2020. december 12., 14:28
Fényes Adolf: Anya (olaj, vászon, 130,5 × 133 cm, 1901) - Forrás: Wikimedia Commons
Vírus van. Mely tarol, lesöpör és a lélekig behatol. Bezárva együtt, de kicsit mégis magányosan telnek újra a napjaink. Ismerjük már ezt, vigyázni, elkülönülni. Négy éve átéltük már a poklot, amikor a kislányomnál leukémiát diagnosztizáltak. Azt hittem, hogy nem élem túl. Abban biztos voltam, hogy neki túl kell élnie, csak azt nem tudtam, én hogy fogom. Tehetetlenség, düh, kétségbeesés és reménykedés felváltva. Naponta többször. Emlékszem, hogy maszkban, beöltözve ültem az ágya mellett a 28 fokos kis szobában több hónapon át. És megtanultam az adott pillanatnak élni. Óráról órára, napról napra. Hirtelen elvesztve addigi karrierem, életem, álmaimat. Lassan megtanultam az igazi alázatot és hitet, szolgálatot. Nagyon nehéz elfogadni, sok időbe és tapasztalásba telik, mire a helyzethez sikerül alkalmazkodni. De utána lassan jön a kegyelem. Amikor értékelsz minden apró mosolyt, szép percet és kis kapaszkodót. Amikor megtanulod mi a szeretet. Az igazi feltétel nélküli szeretet. Anyaként persze rajongsz a gyerekedért, de ez más. Még fölötte van. Látod nagyon betegen, kopaszon, neked kiszolgáltatva. És nem akarsz mást, csak, hogy éljen. Hogy boldog legyen akár csak egy percre. Nincs semmi elvárásod a továbbiakban felé. Nem kell már, hogy képzőművész legyen, ha felnő, pedig mennyire tehetségesen, gyönyörűen rajzolt korábban… Csak a pici keze legyen a tenyeredben. Addig vagy nyugodt. És a maszk a legkevesebb kellemetlenség, igaz, néha már alig kapsz benne levegőt. De amúgy még jól is jön, mert lehet rá mosolyt rajzolni és elfedi, hogy alatta sokszor beharapod a szád, hogy nehogy elsírd magad. Mert előtte nem lehet. Őt erősíteni, biztatni kell. A sírásra ott az esti zuhanyozás a fürdőszobában, amikor már elaludt és a víz csobogásától amúgy sem hallaná…
Most újra bezárva, bizonytalanságban. Igaz legalább az otthonukban és nem a kórházban, de akkor is eszünkbe juttatva a traumát. Megint félteni őt, mert hát ugye hála Istennek jól van, de azért még nem telt el az a bizonyos öt év. És féltem a nővérét is, aki születésétől fogva segíti, rajongnak egymásért. Én magam már nem félek a haláltól, már szembenéztem vele, de a gyerekeimet féltem. Újra maszkok, elszigeteltség, fertőtlenítés. Most megint minden erőmmel, eszközzel azon vagyok, hogy vidámak legyenek, szép napokat éljünk meg itthon, együtt. A gyerekek tudják, hogy nem normális ez az állapot, újra szoronganak, előkerülnek a relaxációs könyvek, zenék, amiket korábban használtunk. Folyton azon töröm a fejem, hogy hogyan adhatnám rájuk a lelki maszkokat. Mert hát a maszkot felvesszük az arcunkra, ha kimegyünk az ajtón, de a lelki maszkokat hogyan fogják viselni; ki törődik a lelki traumákkal, amit egy ilyen helyzet hoz. Ebben a világban, ilyen körülmények között hogyan védjem meg a gyermekeimet? Hisz ők a jövő. Miért kell ilyen hamar felnőniük? Időnként emiatt vagyok szomorú. De aztán túllendülök és élünk újra a percnek boldogan. Palacsintát sütünk együtt, összebújva filmet nézünk, az udvaron viccelődünk a kutyusunkkal és közben nagyokat nevetünk. Mint már tesszük négy éve itthon, együtt, boldogan. Ez a mi igazi világunk. A kinti pedig, remélem, hamarosan meggyógyul. Talán ráébrednek az emberek, hogy ne csak maguk miatt viseljék a maszkokat, hanem szeretteik miatt. Talán megtanulják az alázatot, hitet, segítséget és végül a szeretetet. Mert gyógyulni csak úgy lehet; az maga a gyógyulás. Hiszem, hogy a szeretet erősebb, mint a halál. És a legfőbb, ami miatt élni érdemes.
(Karantének)
Előretolt Helyőrség | Karantének – Pályázat
Az Előretolt Helyőrség szerkesztősége a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Petőfi Irodalmi Ügynökség támogatásával nyílt pályázatot hirdet írók, költők számára. A szerkesztők által közlésre elfogadott pályaműveket a lehető leghamarabb kifizetjük, így segítve a magyar szerzőket. A felhívás május 31-ig érvényes.
