felsorolás klasszikus francia bekezdésekben, a cím félkövér, ahogy kell. Kiss most enyhén izzadni kezd, elfutja a rettegés, hogy a végén még tisztán, korrektúra nélkül kell visszaadnia. De hopp-hopp! A felsorolt iratok mögé Réka elmulasztott pontosvesszőt tenni. Így, ebben a formában ez biztos nem adható ki, csóválja a fejét fontoskodva Kiss. A korrektúrafunkciót használva Kiss akkurátusan, minden sor végére beilleszti a pontosvesszőt, ez tehát összesen hat módosítás. Kellemes nyugalom lesz úrrá rajta, amikor végigfuttatja szemét a pirosra színezett Word-dokumentumon. Egy szövegbuborékot is elhelyez: „Erre figyeljünk oda!”. Majd oda írja még: „nota bene”. Kiss szeret latinul fogalmazni, néhány mondatra emlékszik az egyetemről, azokon úszik. Miután leírta, elgondolkodva kinéz a Parlament felé, majd egy szmájlit is biggyeszt a mondat végére.

De hogy repül az idő, már háromnegyed kilenc. Kiss most veszi csak észre, hogy még mindig az utcai (friday casual) cipője van rajta, így pedig nem mehet az értekezletre. Szekrényéből gyorsan előveszi az alkalomhoz illő, bőrtalpú cipőjét, az utcait pedig a helyére teszi. Az asztalról felkapja jegyzetfüzetét és a hóna alá csapja. Bár jutalomosztás lesz, ki tudja, hátha mondanak olyasmit, amit érdemes leírni, netán ejtenek néhány szót az új szelekről, fontos változásokról. A jegyzetfüzet emellett az ügybuzgalom jele is. „Ha nincs eszed, legyen noteszed!”, idézi magában Kiss a főosztályvezető urat, és halványan elmosolyodik a kedves rigmuson.

A megbeszélésen Gerécs főosztályvezető úr rögtön a tárgyra tér. Idén jó évet zártunk, és úgy hiszi, ezt nemcsak a minisztérium, de az egész ország nevében elmondhatja. Szavait szapora bólogatás kíséri a többiek részéről. A kollégák mindannyian keményen dolgoztak, így a kormány túláradó, mégis észszerű kereteken belül tartott nagylelkűségének hála, a minisztériumban magasabb összegű jutalmakat oszthattak, mint az elmúlt években, természetesen a kollégák szorgalma és munkabírása alapján súlyozottan. Gerécs körbejár a tárgyalóban, és mindenkinek néhány kedves szó kíséretében átadja a borítékot. Kisst a jóleső izgalom remegése járja át. Már csak két kolléga és Gerécs odaér hozzá. Már csak egy!

– Szervusz, András! Szeretném megköszönni az egész éves munkádat. Értékes tagja vagy csapatunknak. Csak így tovább, András, üdvözöllek – mondja, és átnyújtja a borítékot. Gerécs szélesen mosolyog, sőt, Kiss úgy látja, még egy cinkos kacsintást is megengedett magának. Ez jót jelent, ez biztosan jót jelent, hajtogatja magában Kiss, és enyhén izzadó tenyerével átveszi a borítékot. Azt mindenesetre le kell szögezni, elmélkedik Kiss, hogy Gerécs így még nem nézett rá a hat éve alatt, amit a minisztérium állományában töltött.

Kiss izgatottan siet vissza az irodába, szinte már futólépésben, de azért ügyelve arra, hogy méltóságteljes megjelenése megmaradjon akkor is, ha úgy szedi a lábát. Az iroda ajtaját magára zárja és elérkezik a pillanat. Mohón nekiesik a borítéknak, ollót nem használ, a körmével tépi fel a ragasztást. Végre teljes hosszában megnyílik a boríték és két, tízezer forint értékű Erzsébet-utalvány csusszan ki az asztalra. Ez nyilván csak afféle extra juttatás, amit minden dolgozó megkap, legyint Kiss, de már feldúltan söpri félre az utalványokat és a borítékban kezd kotorászni. A boríték azonban üres. Se egy bérszámfejtés, se egy utalási megbízás. Semmi.

