Vírus van. Mely tarol, lesöpör és a lélekig behatol. Bezárva együtt, de kicsit mégis magányosan telnek újra a napjaink. Ismerjük már ezt, vigyázni, elkülönülni. Négy éve átéltük már a poklot, amikor a kislányomnál leukémiát diagnosztizáltak. Azt hittem, hogy nem élem túl. Abban biztos voltam, hogy neki túl kell élnie, csak azt nem tudtam, én hogy fogom. Tehetetlenség, düh, kétségbeesés és reménykedés felváltva. Naponta többször. Emlékszem, hogy maszkban, beöltözve ültem az ágya mellett a 28 fokos kis szobában több hónapon át. És megtanultam az adott pillanatnak élni. Óráról órára, napról napra. Hirtelen elvesztve addigi karrierem, életem, álmaimat. Lassan megtanultam az igazi alázatot és hitet, szolgálatot. Nagyon nehéz elfogadni, sok időbe és tapasztalásba telik, mire a helyzethez sikerül alkalmazkodni. De utána lassan jön a kegyelem. Amikor értékelsz minden apró mosolyt, szép percet és kis kapaszkodót. Amikor megtanulod mi a szeretet. Az igazi feltétel nélküli szeretet. Anyaként persze rajongsz a gyerekedért, de ez más. Még fölötte van. Látod nagyon betegen, kopaszon, neked kiszolgáltatva. És nem akarsz mást, csak, hogy éljen. Hogy boldog legyen akár csak egy percre. Nincs semmi elvárásod a továbbiakban felé. Nem kell már, hogy képzőművész legyen, ha felnő, pedig mennyire tehetségesen, gyönyörűen rajzolt korábban… Csak a pici keze legyen a tenyeredben. Addig vagy nyugodt. És a maszk a legkevesebb kellemetlenség, igaz, néha már alig kapsz benne levegőt. De amúgy még jól is jön, mert lehet rá mosolyt rajzolni és elfedi, hogy alatta sokszor beharapod a szád, hogy nehogy elsírd magad. Mert előtte nem lehet. Őt erősíteni, biztatni kell. A sírásra ott az esti zuhanyozás a fürdőszobában, amikor már elaludt és a víz csobogásától amúgy sem hallaná…
Most újra bezárva, bizonytalanságban. Igaz legalább az otthonukban és nem a kórházban, de akkor is eszünkbe juttatva a traumát. Megint félteni őt, mert hát ugye hála Istennek jól van, de azért még nem telt el az a bizonyos öt év. És féltem a nővérét is, aki születésétől fogva segíti, rajongnak egymásért. Én magam már nem félek a haláltól, már szembenéztem vele, de a gyerekeimet féltem. Újra maszkok, elszigeteltség, fertőtlenítés. Most megint minden erőmmel, eszközzel azon vagyok, hogy vidámak legyenek, szép napokat éljünk meg itthon, együtt. A gyerekek tudják, hogy nem normális ez az állapot, újra szoronganak, előkerülnek a relaxációs könyvek, zenék, amiket korábban használtunk. Folyton azon töröm a fejem, hogy hogyan adhatnám rájuk a lelki maszkokat. Mert hát a maszkot felvesszük az arcunkra, ha kimegyünk az ajtón, de a lelki maszkokat hogyan fogják viselni; ki törődik a lelki traumákkal, amit egy ilyen helyzet hoz. Ebben a világban, ilyen körülmények között hogyan védjem meg a gyermekeimet? Hisz ők a jövő. Miért kell ilyen hamar felnőniük? Időnként emiatt vagyok szomorú. De aztán túllendülök és élünk újra a percnek boldogan. Palacsintát sütünk együtt, összebújva filmet nézünk, az udvaron viccelődünk a kutyusunkkal és közben nagyokat nevetünk. Mint már tesszük négy éve itthon, együtt, boldogan. Ez a mi igazi világunk. A kinti pedig, remélem, hamarosan meggyógyul. Talán ráébrednek az emberek, hogy ne csak maguk miatt viseljék a maszkokat, hanem szeretteik miatt. Talán megtanulják az alázatot, hitet, segítséget és végül a szeretetet. Mert gyógyulni csak úgy lehet; az maga a gyógyulás. Hiszem, hogy a szeretet erősebb, mint a halál. És a legfőbb, ami miatt élni érdemes.
