Helga Gräff: Nem harcban; magányban és fagyban…

2020. június 26., 21:58
Szabó Ottó: Akik maradnak

Igen, a ház maga volt a kongó üresség. Ablakai rég kitörtek, így engedve utat a süvöltő szél forgatagának, mely hóval borította be a parkettát. Kivehető volt a kis sáv, melynek tisztaságát lábnak nyoma nem szennyezte be.  A falon még látszott az évekig lógó képek helye, de a sebtiben távozók minden mozdítható értéktárgyat elvittek. Hetek óta nem járt erre senki, ő volt, aki megtörte ezt az űrt. Mert az elhagyatottság a legalattomosabb érzés, ami hatalmába kerítheti az embert. Elég hozzá egy tárgy, egy szoba látványa, a nagy üres semmi, vagy egy levél, esetleg annak hiánya.

Hónapok teltek el, egyre beljebb nyomultak a kopár, fagyott országban, míg a tél minden viszontagságával megállította őket, és vacogásra nem késztette. A hó is egyre csak hullott, emberek fagytak meg, embereket lőttek le, emberek estek el, majd sosem keltek fel többé. Elérkezett a karácsony, és ez a nap is éppen olyan volt, mint az összes többi. Aztán az újév, de akkorra sem értek haza. Mindenki egyre gondolt, de senki sem mondta ki hangosan. Az ígéret ott függött a levegőben, hogy karácsonyra vége lesz, de most ez semmivé lett. És egyre csak teltek a napok, fázott, elfáradt, csizmájának bőre felrepedezett, majd beázott. Nem többméteres hóra tervezték. Zubbonya igen vékonynak bizonyult a mínuszokkal szemben, kesztyűjének bélése elszakadt, ujjainál elvékonyodott, így még kevesebb védelmet biztosított a fagyos időkben. Az az igazság, hogy Sebastian fázott, olyannyira, amennyire életében még soha. Mindenét szúrta a hideg, a tüdejét, az orrát lélegzéskor. A tél dérrel borította a borostát az állán, ugyanis hideg vízben senkinek sem volt kedve a borotva pengéjét az arcán érezni, így ha lehetett, halogatták. Kilépni az árokból, a barakkokból, odakinn a jéghideg pokol, a szél, a hó és az oroszok. Már senkinek sem volt ínyére a dolog. De mivel itt kellett lenniük, ezért mindenki tette a dolgát, még ha lehetetlenül nehéznek is tűnt. Az ellátás akadozott, ha egyáltalán volt. Meleg, az időjárásnak és az országnak megfelelő készletekkel nem rendelkeztek és nem is kaptak. Minden tagja fájt, ha neki kellett a tűzrevalót összegyűjtenie a közeli erdőből. Keresztülgázolni az összefagyott havon, melybe derékig süpped az ember, majd tenni még egy lépést és még egyet. Pár méter megtétele megerőltetőbb volt, mint egy maratoni futás. Ha nem sietett eléggé az ember, könnyen megfagyhatott, vagy tagjai olyannyira elgémberedtek, hogy képtelen volt megmozdulni. Sem előre, sem hátra, így, dermedten várni a halált, messze az otthontól és a családtól.

Néhol belebotlott egy-egy, a kőnél is keményebbre fagyott emberi tetembe, melyet kiválóan konzervált a hideg. Még a vonások is olyan hivalkodóan és élesen rajzolódtak ki az arcokon, hogy azt hihette volna az ember, csupán csak egy pillanatra dőltek le, azzal a fölösleges fáradsággal sem törődve, hogy szemüket becsukják. Tágra nyílt pupillákkal meredtek a másvilágba.