Ráncok redőzte tekintettel ballag hazafelé, elszürkült arccal, mintha másnapos lenne. A metró mozgólépcsőjén sem szeli a fokokat, csak lassan kivár, míg cipője rá nem csusszan az érkezőrácsra. Sietni? Minek.

Otthon Kiss szűkszavú, felesége alig tud kihúzni belőle valamit. Korán lefekszik, vacsorát sem kér. Hat év! Nyöszörög még félálomban. Hat év, hallatszik a kisszobából, fáradtan recseg az ágy, suhog a paplan, ahogy Kiss forgolódik. Nyugtalanul alszik, hajnali kettőkor felriad, mintha valamit hallott volna, az ablakhoz siet és álmosan kémleli az utcát. Csak az éjszakai busz húzott el a ház előtt, s adott a sofőr kövér gázt, amikor a lejtőhöz ért. Kiss fáradtan kullog vissza az ágyába.

Álmában Gerécs után igyekszik a negyedik emeleti folyosón. „Főosztályvezető úr”, kiáltja utána Kiss, de Gerécs nem hallja, Kiss csak a suhogó kabátját látja maga előtt, egyre távolodva. „Gerécs úr”, próbálkozik Kiss megint, egyre hangosabban, egyre kétségbeesettebben, de Gerécs nem áll meg, csak távolodik, egy sarkon befordul és Kiss elveszti szem elől. Gyorsabbra fogja lépteit, már ő is a sarkon van, és elkiáltja magát: „Andor! Szeretnék beszélni önnel!”, de csak egy fekete folt surran a következő sarkon. Kiss futásnak ered, szedi a lábát, mintha üldöznék, a következő folyosóra ér, de az végtelenbe vész, sehol egy teremtett lélek, egy koppanás, egy árulkodó hang. Csak Kiss zihál a folyosón, kezeit bénán lógatva.

 

*

 

Kiss energikusan, a tettre kész köztisztviselő lendületével ébred. Cselekedni fog. Sebesen öltözködik, cipőt húz, haját jobbra fésüli, kis lakkot fúj rá. Erőteljesen mos fogat, mikor végzett, ínyéről pár csepp vér csöppen a mosdókagylóba. Nem baj, ennek így kell lennie. Egy szigorú húzás a nyakkendőn, egy utolsó, elszánt pillantás a bejárat melletti tükörre és indulhat.

– Andi! – dörren rá beosztottjára fél órával később. Kiss, ezúttal mellőzi az Andika megszólítást, annak semmi formája, a helyzet komolysága most mást kíván. – Szerezd meg nekem, leszel szíves az Excelt a kiosztott jutalmakról! Tizenegyre küldd át!

– Nem lesz könnyű – mormog Andi. – Nem lesz könnyű. Kávét sem ittam – rebegi elhalóan, de ezt már Kiss nem hallja, ellentmondást nem tűrően csapja be maga mögött az iroda ajtaját.

Kiss tűkön ülve várja az Excelt. Híreket nézeget, de koncentrálni nem képes, rákattint egy cikkre, néhány sort elolvas, de máris egy másikon akad meg a szeme, azt olvassa inkább. Amikor végzett, körülnéz a szobában és más olvasnivalót keres, mindegy mi, csak a gondolatait terelje el, oly sokan nyomasztják odabent. A minisztériumi hírmondót veszi elő, amit máskülönben sosem olvas. „Szép eredmények a közigazgatási vándorkupán. Focicsapatunk bronzérmes lett a Magyary Zoltán-bajnokságon”, „In-House reformok? Górcső alatt az új iratminták”, „Új szervezeti egységünk! Bemutatkozik a rendszer– és teljesítmény-ellenőrzési osztály”, „Megújul a menza! Tapasztalt szakácsok a konyhán!”, pörgeti a címeket Kiss, végül félredobja a lapot, erre most végképp nincs türelme, inkább kifelé bámul az ablakon meredten.

