Hegedüs András: Restek háza

2002-ben, a kárpátaljai Aknaszlatinán szívtam először életemben cigarettát egy lány lábujjai közül. Szombat este volt, és mi több buliban oszlottunk szét. Nekem egy kisebb, családiasabb hangulatú jutott. Ettől persze akadt alkohol bőven, sikerült feloldódnunk. Ránk is fért. Arra már nem emlékszem, miért jutott eszembe, hogy bedugjam a cigarettámat a lány jobb lábának nagy és a mellette lévő kisebb ujja közé. Pillanatnyilag jó ötletnek tűnt, és szerencsére jól is sült el, mindenki nevetett. Ő is.

A volt gimnáziumom és az itteni magyar iskola testvérintézmények, ezért az osztályfőnökünk már elsőben deklarálta, hogy harmadikban ide fogunk jönni kirándulni. Ellenvetésnek, különvéleménynek helye nincs. Elfogadtuk, egyrészt az egész sokkal egzotikusabbnak tűnt, mint bármelyik dél- vagy nyugat-európai célpont. A családi nyaralások úgyis ezekbe a civilizált országokba irányultak, és valószínűtlennek tűnt, hogy valaha eljönnénk ide önszántunkból. Másrészt ki mert volna szembe szállni vele?

Szlatina nagy település, közel tízezer lakossal, amelynek harmada magyar anyanyelvű, a többiek nagyrészt románok. Egy jóbarátom és én ugyanannál a családnál kaptunk szállást. Az apa orvosként megbecsült tagja lehetett a közösségnek származása ellenére is. Itteni mércével mérve jól élt, többszobás emeletes házban. Életemben nem találkoztam még olyan kulturált pottyantóssal, mint náluk. Lánya szervezte meg azt a kisebb bulit, ahová végül is elmentünk. Az odafele úton csapódtak hozzánk még helyiek, mindenki hozta magával a saját vendégét. Figyelmeztettek, hogy legyünk csendesek.

Buszunk alaposan túl volt terhelve, főleg ajándékokkal, amiket a külhoni magyaroknak szántunk. Nemcsak ruhákat és tartós élelmiszert vittünk nekik, de több komplett számítógépet és egy nagy tepsi rétest is, amellyel egy ferences rendházat ajándékoztunk meg. De valójában nem ezek elvámoltatása miatt nyúlt órákra a beregsurányi átkelés, legalábbis nem hiszem. A papírjaink rendben voltak. Lehet, hogy a helyi hatóság épp rossz lábbal kelt fel aznap, vagy csak szórakozni akartak kicsit. Mindenesetre az ukránok sokkal gyorsabbak és tulajdonképpen kedvesebbek voltak, nagy tányérsapkája alól az őr leellenőrizte az útleveleket, és mehettünk is tovább. Hajnali fél ötkor érkeztünk meg a városba.

Miközben vendéglátóink vezettek minket a buli helyszínére, belefutottunk egy csapatba, akik talán névnapot ünnepeltek épp. Amikor észrevették, hogy magyarok vagyunk, először csak kiabáltak felénk, gyanítom, mindenféle ocsmányságot. Behúztuk a nyakunkat, kerültük a szemkontaktust. Ettől sem nyugodtak le, majdnem nekünk jöttek, és mintha láttam volna, ahogy megvillan egy kés. Egy pillanatra kihagyott a szívem, de a helyi lányok, akikkel ismerték egymást, sorfalat álltak közénk, így el tudtunk inalni. Hálás voltam nekik ezért.

Kirándulásunk alatt bejártuk a környéket. Meglátogattuk a Fehér- és a Fekete-Tisza összefolyását, Európa földrajzi középpontját, várromokat, emlékműveket és templomokat. Rengeteg templomot. Énekeltünk is, sokat. A város híres sóbányája sem maradhatott ki, melynek egy része szanatórium tüdőbetegek számára háromszáz méter mélyen. Megnéztük a régi városközpont maradványait is. Vezetőnk elmesélte, hogy a hetvenes években rombolták porig a hatóságok. Még látszottak a főutca épületeinek csonkjai. Pitypangok nőnek a kövek között. Mesélt arról is, hogy az erőltetett urbanizáció során sokakat rábeszéltek, hagyja ott a házát, a földjeit, cserébe kap majd egy szép, modern lakást az újonnan felhúzott panelsoron. Távfűtés, vezetékes víz, összkomfort. Amíg el nem romlik.

A tömbház előtt már hallottuk, ahogy áramlik ki a zúzós metálzene az egyik ablakon. Amint felértünk, rögtön a kezünkbe nyomtak egy-egy pohár vodkát nyugtatónak. Jól felkészültek ránk, a konyhaasztal roskadozott a sok üvegtől, még narancslé is volt, ha valaki keverné. Megnyugtattak, hogy bár a vezeték évek óta nem ad vizet, hoztak lentről vödrökben annyit, amivel majd leönthetjük magunk után a vécét. A fogadtatásnak és fiatalságunknak hála hamar kiment belőlünk a frász. Nevettünk, beszélgettünk, iszogattunk. Még táncoltam is, ha jól emlékszem, épp a cigarettás lánnyal.

Azoktól, akik inkább maradtak a hagyományos életvitelnél, hamar megkapta gúnynevét a telep. Ki az, aki inkább egy sötét kis lyukat választ a saját porta helyett? Hol fog disznót meg csirkét nevelni? Mindent a piacon akar megvenni? Látszik, az ilyen csak az ülőmunkát szereti. Persze, a legtöbben a helyi bányában dolgoztak annakidején. Ugyanolyan nehéz volt mindenkinek. A rendszerváltás után különösen.

A kárpátaljai Aknaszlatinán, 2002-ben csókolóztam először életemben. A buli végén, amikor próbáltam felrángatni a bakancsomat, a mellettem álló lány hirtelen átkarolt és lekapott. Váratlanul ért, sokkal testesebb volt nálam, bennem nem merültek fel hasonló gondolatok vele kapcsolatban addig. Emlékszem, rövid, szőke haja volt, a nyelve pedig jéghideg és édes a cherrytől. Visszacsókoltam, mit tehettem volna? A lépcsőházban lefelé menet a lány, akinek cigarettát szívtam a lábujjai közül, gratulált. Az élet rövid, ragadjak meg minden lehetőséget. Nem fogadtam meg a tanácsát.

(Trianon 100)

Helyőrség | Lehet, mert kell! – Trianon 100 pályázat – eredményhirdetés

A Petőfi Irodalmi Ügynökség Nonprofit Kft. a Trianoni békediktátum századik évfordulója alkalmából irodalmi pályázatot hirdetett Trianonnal vagy bármilyen Trianon-élménnyel kapcsolatos irodalmi mű létrehozására. A pályázati felhívásra 155 érvényes pályázat érkezett. A díjazott pályamunkák az ősz folyamán olvashatók lesznek a Helyőrség.ma portálon, a nyertesek névsorát pedig most tesszük közzé. A pályázat nyertesei 50 ezer Ft jogdíjban részesülnek, illetve kategóriánként a legjobbnak minősülő írások szerzőit további 100 ezer forint jogdíj illeti meg.