Vírus van. Mely tarol, lesöpör és a lélekig behatol. Bezárva együtt, de kicsit mégis magányosan telnek újra a napjaink. Ismerjük már ezt, vigyázni, elkülönülni. Négy éve átéltük már a poklot, amikor a kislányomnál leukémiát diagnosztizáltak. Azt hittem, hogy nem élem túl. Abban biztos voltam, hogy neki túl kell élnie, csak azt nem tudtam, én hogy fogom. Tehetetlenség, düh, kétségbeesés és reménykedés felváltva. Naponta többször. Emlékszem, hogy maszkban, beöltözve ültem az ágya mellett a 28 fokos kis szobában több hónapon át. És megtanultam az adott pillanatnak élni. Óráról órára, napról napra. Hirtelen elvesztve addigi karrierem, életem, álmaimat. Lassan megtanultam az igazi alázatot és hitet, szolgálatot. Nagyon nehéz elfogadni, sok időbe és tapasztalásba telik, mire a helyzethez sikerül alkalmazkodni. De utána lassan jön a kegyelem. Amikor értékelsz minden apró mosolyt, szép percet és kis kapaszkodót. Amikor megtanulod mi a szeretet. Az igazi feltétel nélküli szeretet. Anyaként persze rajongsz a gyerekedért, de ez más. Még fölötte van. Látod nagyon betegen, kopaszon, neked kiszolgáltatva. És nem akarsz mást, csak, hogy éljen. Hogy boldog legyen akár csak egy percre. Nincs semmi elvárásod a továbbiakban felé. Nem kell már, hogy képzőművész legyen, ha felnő, pedig mennyire tehetségesen, gyönyörűen rajzolt korábban… Csak a pici keze legyen a tenyeredben. Addig vagy nyugodt. És a maszk a legkevesebb kellemetlenség, igaz, néha már alig kapsz benne levegőt. De amúgy még jól is jön, mert lehet rá mosolyt rajzolni és elfedi, hogy alatta sokszor beharapod a szád, hogy nehogy elsírd magad. Mert előtte nem lehet. Őt erősíteni, biztatni kell. A sírásra ott az esti zuhanyozás a fürdőszobában, amikor már elaludt és a víz csobogásától amúgy sem hallaná…
Most újra bezárva, bizonytalanságban. Igaz legalább az otthonukban és nem a kórházban, de akkor is eszünkbe juttatva a traumát. Megint félteni őt, mert hát ugye hála Istennek jól van, de azért még nem telt el az a bizonyos öt év. És féltem a nővérét is, aki születésétől fogva segíti, rajongnak egymásért. Én magam már nem félek a haláltól, már szembenéztem vele, de a gyerekeimet féltem. Újra maszkok, elszigeteltség, fertőtlenítés. Most megint minden erőmmel, eszközzel azon vagyok, hogy vidámak legyenek, szép napokat éljünk meg itthon, együtt. A gyerekek tudják, hogy nem normális ez az állapot, újra szoronganak, előkerülnek a relaxációs könyvek, zenék, amiket korábban használtunk. Folyton azon töröm a fejem, hogy hogyan adhatnám rájuk a lelki maszkokat. Mert hát a maszkot felvesszük az arcunkra, ha kimegyünk az ajtón, de a lelki maszkokat hogyan fogják viselni; ki törődik a lelki traumákkal, amit egy ilyen helyzet hoz. Ebben a világban, ilyen körülmények között hogyan védjem meg a gyermekeimet? Hisz ők a jövő. Miért kell ilyen hamar felnőniük? Időnként emiatt vagyok szomorú. De aztán túllendülök és élünk újra a percnek boldogan. Palacsintát sütünk együtt, összebújva filmet nézünk, az udvaron viccelődünk a kutyusunkkal és közben nagyokat nevetünk. Mint már tesszük négy éve itthon, együtt, boldogan. Ez a mi igazi világunk. A kinti pedig, remélem, hamarosan meggyógyul. Talán ráébrednek az emberek, hogy ne csak maguk miatt viseljék a maszkokat, hanem szeretteik miatt. Talán megtanulják az alázatot, hitet, segítséget és végül a szeretetet. Mert gyógyulni csak úgy lehet; az maga a gyógyulás. Hiszem, hogy a szeretet erősebb, mint a halál. És a legfőbb, ami miatt élni érdemes.
(Karantének)
Uram, irgalmazz, uram, irgalmazz! Hangzik sokadjára a kis falu pravoszláv templomában vasárnap délelőtt. Itt minden csendes, csak a pap imádsága töri meg a község vasárnapi idilljét. Olja néni ismét ott ül a padsorok között, a tiltások ellenére is, hiszen most nem ajánlatos nagyobb tömegekben mozogni. Tiltották eleget élete során, hogy gyakorolhassa vallását, ezért már nem vet rá figyelmet. Szinte már csak Isten maradt neki.