A monitor jobb alsó sarkában fél tizenegy körül, végre felvillan az értesítő, Buzár Andrea üzenetet küldött. „Minden befolyásomat felhasználva, csak neked! Szigorúan bizalmas! Andi”.

Kiss remegő kézzel, mohón kattint az Excelre, de a gép hosszan gondolkodik, lassan töltenek be a mezők. Elvégre háromezer-kétszáz alkalmazott bizalmas adatait tartalmazza. Kiss egy pillanatra a belső szabályzat szigorú adatvédelmi rendelkezéseire gondol, a jelenetre, ahogy Gerécs aláírja a fegyelmit, de ezt gyorsan elhessegeti, a különleges helyzet különleges eljárást kíván. Feszülten görgeti az Excelt, szeme néha megakad egy-egy ismerős nevén, de ezektől egyre idegesebb lesz. Baráth Imre hétszázhúszezer, naná, a seggnyaló! Csendes Károly, Csetényi István, mindketten hatszázezer, ezek vajon mit vittek végbe? Demeter Pityu, nyolcszázezer! Szorgalmas pasas, de ennyire?, morfondírozik Kiss. Gerécs Andor, egymillió-kettő! Magának persze kiosztotta! Jóhogy! Kiss arca immár rángatózik, mire végre a K betűhöz ér. Kiss András, húszezer és mögötte zárójelben a gyalázat: Erzsébet-utalvány. Kiss kezeibe temeti arcát, próbál egyenletesen, nagyokat lélegezni. Tehát nem adminisztratív hiba, ez a valóság. Eltelik pár perc, mire Kiss végre felocsúdik és fáradt tekintetét újra a monitorra veti, ahol egy ismerős névre lesz figyelmes. Közvetlenül neve alatt, egy másik Kiss András. Kilencszázhetvenezer forint. Mi ez? Ki ez? Egy másik Kiss. Sosem hallott róla. Az Excel tábla Kiss András titulusát is feltünteti: informatikai referens. Meg kell őrülni. Kiss megtörli szemét, zsebkendőjével a homlokán is húz egyet, de nem, a szeme nem káprázik. Kiss András neve, a szemtelenül magas jutalommal valóban, kitörölhetetlenül hivalkodik az Excel-táblában.

Kiss egy órával később, gondolataiba mélyedve áll sorban a menzán. Tálcáját maga mellett lógatva, gépiesen halad a sorral, mikor a konyhás hangosan rákérdez mit kér, megriad. Ezen még el sem gondolkodott, pedig máskor hosszan tanakodik a megfelelő menü kiválasztása előtt. „Egy prágai szelet lesz, Újházi-tyúkhúslevessel”, mutat hirtelen, a gyors döntés kényszere alatt a menütábla első pontjára. Egy üres asztalhoz ül, most inkább nem beszélget senkivel. A prágai szeletet apró darabokra szeli, villájával céltalanul turkál a krumplipürében. Egy falat sem megy le a torkán. Felkeresi ezt a Kisst, határozza el végül. Bármi lesz, felkeresi. Megbeszélik a dolgokat, valamit majd mond neki. A végére jár az ügynek.

Az irodába visszaérve, Kiss átnézi a minisztériumi szervezeti egységeket. Az informatikai főosztály az alagsorban, hümmög Kiss, mikor végre megtalálja. Magabiztosan lép ki a negyedik emeleti, napfényes folyosóra. Két sarok a liftig, ahol megnyomja a mínusz egyet. Alattuk már csak a mélygarázs, vagy ki tudja mi még, morfondírozik magában sötéten.

Az alagsor kihalt, a folyosókon senki. Nyilván mindenki a gépénél, bólint helyeslőleg Kiss, aki még sosem járt erre. A folyosót erős fényű neonlámpák világítják meg, természetes fény ide nem szűrődik le. Kiss a munkavédelmi szabályzatra gondol, mely szerint a köztisztviselő asztalára minimum negyvenhárom fokos szögben kell esnie a napfénynek. Sóhajt egyet és lassan megindul a két oldalra nyíló irodák felé, melynek egyikében Kiss András informatikai referenst sejti. Megfontoltan halad az alagsori folyosón, akár egy gróf, aki meglátogatja a jobbágyfalvakat. A névtáblákat pásztázza, de sehol egy ismerős név. Tíz perce keresgél, már-már feladja, mikor a folyosó végén, az utolsó szoba tábláján végre megpillantja Kiss András nevét. Az ajtó félig nyitva, így Kiss észrevétlenül tud benézni. Kiss András informatikai referens a fal mellé tolt asztalánál görnyed, jobb kezén támaszkodva békésen alszik. Egyedül van a szobában, a radiátorok halk zúgását meg-meg töri egyenletes szuszogása.