A megfelelő mennyiségű rőzse összegyűjtése önmagában nem vett igénybe sok időt. Ha túl sokat akart volna vinni, nem tudta volna a táborig elvonszolni.  Ebben a hóban menni is képtelenség volt, így minden egyéb mozgást ellehetetlenített. Egy szétszakadt zubbonyt használtak szánkónak. Erre terítették rá a fát, hisz húzni egyszerűbb volt, mint cipelni, majd az egyik ujjával átkötötték, hogy ne csússzon le róla. De még így is órákig tartott az út. Sorsot húztak mindennap, hogy ki legyen az, akinek ezt a hálátlan, ám elengedhetetlen feladatot el kell végeznie. Mert ha nem ment volna ki mindennap egy ember, és nem küzdött volna meg a hóval, a süvöltő széllel, a megfagyott hullák látványával, a fa cipelésével, a faggyal, akkor bizonyára mindnyájan nagyon hamar a kinti tetemek sorsára jutottak volna.

Egy ilyen tüzelőgyűjtő út alkalmával, amit Sebastian sűrű szitkozódása és az égiek kárhoztatása előzött meg, bukkant rá egy elhagyatott vadászházra. Mivel nem volt bezárva, könnyedén beléphetett az ajtón. Némiképp szorult, a csapadék megduzzasztotta a fát, és a mínuszok megfagyasztották. Első látásra szerény körülmények közt élhetett egykori lakója, de alaposabban szemügyre véve feltárult valódi külleme. Mivel az értéktárgyak mindegyike hiányzott, a kunyhó sokat vesztett megjelenéséből, kikezdte az elmúlt hónapok gondatlansága. A valaha meleget árasztó kályha most csupán romhalmaz volt, a néhai asztal darabkái még fellelhetőek voltak a kőkupac alatt. Bizonyára ők is fáztak, mielőtt elhagyták otthonukat. Nem akart sokáig itt időzni, már érezte a kint töltött idő hatását a csontjaiban, így minél gyorsabban próbált visszajutni

Elindult a völgyből felfelé, de a sietség eredménye az lett, hogy amikor próbált egyet lépni és kiemelni a lábát a mély hóból, megrándult egy izma és elesett. Kicsúszott a kezéből a zubbony, melyen  a fát húzta, s mivel épp az emelkedőn próbált feljutni, a rakomány súlya alatt már megkeményedett réteg engedett, s elindult visszafelé, a völgybe, a kunyhó irányába. Még megpróbált utánakapni, de hiába, már nem érhette el. Kínjában felüvöltött, először csak röviden, majd megtapasztalva, hogy ezzel könnyít a lelkére nehezedő nyomáson, hosszan és hangosabban. Nem volt mit tenni, fel kellett állnia, még ha ez minden erejét igénybe vette is, és óvatosan, féloldalasan elkezdett visszaereszkedni a völgybe. Megrándult izma továbbra is sajgott, de nem engedhette meg magának, hogy átengedje az irányítást neki. Az az általánosan elfogadott tapasztalat, hogy aki egyszer leül, az nem áll fel többet. Sebastian még nem akart meghalni, így inkább megfogta a zubbonyt, és elkezdte ismét fölhúzni.

Az elején könnyebben haladt, hisz bakancsa már kijárta az utat, a fát is könnyebb volt húzni a kisimult és megkeményedett havon. Amikor azonban elérte az emelkedő azon pontját, ahol elvesztette az egyensúlyát, az egész ismét nehézzé és kínszenvedéssé vált. Tett egy lépést, áthelyezte az egyensúlyát a jobb lábára, majd elrugaszkodott és a másikkal is utána lépett. Végül rántott egyet a zubbonyon, amitől megsajdult a karja. Ha el kellett volna engednie azt, amit a kezében szorongat, nem lett volna rá képes. A rakományt húzó karja túlságosan elgémberedett, keze ökölbe szorulva megdermedt. Már kezdett kiérni a fák közül, mikor a zubbony beleakadt valamibe. Megrántotta, de csak azt érte el vele, hogy ujján a szakadás továbbterjedt és ő hátraesett a hirtelen elváló ruhadarabtól. Szerencsére a hó puha volt, így nem ütötte meg magát annyira. Megpróbálta elengedni a ruha ujját, de keze nem engedelmeskedett, ökle nem nyílt szét. Megpróbált felállni, de lába nem engedelmeskedett, térde nem hajlott. Megpróbált felkönyökölni, de nem bírta a karját a teste mellé vonni. Megpróbált üvölteni, de egy hang sem jött ki a torkán. Szeretett volna az égre felnézni, de arccal lefelé feküdt, szájába beleért a hó, és ő megpróbálta kiköpni, de nem volt benne elég erő. Megpróbált nem a halálra gondolni, de érezte, hogy testét kiveri a víz, és elkezd remegni és rettegni. Nem voltak a közelben oroszok, senki sem lőtt rá. Nem volt a közelben ostrom, nem volt a közelben védvonal, csak ő volt ott és a semmi. És Sebastian rettegett, mert ez a semmi képes és megöli őt. Érezte, ahogy a vakító fehérség mindent elönt és felülír. Egyenruháját átáztatja, rátelepszik, befedi. Annyi mindenre gondolhatott volna, de mégis, ami elsőnek felvillant az agyában, az az volt, hogy ki kellett volna békülnie a bátyjával és annak barátaival.