Voltunk mi boldogok. Tisztán emlékszem rá. Kellett hogy legyünk. Szerintem egy ideig mindenki az. Vagy csak a régóta áhított szerelem illúziója ragadott volna magával, lesöpörve minket a realitások sakktáblájáról? Vajon csupán a sors alattomos bábjátékának áldozatai voltunk, mert elhittük, hogy még létezik az a bizonyos első pillantásra és egész életen át tartó? Lehet, hogy csak a bárgyú naivitás édeskedése hitette el velünk a lehetetlent? Majdnem mindegy.
Idáig jutottunk.
János bácsi pipája füstölög a világba, Zalatnay Sarolta énekelte ezt a dalt, és azért volt különösen is érdekes, mert János bácsit valóban nem lehetett pipa nélkül látni sose. Kicsi fapipája volt neki, és büdös dohánya, folyton pöfékelt vagy szörcsögött. Ha kialudt a parázs, elővette a zsebéből a vadászgyufát, mindig olyat használt, vastagabbat, hosszabbat, mint a pinszki, ez megbízhatóbb volt, biztosan lángra lobbant az összes szál, és tovább is égett, rá tudott gyújtani az ilyenekkel János bácsi komótosan. A vadászgyufáknak angol címkéik voltak, Royal Templar és hasonlók, és azt is ráírták mindegyikre: Safety Matches. Hogy ez
Mondja a fater, hogy menjek velük Erdélybe. Oda keveredett a mi szétszakított Bánátunkból, ott él a bátyja családostul. – Nem mehetek, fater, most tényleg nem mehetek! Foglalkoznom köll az Ilonkával! Mert úgy áll a dolog, hogy pont most került kerékvágásba – hárítom az öreget. – Menjen csak a sógorral, nem köllök én oda annyira, ellesznek maguk nélkülem is – magyarázkodom. Nem akarom, most nem, nem akarom Ilonkát magára hagyni. Ráadásul az öregek már holnap hajnalban indulnának.
A közeledő sötétségben Lukács Huba igyekezett a tengerhez. Egy pillanatra megállt, nézte a csoportokba verődött embereket, és úgy tűnt neki, mintha tehetetlen kövek vagy ottfelejtett csomagok hevernének szanaszét a parton. Huba a megszokott helyére ment, és fáradtan ereszkedett le egy kiálló farönkre. Beletúrt a hosszúra nőtt, gondozatlan hajába. Tekintete a sötéten morajló tengert pásztázta. A hosszú, kígyózó sorra gondolt, azokra, akik ma érkeztek Oroszország minden területéről a hadifogolytáborba. Arcok merültek fel az emlékezetében, akiket megjegyzett a nyilvántartásba vétel során.
Az anya nélkül felnőtt Perc Etus tizenkét évet taposott, amikor a június eleji délutánon minden magyarázat nélkül sétálni vitték őket a rozoga, újramázolt, talajba belesuvadó oskolából. A behúzott nyakkal közlekedő gyereklány rossz előérzettel vette tudomásul, hogy a posta aznap nem nyitott ki, a sarki kocsma zárva volt, és Frici, a bolond, ebéd utáni rikoltozása is elmaradt.
A mama gyűlölte Párizst. Nem a divat és a fény jutott róla eszébe. A szerelem meg soha. Én viszont mindig erről a városról álmodtam. Gondolatban sétáltam kacskaringós utcáin, unatkoztam a Luxembourg-kertben egy kopott padon. Olykor rojtos szélű croissant-t eszegettem egy feltörekvő festőművésszel. Csak a könyvek vittek közelebb hozzá, más aligha. Ha elmeséltem a mamának, mindig különös tekintettel nézett rám és csak ennyit mondott:
– Ostobaság. Majd rájössz.
Klári óvatos alapossággal vizsgálgatta a férfiakat. Akivel legutóbb randizott, azt állította, hogy az olajiparban dolgozik. A részletekről annyit mondott: egy kisebb, unalmas, de vidám értékesítési csoportnál. Klári három órát pazarolt rá az életéből, mire rájött, hogy a férfi igazából benzinkutas. Ez még annál a hidegburkolónál is rosszabb volt, aki úgy mutatkozott be: veszélyes csempész vagyok.
A sötétség követe vagyok, a végzet angyala. A szüleim úgy tudják, Csabánál alszom, itt az ideje a beteljesedésemnek. Gyerekkorom óta tudom, hogy más vagyok, mint a többi ember. Felsőbbrendű, a halandók számára felfoghatatlan. Nem is vágyom rá, hogy megértsenek, és nem is várhatom el. A hangyák sem képesek felfogni apám traktorjának működését, az emberek sem értenek meg engem, kivéve talán a nagyit, ő mindig tudta, hogy különleges vagyok.
Gergő a csónak farában ült. Óvatosan előhúzta a bottartó zsákból a pergetőbotot. Hallottam már, hogy mi történt vele. A kollégák elmesélték, miért nem jött be dolgozni. Mesélték, hogy milyen erős szédülés jött rá. Alig bírt kimászni az ágyból. Valahogy kikeveredett a fürdőszobába, de mikor a csaphoz hajolt, hogy igyon, beesett a fürdőkád és a mosógép közé.