 

*

 

Álmában Kiss éppen fizetett a menzán, most helyet próbál keresni az asztalok között. Tekintetét körülhordozza a termen, üres székek után kutatva, majd örömmel fedezi fel, hogy egy távoli asztalnál Gerécs főosztályvezető foglalt helyet. Egy kollégájával beszélget éppen, aki valami mulatságosat mondhatott, mert Gerécs a könnyeit törölgetve nevet. Kiss, mikor az asztalhoz ér, maga is bekapcsolódik a nevetésbe, a főosztályvezetőt derűsen üdvözli, és csak mellékesen kérdezi, helyet foglalhat-e, de te tálcájával és elhajló törzsével meg is kezdi a leülés aktusát.

– Segíthetek valamit? – néz rá értetlenül Gerécs.

– Szervusz, Andor, gondoltam leülök.

– Ne haragudjon, ismerem magát? Találkoztunk már? – kérdezi udvariasan, de távolságtartóan Gerécs.

– Én vagyok az, András… Kiss András! – felel Kiss megkövülve.

– Nézze, nem szeretnék udvariatlan lenni, de kollégámmal éppen egy munkamegbeszélés kellős közepén vagyunk. Ezért, ha nem bánja… – vált most megszokott, szigorú modorára Gerécs.

– Legyünk elnézők, Andor! Ez csak egy kis félreértés lehet – szólal meg most a Geréccsel szemben ülő kolléga is, és megnyugtatóan megérinti a főosztályvezető karját. – A kolléga szerintem összetéveszt valaki mással – mondja még kedvesen, majd ő is felnéz. A vastag keretes szemüveg mögül Kiss András informatikai referens barátságosan mosolyog Kissre.

 

*

 

Kiss heteket tölt névrokona feltérképezésével. Napról napra, más-más ürüggyel jelenik meg az informatikai főosztályon, egyszer a laptopját kell újratelepíteni, máskor a hivatali mobil mond csődöt, de előfordul, hogy a vírusvédelemre panaszkodik. Az informatikusok tartanak Kisstől, így minden tőlük telhetőt megtesznek. Miután Kiss szigorúan vázolja problémáját, visszafelé menet sosem mulaszt el benézni névrokona szobájába.

Kiss András informatikai referens kényelmes ember. Nyolcra jár dolgozni és pontosan négykor lép ki a minisztérium kapuján. Fél négy körül feláll asztalától, a teakonyhában elmossa bögréjét és evőeszközeit, kiöblíti kulacsát, majd letörölgeti asztalát és elpakol. Ezután visszaül a géphez, de már nem dolgozik, csak a napi Garfieldot nyitja meg, ezen elmosolyodik, gyakran nevet. Szereti a viccet. Három óra ötvenöt perckor kikapcsolja a gépet, egy perc múlva pedig elfordítja a kulcsot a zárban. Kiss András negyvenöt éves, egyedülálló. Jámbor tekintetű, arcát nem barázdálta a stressz, igazán fiatalosnak mondható. Körszakállat visel, de egyes napokon oldalt is borostás. Egyszerűen öltözködik, farmert és pulóvert hord, csak néhanapján vesz inget, de azt sosem tűri be. Igénytelen, hozta meg Kiss az ítéletet, mikor először látta névrokonát gyűrött ingben, vasalatlan nadrágban. Az informatikai referens távollátó, munkához szemüveget használ, egy vastag keretes, régimódi darabot. Különc, gondolta Kiss, mikor először látta szemüvegben közel hajolni a monitorhoz. Különc és igénytelen. Az informatikai referensnek váltócipője is van, csakúgy, mint névrokonának. Ő azonban az utcán használja a szebbik cipőt, a hivatalban egy orvosi Scholl papucsot hord, zoknival. Beteges, állapította meg Kiss, ahogy elhaladt mellette a folyosón, és a papucs minden lépésnél tompán verődött Kiss András informatikai referens sarkához. Csitt-csatt. Különc, igénytelen és beteges, összegezte magában Kiss. Tehát veszélyes.