Hogy jöhetett el így? Hogy jöhetett el enélkül? Hogy hagyhatott hátra ennyi elvarratlan szálat? Mégis miért tervezett mindig oly sokat és miért álmodott mindig nagyobbat, mint amennyire egy ember képes? Hogy lehet az, hogy ő nem a fronton hal meg, úgy, ahogy illik, miért van az, hogy vele a tél végez, holmi alattomos ellenség, akivel könnyelműen nem számol az ember, ha harcolni indul? Miért nincs  itt mellette az édesanyja, akit sosem volt lehetősége megismerni, miért nincs itt, hogy elmondja, hogy minden rendben lesz, hogy megnyugtassa, és azt tegye, ami az anyák dolga? Miért nem öleli meg valaki és suttogja a fülébe, hogy ne féljen? Miért nem törli le valaki a könnyeit? Mert Sebastian sírt, és a könnyeit pillanatok alatt jégcseppekké változtatta az az alattomos ellenség, amely győzedelmeskedett felette. Tudta, hogy már semmilyen testi fájdalmat nem érez, nem képes érzékelni, csupán a hideg vasfogának harapását, mely húsába és csontjába mélyed, majd mindenhol szétáradt a testében. Annyira fiatal volt még, a harmincig is évei lettek volna hátra, de a tudat, hogy nem lesznek, és ennek felismerése oly hirtelen tört rá, ahogy a dermedtség is.

Már nem akart mást, csak még egy órát, még egy percet, egy töredéknyi időt, amíg még élhet. Kiáltásokat hallott, mintha a másvilágról szólítanák az elhunyt harcosok, akik közé ő sosem fog tartozni, mert még azt is megtagadta tőle a sors, hogyha meg kell halnia egy, az egész világra kiterjedő háború sorozatában, harcban essen el. Máskor talán nevetett volna az élet ezen fintorán, de most képtelen volt rá. A túlvilági harcosok kiáltása egyre erősödött, és egy folytonos, vastag masszává alakult. Sebastian már nem volt képes megérteni, de ki tudta venni, hogy németül beszélnek. Érezte, hogy nincs tovább, és nincs miért küzdenie.

Már nem folytak könnyek a szeméből, az átható világoskék szempár lecsukódott, beletörődve, hogy itt, a tomboló orosz télben látja utoljára a világot, és sosem térhet vissza az annyira szeretett otthonába, ahol nem süvít a szél és a tél nem öli meg az embert. Sebastian érezte, hogy még tudatánál van, de már nem képes gondolkozni. Lelki szemei előtt felsejlett Bajorország, a maga őszi színkavalkádjával, kastélyainak finom és gyönyörű eleganciájával, a hegyek tiszteletet parancsoló vonulatával. És Sebastian nem akart mást, csak életében még egyszer utoljára megpillantani. A harcosok kiáltása felerősödött, és a kép szertefoszlott, eltűnt a semmibe, ezzel víve magával az otthon és a remény utolsó emlékét.

 

(Karantének)