(Karantének)
Ne sírj, Katica, főztem gyengebablevest, tehetsz rá tejfölt is, ha hoztál!, tolta beljebb a házba húgát a két hegyi nővér közül az idősebbik, Mariska, miután a kerékpárt is kivette a kezéből, nem hagyta, hogy a húga tolja be a fészerbe, ahol nyáron tárolják. Egész fönt, az erdő szélén laknak, ott már szőlők sincsenek, az utolsó ház az övék. Lentről nem is látni, még télen sem, amikor lehullanak a falevelek, takarja az a hat erdeifenyő ott előtte, mintha körbenőtte volna az erdő a kis fehér házukat ott a hegytetőn.
Peti bekukkantott a szobába: Anya a szélesre tárt ablak előtt állt. Odakintről beömlött az esőszag és a fény, és Peti legszívesebben odarohant volna Anyához, hogy erősen átölelje, mintha meg tudná védeni az üvöltő széltől, ami hazakergette és kifordította az ernyőjét. De a szellőcske, ami eltalált az ablakhoz – és Anyához –, teljesen ártalmatlan volt. Peti csak most vette észre, hogy a nap is kisütött.
Amikor a nap első sugarai áthatoltak a fák ágai között, Kamilla megitta csalánból főzött keserű teáját, majd egy szelet kukoricakenyérrel elindult az erdő rengetegébe. Kitűnően ismerte a környéket, tudta, hol nő fekete nadálytő, zsálya, cickafark, s tudta, mi mire jó. A füveket gondosan megszárította, majd mozsárban apró darabokra törte, ezt adta orvosságként látogatóinak, akik hozzá fordultak segítségért.
Ahogy így vonszolta magát még beljebb a halott erdő mélyére, reményvesztve, gondolatok nélkül, kiüresedett lélekkel, egyszerre mégiscsak zajok ütötték meg a fülét hirtelen. Prüsszögés és kacarászás, szipogás és motyogás oda nem illő hangjai hasítottak a végtelen éjszaka csendjébe. Aztán egyszer csak még fények is! Zöld a gúnyája, zöld a bőre, zöld tán még a lelke is.
Délelőtt tíz óra tájban megcsördült a telefon. Nem vettem föl. Épp fennhangon próbálgattam egy novella kezdő sorait, fel s alá járkálva a konyhában. Miután az első mondat már elég jól hangzott, leültem az asztalhoz, és beírtam a jegyzetfüzetembe. Kíváncsi voltam, hogy a (kettészakított) közmondás: Ember tervez… (szünet) Isten végez leírva ugyanúgy hat-e, mint az imént, amikor fennhangon ismételgettem.
Éjszaka szeretem nézni a Földet, amikor nem homályosítja el a Nap fénye. Általában optikai, analóg eszközöket használok, a bolygó által visszavert fényt magát fogom be, ahogy egykor az emberek nézték a csillagos eget. A látványt persze digitálisan följavítom, hogy gyönyörködhessem a kékségében, ne csak egy fénypontnak tűnjék a többi milliárd között a sötét égbolton. Akkorára nagyítom, amekkorának egy teniszlabdát látna egy ember a maga elé nyújtott tenyerén, ha még volnának emberek meg teniszlabdák. Így a kontinensek is kivehetők.
A nő befejezte a fésülködést. Jobbra, majd balra fordította a fejét. Elégedett volt a látvánnyal: dús haja, amire oly büszke volt, gazdag kontya tökéletesen állt, mint mindig.
– Rendben vagyok? – fordult kis kacér mosollyal a férfi felé. Az már a nyakkendőjét igazgatta az állótükör előtt. Kritikusan végignézett asszonyán.
…a legjobb, ha az elején kezdem. Hivatalos megnyitóját követően cirka két évvel indult könnyezésnek a Rose Plaza Hotel. A jelenség hamar felkeltette a média figyelmét, lázba hozta az érdeklődést, de hamar rá is untak, szép lassan elmaradoztak a tévétársaságok kamerái, csökkent a könnyszomj, a hirtelen felindulás abbamaradt, mert hát az épület hiába volt ennyire individuálisan önkifejező, nem nagyon csinált mást, csak időszakosan sírt, hang és magyarázat nélkül… Azóta menetrendszerűen jön belőle a folyékony érzelem, így a sajtó hamar el is keresztelte „bőgőmasinának” a hotelt.
Pedig, ha odatűzött a nap a fészer oldalához, már egész jól meg lehetett melegedni. R. el-elnézte, ahogy anyja újsággal a kezében valahova messzire néz, mintha az érkező tavaszt lesné. A kiskutya is szaladgált volna, szegény, ha a lába engedte volna. De valahogy rosszul nőtt az elülső két lába, mintha nem lett volna tartás bennük, minduntalan összecsuklott. Így is próbált járni csúszva-mászva, rossz volt nézni.