Az informatikus minden nap hosszabb időt tölt a teakonyhában. Kiss kifigyelte a napi rituálét. Reggelente rögtön két kávét iszik, az első után elöblíti a bögrét és már a másodikhoz forralja a vizet. Kizárólag saját instant kávéját issza. A dobozt a szekrényben tartja, a dobozon egy halványzöld ragaszon gyöngybetűs felirat: Bandi. Az egyébként jámbor Kiss András erre különösen érzékeny. Mikor egy kollégának útban volt a doboz, és a szokásostól eltérő polcra helyezte, Kiss emelt hangon szólt rá: „Többször kértelek, Feri! Miért nem lehet megjegyezni?” Ezen a délutánon az informatikai referens bezárkózott a szobájába, és egészen négyig ki sem jött onnan. Aznap már délután sem kávézott, pedig máskülönben hármat iszik, egyet rögtön ebéd után, pontban negyed egykor, egyet háromnegyed kettőkor, egyet pedig negyed négykor, de ezt már csak „az íze kedvéért”, ahogy mondani szokta nevetve.

Kiss András informatikai referenst kedvelik. Mindenkihez van egy-két kedves szava, a női kollégák ruháját dicséri vagy éppen a fogyókúra hatékonyságára tesz megjegyzést: „Nahát Renikém, csak úgy lötyög rajtad ez a ruha”, mosolyog bárgyún Kiss. A férfiakat ugratja, persze nem bántón, csak amolyan bandisan: „Lacikám, mi ez a menzakaja? Nem főz az asszony?”, mondja Kiss András és kedvesen hunyorog Lacira. Kiss a teakonyhában ül, a laptopját hozta le megint, arra vár, hogy készen legyen végre. Elnézi névrokonát, ahogy teli szájjal nevet a fejét csóváló kollégára. Látja, ahogy a nevetés közben az éppen lefelé csúszó szemüvegét mutatóujjával megigazítja. Látja, ahogy esetlenül, bő vízzel próbálja elmosni a tányérját, és látja, ahogy néhány csepp víz éppen az ágyékára csöppen, és azt is megfigyeli, ahogy még mindig mosolyogva, a fal felé fordulva próbál kioldalazni a konyhából, nehogy valaki meglássa a balesetet. Kiss most arra gondol, vajon kinek hiányozna ez az ember? Kinek hiányozna, ha nem lenne? Ezen mereng Kiss hosszú percek óta, immár egyedül az alagsori teakonyhában, mikor nyílik az ajtó és Kiss András lép be rajta. Egy laptopot tart a kezében.

– Szervusz! A laptopra vársz ugye? Most lett kész – fordul Kiss felé mosolyogva.

– Igen… Köszönöm. Az enyém – válaszol zavartan a meglepett Kiss.

– Még nem volt alkalmunk bemutatkozni – az informatikai referens Kiss felé nyújtja kezét. – Kiss András vagyok. De úgy tudom ezzel nem vagyok egyedül – nevet.

– Én is… Igen. Nagyon örülök – motyogja Kiss, mosolyt erőltet arcára és óvatosan kezet fog névrokonával.

– Különös, hogy még nem találkoztunk – mondja elgondolkodva Kiss András. – Csak nehogy összetévesszenek bennünket. Mióta dolgozol itt?

– Hat éve. Pontosan hat éve. És te?

– Száz éve már. Régi bútordarab vagyok – mondja derűsen az informatikai referens. – Én innen már nem megyek sehová.

 

*

 

Kiss ekkor döntötte el, hogy megteszi. A hat év alatt felépített kapcsolatrendszere forog kockán, minden morális és erkölcsi tőkéje. Méreggel csinálja. Napokig böngészett, könyvtárba is elment, még egy orvos barátját is felkereste. Hipotetikus kérdéseket tett fel neki, mint egy tisztán szakmai érdeklődő. „Mit tudsz a ricinről mint halálos méregről? A Discoveryn láttam egy műsorban. Na és az arzén? Azt is láttam. Igen, ugyanebben a műsorban.” Nem kapott biztató válaszokat. Barátja csak legyintett: „Ki emlékszik már arra! Régen volt, hogy tanultam.” Kiss azért elkérte a farmakológia tankönyvét. „Odaadom persze. De előre mondom, semmit sem fogsz érteni belőle.” Igaza volt. Kiss hosszú estéket töltött a könyv tanulmányozásával, de a sosem hallott latin kifejezések, a barokkosan összetett kémiai összetevők megrémítették. A toxikológia fejezet ráadásul csupa olyan beszerezhetetlen anyagról szólt, amit nem találni minden sarkon. Fémmérgezés, bárium, berillium, bizmut. Radioaktív izotópok, vérmérgek, harci gázok. Szarin, cián, polónium, dimetil-higany, botulinum toxin. Mind hozzáférhetetlen. Hogyan is juthatna Kiss ilyesmihez?

A megoldás váratlanul jön. Egy este Kiss, miután végzett a fogmosással, a fogselymet keresi a mosdó fölé szerelt szekrényben. Már tíz perce rakosgatja a különböző gyógyszereket, mikor kezébe akad egy levél Seduxen, amelyet feleségének írtak fel a nehezebb napokra, legalábbis Kiss erre következtet, mivel ő maga sosem szedett ilyesmit. Valami rémlik a farmakológia könyvből. Ez erős gyógyszer. Antidepresszáns. Kiss azonnal magához veszi telefonját, kulcsra zárja a fürdőszobaajtót, és a vécén ülve utánanéz a gyógyszernek. Túladagolás esetén nyelési nehézségek, légzészavar, légzéskimaradás léphet fel. Súlyosabb esetben eszméletvesztés. Aluszékonyságban szenvedők nem szedhetik. Ez jó, Kiss a saját szemével látta, hogy az informatikus gyakran elalszik délutánonként. Persze, nyilván nem véletlen a sok kávé. A gyógyszert szedni és alkoholt fogyasztani tilos. Kiss András márpedig biztosan iszik, okoskodik Kiss. Ezért hát a bizonytalan járás reggelente, fejti meg magában. A Seduxen hatni fog.

Kiss hat levél gyógyszert talál a szekrényben. Éjjel felkel, összeszedi a gyógyszereket és a konyhába viszi őket. A hálószobaajtót gondosan bezárja, meg ne hallják. A pirulákat először apró darabokra töri, majd egy kés nyelével felmorzsolja. Egy kanálnyi kávét szór a vágódeszkára és próbaképpen összekeveri. Alig látszik, remek. Kiss András szerencsére rövidlátó, biztosan nem vesz majd észre semmit. Pláne abban az alagsori teakonyhában, morfondírozik sötéten. A felmorzsolt gyógyszert egy kis zacskóba kotorja, azt gondosan összecsomózza, majd a táskájába rejti.

Kiss péntek délután háromkor kilép a liftből a mínusz egyes szinten. Az alagsorban ilyenkor már senki, a csöndet csak egy takarító neszezése töri meg, de ő is távol van még. Húsz percig is eltart, mire ideér, számolgat magában hideg fejjel Kiss. Nesztelenül surran be a konyhába, egyenesen a szekrény felé siet. Lopva körülnéz, de jobb kezével már az öltöny zsebébe nyúl. Csendben nyitja ki a szekrényt és magához veszi Kiss András kávésdobozát, rajta a gyöngybetűs felirattal: Bandi. Lecsavarja a doboz fedelét és a kávéra szórja a gyógyszert. Egy kanállal kevergeti, ügyelve arra, hogy a gyógyszer a felső rétegben maradjon. Az öt kávé elég lesz. Kiss András holnap is jön dolgozni, Kiss kiderítette, hogy a szombati munkanapon ő ügyel. És aztán. Aztán este inni fog, feltehetően sokat. Ebben Kiss egészen biztos volt. Mit csinálna szombat este egy ilyen? Kiss óvatosan teszi vissza a dobozt, mint egy törékeny porcelántálat, vigyázva, hogy a megfelelő szögben álljon a polcon, éppen úgy, ahogy levette onnan. Idegesen hagyja el az alagsort. Ki kell jutni innen. Fel a világosságba. Vissza a negyedikre!

Hétfőre szabadnapot vesz ki. Most igazán ráfér. Közeleg az év vége, az elhúzódó projekteket le kell zárni, és Kiss meggyőző statisztikákat akar. Impresszív számokat, melyek nem hagynak kétséget alkalmassága felől. Számokat a megbecsülésért, számokat a jutalomért, melyet Kiss András osztályvezető kétségkívül megérdemel. Az utolsó nagy hajrá előtt tehát meg kell pihenni, és az elmúlt napok történéseit is hagyni kell leülepedni.

Kiss szabadnapján uszodába megy. Úszik néhány hosszt, majd a meleg vízben időzik. Később a szaunába is beül, majd ismét megmártózik a hideg vízben. Megfáradt tagjai végre életre kelnek, az erek kitágulnak, üdítő frissességgel szállítják az életerőt Kiss András osztályvezető testében. Az uszoda után megebédel. Steak zöldborsmártással, hozzá könnyű saláta. Megérdemli. Hazaérve megbont egy üveg bort, a díványon mereng. Az élet mégis szép, gondolja Kiss, majd fogat mos és befekszik az ágyba felesége mellé. Másnap sokáig alszik, felkelés után hosszan, jólesően forgolódik az ágyban. Kicsit késni fog. Nem baj, ritkán ez is belefér.

Reggel kilenckor befordul a sarkon és a minisztérium épülete felé veszi az irányt, innen már jól látszik az épület. A minisztérium homlokzatán ernyedten lóg a fekete zászló, egy fuvallat sem lebbenti meg. Kiss enyhe szorongással nyugtázza.

Kiss gondolataiba mélyedve csippant a beléptetőkártyával. Félvállról odaköszön a portásnak, de nem kap választ. Ez kizökkenti. Nyomatékosan a pult felé fordul. Imre meg se rezzen, csak az utcai kamerák felvételeit bámulja a monitoron. Pár perccel később benyit az irodába. Andihoz lép, de a titkárnő sem köszön, észre sem veszi. Kiss megköszörüli torkát és kiadja az utasítást:

– Kérlek, fogalmazz meg egy e-mailt az informatikai főosztálynak. Részvétünket nyilvánítjuk, teljességgel megrendített az eset, reméljük, hamar pótolni tudják az informatikus kollégát, s a többi. A főosztályvezetőnek menjen és másolatban tedd rá ezt a Kiss Andrást. Csak hogy tudják, kiről van szó.

  Kiss magára zárja az irodaajtót, most ne zavarja senki. Nekiáll dolgozni, valóban sok a tennivaló. Görgeti az e-maileket, egyenként megválaszolja mindegyiket. Átfutja a legfrissebb feljegyzéseket, néhányhoz kommentárt is fűz, sőt még egy jogszabályt is megnyit. Fél óra múlva halk kopogás az ajtón, Andi nyit be.

– Nem találtam az e-mailek között ezt a Kiss Andrást. Nincs ilyen cím a levelezőrendszerben – sóhajt fáradtan a titkárnő.

– Akkor kérd el a HR-től! Vagy mit tudom én! Én tudjam? Proaktivitás, Andika! – legyint türelmetlenül Kiss.

– Utánakérdeztem – válaszol szemrehányóan. – Régóta nincs ilyen ember állományban. Volt, de évekkel ezelőtt felmondott.

– Mikor?

– Hat éve. Igen, éppen hat éve, ezt mondták a HR-en – mondja a titkárnő és bezárja maga mögött Kiss András osztályvezető ajtaját.

 

(Karantének)